Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Vasúti életképek

Schönherzes ajándéktárgyak kaphatók

Ne csak szeleteljünk

"Kicsit sok ember, kicsit kevés hely, kicsit kevés levegő fél órára."

"Gondolatok a fejem körül"

"Gondolatok a fejem körül"

ARTulcsapás

Pondró

"Egy kisfiú és egy kislány kézenfogva..."

Kalmár Péter (Kalmár)

Ülünk a vonaton II.

Szórólapocska

BMGE

Rácsok

Ajánlás:
Annak a nőnek, aki megtanított szeretni

– És most tényleg...

– Psszt! – csitította a bátyja. – Nagyapa majd mindent elmond.

Az idősebb testvér sokatmondóan mosolygott, holott ő sem tudott többet húgánál, ám lévén idősebb, mindenképp többnek akart látszani.

A hely, ahol voltak, már unásig ismert volt a testvéreknek, de az ősz nagyapa azt ígérte nekik, valami hihetetlen dolgot fognak hallani. Olyasmit, amiről a felnőttek csak ritkán beszélnek, valami titokzatosat, valami félelmetest.

A nagyapa egy fa alsó ágán helyezkedett el, a kicsik várakozóan körülülték. Miután mindenki kényelmesen elhelyezkedett, méltóságteljes csend ereszkedett a társaságra. A körülöttük lévő állatok is sejthették, valami újszerű fog következni, ők is elcsendesedtek.

– Gyerekeim – mutatott körbe az öreg – ismeritek ezt a helyet, de fogalmatok sincs, miért van ez így. Igazam van?

– Igen, nagypapa! – a helyeslésre elégedett mosoly érkezett válaszként.

– Látjátok itt ezeket a rácsokat, amelyek elválasztanak minket ezektől az alacsonyabb rendű létformáktól.

– De ezt már hallottuk ezerszer... – nyafogott a kislány, de bátyja egy rosszalló pillantással elhallgattatta.

– Nos, az igazság nem teljesen ez! – mosolygott a nagyapa a fiúra jelentőségteljesen. – Elválasztanak bennünket, mert ők veszélyesek! Nem ők – mutatott a néhány emberszabású gorillára – hanem a többiek.

– Az igaz, hogy régen ugyanott éltünk? – ezúttal a fiú kotyogott közbe.

– Egyesek ezt állítják, mások az ellenkezőjét.

– És te mit mondasz?

– Nem mondok semmit. Szerintem talán lényegtelen, egykor mi volt, egyedül a közelmúlt számít. Én még kicsi voltam, ezek a rácsok már akkor is álltak, és valószínűleg akkor is fognak, mikor ti megöregedtek... Valamikor nagyon rég még békében éltünk, ezek az állatok akkoriban békések voltak, mostanra már elvadultak, ezért kellenek a rácsok. Ezt még nekem is a nagyapám mesélte! – a nosztalgikus emlék hatására az öreg hang egy pillanatra megremegett. – Ő mesélte, hogy félni kellett tőlük, hogy sokakat megöltek közülünk...

– Megöltek? Azt jelenti, hogy halált okoztak? – kérdezte a fiú.

– Igen – bólintott az öreg komoran.

– Nagypapa, mi az a halál? – kérdezte a kislány a fiatalság ártatlanságával.

– Az valami olyasmi, amikor számodra vége mindennek, a többieknek pedig folytatniuk kell az életet. Ha idősebb leszel, majd rájössz, csillagom – szeretetteljesen megsimogatta a kislány arcát. – Az én nagyapám mesélte, aki az ő nagyapjától hallotta, és így tovább, hogy milyen nehéz volt befogni ezeket a vadakat. Közben jöttek rá, hogy egyesek intelligensek közülük. A nagyon veszélyesek nincsenek itt, őket vagy megölték már, vagy elzárva tartják a többitől. Mostanra megszelídült a világ, ti már békében fogtok felnőni!

A rácsok túloldalán álló párra mutatott:

– Egyesek szerint eszközhasználóak, mások szerint csak idomíthatóak; ráveszik őket mozdulatok utánzására.

A kisfiú odaintett a párnak. A nőstény visszaintett.

– Tényleg – csodálkozott el a fiú.

– Nagypapa, mit jelent az, hogy eszközhasználat? – kérdezte a kislány.

– Azt, hogy nem a kezeddel eszel, hanem valamilyen tárggyal, és erre magadtól jössz rá.

– De hát azt nekem anyu mutatta meg! Akkor én is csak idomítható vagyok?

A barázdált arc mosolyra húzódott, felfedve néhány időtől megsárgult fogat.

– Nem, drágaságom, mi valódi eszközhasználók vagyunk! Csak nem mindig használjuk az eszközöket, mert néhány dologra megfelelőbbek a saját végtagjaink. Ráadásul az eszünket is használhatjuk, ami a legerősebb dolog, ami létezik. A nagyapáink felépíttették velük ezeket a rácsokat, amik védenek minket. Én a régi barátaimmal, akik már meghaltak, megtanítottam őket, hogy ellássanak, etessenek minket, hogy takarítsák a helyünket. Hogy ti mire lesztek képesek, azt nem tudom, de bízom bennetek drágaságaim...

A gondozó a ketrecben lévőkre mutatva magyaráz a barátnőjének.

– Ez az öreg úgy tesz, mintha tanítaná a fiatalokat. Néha már kezdem azt hinni, hogy tényleg értelmesek...

– De drágám – mondja a nő, