Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Hauer-esték sorozat

A stresszfehérjék szerepe a földi élet keletkezésében és fenntartásában.

A Kollégium Stratégiája

Kutyák

4 óra

Leipäjuusto

egy egész napra telíti az embert

A (haza)Küldött( )gyűlés

Kedves Gólya barátom!

Szakmai rejtvény

"A nyeremények viszont valódiak..."

Áramszünetek egyetemünkön

Rajzer Attila

Malac

Az egyik pillanatban még tiszta volt az égbolt, a másikban már felhők lepték el az eget, a következőben pedig már zuhogott is az eső a farm felett. A disznók, amint megérezték testükön az első cseppeket, ijedten kapták fel a fejüket, és megindultak az ól felé. Tizennyolc állat szaladt a biztonságot jelentő tető alá, de csak tizenhét talált megfelelő helyett magának. Az ólat ugyanis csak egy tucat állatra tervezték, de ebben az évben különösen jó volt a szaporulat, és a gazda úgy gondolta, ahol egy tucat állat megfér, ott akad hely tizennyolcnak is. Nos, a gazda tévedett, az egyik malac sehogyan sem talált védett helyett magának: bárhogyan is próbált befurakodni a többiek közé, azok hangos röfögéssel kilökdösték maguk közül a betolakodót. Malacunk - amely egyébként soványabb és kisebb volt a többieknél, ezért is sikerült kitúrniuk maguk közül a többieknek – végül feladta a hiábavaló próbálkozást és dacosan az udvar közepére gyalogolt, ahol levetette magát a sárba, orrát mellső lábai alá dugta és némán tűrte az egyre inkább erősödő esőt.

A közelben egy gyógyszergyár kéménye kékeszöld füstpamacsokat eregetett békésen a levegőbe, melyek egy új típusú tabletta gyártása során keletkeztek, és a kiváló minőségű szűrőberendezés ellenére is igen különös anyagokat tartalmaztak. A keleti szél a füstöt a farm felé sodorta, ahol az, találkozván a felhőkkel, elvegyült az esőben, és elindult a föld felé, hogy beterítse a farm teljes területét, az ólat, az udvart, a vályúkat, és a kintrekedt disznó testét.

A hét hátralevő részében semmi említésre méltó nem történt, több eső nem esett, az ól lakói élték megszokott életüket. A megázott disznó viselkedése sem hagyott semmi kívánnivalót maga után, evett, ivott, dagonyázott együtt a többiekkel, talán csak az tűnhetett volna a fel egy figyelmes szemlélőnek - ilyen azonban sajnos nem akadt -, hogy állatunk időnként mélázva, mozdulatlanul állt néhány másodpercig, majd furcsán megrázta a fejét és szaladt tovább a többi disznóhoz.

A következő kedden azonban különös esemény történt: a gazda hatéves kislánya az ól közelében játszadozott új labdájával. A kislány még nem volt teljesen ura játékszerének, minden bizonnyal ennek tudható be, hogy egy félresikerült dobás után a labda az ólban kötött ki. A disznók hangos röfögéssel szaladtak szét a váratlan támadás után, csak egyikük maradt ott, ahol volt, kíváncsian méregetve a labdát. A kislány az ól ajtajához futott, de ott megtorpant, hiszen édesapja megtiltotta neki, hogy kinyissa azt. Ő kint volt, a labda bent, a játéknak úgy látszott menthetetlenül vége, a kislány szája lefelé görbült. Ám ekkor a disznó, aki úgy döntött, hogy tulajdonképpen semmi félnivalója nincs a labdától, közelebb lépdelt a játékszerhez, orrával megdöfködte, majd amikor erre sem történt semmi váratlan, egy kecses mozdulattal kifejelte azt az ólból. A kislány szája elkerekedett a csodálkozástól, tágra nyílt szemmel figyelte a nem mindennapi mutatvány főhősét. Majd amikor elrendezte magában a dolgokat, jól nevelt gyermekhez illően így szólt:

- Köszönöm malac!

A disznó tétován közelebb lépdelt az ekkora már mosolygó kislányhoz, összeszedte minden erejét, koncentrált, és...

- Malac... - mondta tétován, mivel szókincse erre az egy szóra koncentrálódott. A disznók gégefője nem igazán alkalmas beszédre, így aztán nem volt teljesen tiszta és tagolt a szó, amely elhagyta a disznó száját, de azért a kislány számára nyilvánvaló volt, hogy az állat, amely az előző pillanatban volt olyan kedves és visszapasszolta neki a labdáját, kimondta azt a szót, hogy malac. Erre nem nagyon volt felkészülve, csak állt és tátott szájjal bámulta a disznót. A disznó sem volt biztos benne, hogyan is kellene folytatni ezt a különös párbeszédet, pláne az ő erősen korlátozottnak mondható szókincsével, így hát biztos, ami biztos elismételte, az előbbi szót: - Malac.

Az események tükrében ez hibás döntésnek bizonyult, a kislány ugyanis sarkon perdült és hátrahagyva labdáját elfutott. Többé nem merészkedett az ól közelébe.

Az elkövetkező napok ismét békésen teltek, a disznó - és nemkülönben a kislány -, emésztették magukban az eseményeket, végül is egyikük sem szólt egy szót sem senkinek a dologról. Szombaton megint esni kezdett, de ekkor már csak tizenhét jószág iramodott a tető alá, a tizennyolcadik valami különös, megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett az eső után, és úgy döntött kint marad. Nem kellett csalódnia: ismét keleti szél fújt, kedves füstpamacsokat szállítva a farm fölé.

Hétfőn munkások érkeztek, hogy egy újabb disznóólat építsenek a régi mellé, a további, várhatóan kedvező szaporulat miatt. A munkások rádiót is hoztak magukkal, és azt a régi ól egyik kerítésoszlopára állítva hallgatták, gondolván, így jobban megy majd a munka. A disznó hamarosan megbarátkozott a technika e jeles vívmányával és napjait a készülék alatt fekve töltötte. Különös módon társaira nem gyakorolt ekkora hatást a rádió. Hősünk hamarosan jelentős előrelépést könyvelhetett el szókincsbővítés terén, de egyelőre még túl erősen élt benne a legutóbbi beszélgetés kudarca, ezért inkább nem próbálkozott. Ám ahogy telt-múlt az idő, bátorsága nőttön nőtt - közben az eső is esett néhányszor -, így hát egy napon úgy határozott, kapcsolatba lép valakivel a kintiek közül, a bentiek ugyanis bármiféle kommunikációra alkalmatlanok voltak. Előszőr arra gondolt, valamelyik munkást szólítja meg, de aztán letett tervéről miután azok az ól felé mutogatva többször is a "büdös disznók" kifejezést használták. Nem volt ugyan pontosan tisztában e szavak jelentésével - különösen az első szóval volt bajban -, de azt azért érezte, hogy nem túl hízelgő rá és társaira nézve.

Elhatározta, hogy magával a gazdával vált néhány szót. Elkerülendő a kudarcot, pontosan kitervelte, hogy mit is fog majd mondani, felkészült a lehetséges válaszokra, és a mondatok kiejtését éjszakánként az ól egyik félreeső sarkában szorgalmasan gyakorolta. Úgy gondolta, az a legjobb, ha a gazdát a saját házában keresi fel, ezért tanulmányozta az ól zárját, és hamarosan rájött, nem is olyan nehéz kinyitni azt, csupán a kallantyút kell kiakasztani az orrával. Természetesen azt is megtanulta, hogyan zárja vissza az ajtót, megakadályozandó társai elkóborlását, mialatt ő a gazdával tárgyal. Céljai nemesek voltak és becsülendők: olyan kérdéseket szeretett volna feltenni a gazdának, amelyek nagyon foglalkoztatták, de magától nem találta meg rájuk a választ. Olyasmiket szeretett volna tudni, hogy vajon hol tartja a gazda a kismalacokat, mielőtt azok az ólba kerülnek, hová lesznek azok a disznók, akiket időnként elvisznek, de vissza soha nem hozzák őket, illetve, hogy mi van a farmot határoló zöld mezőn túl, amit az ól kerítésének rácsain át látni. Azt gondolta, felkeresi a gazdát, elmondja kérdéseit, az pedig ad neki egy tál moslékot, esetleg megvakargatja a füle tövét, és közben választ ad kérdéseire. Az események sajnos nem igazolták várakozásait.

A jeles nap reggelén orrával kinyitotta az ól kapuját, gondosan visszazárta maga mögött, majd elkocogott a gazda házáig. Az első problémába itt ütközött: az ajtó zárva volt, a kilincs pedig elérhetetlen magasságban tanyázott. Az az igazság, erről teljesen megfeledkezett. Persze nem az a fajta disznó volt, aki könnyen feladja, ezért gondolkodóba esett, majd jobb megoldást nem látván úgy döntött, megpróbálja betörni az ajtót, ezért teljes erővel nekirontott az ajtónak, amelyről fájdalmasan visítva pattant vissza: keményebb volt, mint hitte. Ennek ellenére az akció sikeresnek minősíthető volt, hiszen a gazda meghallotta a különös zörejt a bejárat felől, és kijött, hogy megnézze, mi történt. Amikor a gazda kinyitotta az ajtót, hősünk a második roham után visszapattanva feküdt a földön, panaszosan nyafogva.

- Hát ez meg hogy jött ki? - motyogta maga elé a gazda, amikor észrevette az ajtó előtt lábadozó jószágot. A disznó igazából nem így képzelte el a találkozást, kicsit össze is volt zavarodva, talán ezzel magyarázható, hogy nem az előre eltervezett szöveget kezdte el mondani:

- Malac. Bemegy ház.

Az események teljesen másképp alakultak, mint azt hősünk várta, a gazda ahelyett, hogy beengedte volna, sóbálvánnyá dermedve állt a bejáratban. Ekkor érkezett meg a gazda felesége bentről.

- Mondtam, hogy el fog dőlni, ha... ez meg mi?

A disznó az asszony felé fordult:

- Bemegy ház, kérdez. Kérem. - Majd a nyomaték kedvéért még hozzátette: - Malac.

A hatás persze most sem maradt el: az asszony sem kapott levegőt a meglepetéstől. A disznónak jobb ötlete nem volt, így hallgatott. A gazda tért magához elsőnek.

- Ez beszél - summázta az eseményeket.

- Beszél - értett egyet vele a felesége.

- Beszél - ismételte a gazda.

- Beszél - kapcsolódott be a disznó.

- Megint - mondta az asszony, még mindig teljesen megbabonázva.

- De hát hogyan...? - sűrítette egy kérdésbe mindkettőjük kételyeit a férfi, de sajnos senkitől nem kapott választ, így kénytelen volt beletörődni a tényekbe.

Az események innentől kezdve felgyorsultak, a gazda az asszonyt bízta meg a disznó őrzésével, amíg ő elszaladt az állatorvosért, gondolván, ő bizonyára tudja, ilyen esetben mi a teendő. Az állatorvos eleinte kétkedve fogadta a kissé zavarosan előadott történetet a beszélő disznóról, de végül úgy döntött, megnézi az állatot. Amikor visszaérkeztek a farmra, az asszony és a disznó még mindig a ház bejáratában álltak, az állat úgy tűnt, teljesen visszanyerte lélekjelenlétét - nem úgy az asszony -, és valóságos kérdésözönt zúdított a nőre, de sajnos semmiféle választ nem kapott. Az állatorvos sem volt teljesen felkészülve a találkozásra egy beszélő állattal - igazság szerint azt hitte, hogy mire visszaérnek, a csodálatos disznó már nem lesz sehol -, ám a disznó ott volt, teljes életnagyságban, és minden kétséget kizáróan beszélt, sőt kérdezett:

- Mezőn túl, mi? Kicsi malac honnét? Nagy malac hova?

De az emberek nem nagyon figyeltek rá, a gazda és neje az állatorvost nézték, tőle várták a megoldást, vagy legalább némi magyarázatot az eseményekre. Az állatorvos egy ideig tátott szájjal nézte a folyamatosan kérdező csodát, majd amikor úgy érezte, hogy igazán mondania kellene már valamit, tömören így szólt:

- Értem. - Ez persze nem volt teljesen igaz, tulajdonképpen maga az orvos sem tudta, miért pont ezt a szót mondta, de legalább a gazda és felesége megnyugodott, hogy jó irányban haladnak a dolgok. Az állatorvos ezután úgy döntött, jobb az ilyesmit szakemberre bízni, ezért megkérdezte, van-e telefon a házban, majd az igenlő válasz után a területi állatkórház számát tárcsázta, ahonnét egy "különleges esethez" szállítókocsit kért.

Az autó példás gyorsasággal - mintegy negyed óra alatt - a helyszínre érkezett, majd miután a személyzet magához tért első megdöbbenéséből, a disznót egy ketrecbe tuszkolták, hogy a kórházba szállíthassák. Az állat - aki úgy gondolta, ez hozzátartozik a dolgok rendes menetéhez - megadóan tűrte a megpróbáltatásokat, persze a kérdéseit szakadatlanul ismételgette, ám választ még mindig nem kapott, de - jelleméből fakadóan - kitartó volt, így nem adta fel. A kórházban fehér ruhás emberek vették körül, akik állandóan a fejüket csóválták, és egyre csak azt hajtogatták, hogy:

- Érthetetlen... - meg azt, hogy: - Hihetetlen...

A disznót ezután egy újabb helyre szállították át, ahol az embereknek már nem csak fehér köpenyük, hanem szemüvegük is volt, sőt némelyikük még szakállt is viselt. Ezek az emberek körülállták a disznót, fémtárgyakat nyomtak az oldalához, megnyomkodták különböző helyeken, majd anélkül, hogy egyetlen választ is adtak volna kérdéseire, ketrecbe zárták, kimentek a szobából, és leoltották a villanyt. Így telt el a nap. A malac gondolkodóba esett, és bármilyen kellemetlen is volt, be kellett látnia, hogy nem teljesen így képzelte a kapcsolatfelvételt az emberekkel. Ennek ellenére bizakodó volt, előbb-utóbb minden bizonnyal meghallgatják majd.

A következő napokon folytatódtak tovább a vizsgálatok: a disznó fejére egy különös sisakot húztak, amelyből vezetékek lógtak ki, hogy egy nagy fémdobozhoz csatlakozzanak. Újabb és újabb fehér ruhás emberek érkeztek, akik sorra hümmögni kezdtek a beszélő állat láttán. Néhány nappal később sok ember özönlött a szobába, három közülük leszorította a disznót, egy negyedik pedig injekciót nyomott az állatba. Ez igen fájdalmas volt, a disznó persze rögtön szólni akart, hogy fáj, de valahogy nem találta a megfelelő szavakat, és hamarosan elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, már sötét volt, a ketrecében feküdt. Furcsa gondolatai támadtak, elképzelte, hogy vajon mit csinálnak most a társai, felidézte az ólat, meg a zöld mezőt a rácsokon túl. Aztán eszébe jutottak a kérdései amikre még mindig nem kapott választ, végül arra gondolt, hogy majd másnap biztosan megkapja a feleletet és erre a gondolatra mély álomba merült.

Ám csalódnia kellett, a másnap válaszok helyett, újabb injekciót hozott. A disznó amikor meglátta a tűt, tiltakozni kezdett:

- Nem akar. Fáj. Malac kérdez. Kérdez. Akar válasz. Nem akar fáj.

Az orvosok éppen az injekció előkészítésével voltak elfoglalva, ami igen nagy összpontosítást igénylő művelet, és amikor már harmadszor voltak kénytelenek előről kezdeni az egészet, az egyikük így fakadt ki:

- Csend legyen!

Ez volt az első alkalom, hogy hozzá szóltak, érezte a pillanat súlyát a disznó, így hát csendben maradt, csak amikor az injekciót testébe szúrták, akkor hallatott még egy utolsó "fáj"-t. Ez volt az utolsó alkalom, hogy beszélni hallották, a továbbiakban egy szót sem szólt, néha panaszosan röfögött. Az orvosokat a váratlan fordulat még jobban összezavarta, végképp nem értettek semmit. A vizsgálatokat természetesen folytatták, de az állat ettől a pontól kezdve pontosan úgy viselkedett, mint egy hétköznapi disznó. Néhány héttel később az orvosok végleg feladták a reményt, hogy az állat ismét megszólal, az eset iratait a "Megmagyarázhatatlan Jelenségek" feliratú dossziéba rakták, az ügyet lezárták, a disznót pedig visszaküldték tulajdonosához a farmra.

Amikor az állat hazaért, a szállítómunkás kivezette a ketrecből, és a gazdáék elé állította:

- Nem beszél - magyarázta a dolgot.

- Nem beszél - mondta kissé csalódottan a gazda a feleségének.

- Nem beszél - tette hozzá a disznó, persze csak gondolatban.

- Nem - búcsúzott el végül a munkás.

A disznót visszavezették megszokott helyére az ólba a többi állat közé, és ezzel minden visszazökkenni látszott a régi kerékvágásba.

Ámde hősünk hazatérve sem talált megnyugvást, kérdései továbbra is gyötörték, és minél több és több időt töltött az esőben az elkövetkező hetekben, annál inkább érlelődött benne az elhatározás, hogy ismét szerencsét próbál. Az elhatározást hamarosan tett követte: egy csendes nyári estén, amikor a többi disznó már nyugovóra tért, ismét kiakasztotta orrával a kallantyút az ól bejáratán, de ezúttal nem balra, a gazda háza felé vette az irányt, hanem jobbra, a zöld rét irányába: úgy döntött maga jár utána a dolgoknak. Hamarosan választ is kapott egyik kérdésére: a zöld mezőn túl, egy másik zöld mezőt talált. A válasz ugyan kielégítő volt, de egyszersmind egy újabb, nyugtalanító kérdést vetett fel.

A sötétre való tekintettel a disznó a további kutakodást másnapra halasztotta és egy fa alá leheveredve hamarosan álomba szenderült. A következő napon az újabb kérdésére is választ kapott hősünk: a második zöld mezőn túl az erdő következett.

- Megy ez! - gondolta vidáman, miközben a fák között bandukolt. És optimizmusa valóban jogos volt, hiszen ez a nap valódi fordulatot hozott életében, végre olyanokkal találkozott, akik nemcsak meghallgatták kérdéseit, de némelyikre még választ is tudtak adni. Ha valaki az este folyamán az erdő szélén járt volna - de sajnos senki nem tartózkodott a környéken, talán a kezdődő eső miatt -, láthatott volna egy disznót, két lovat, és egy kutyát a keleti szélben, amint éppen arról beszélgetnek, vajon mi lehet az erdőn túl?

Balázs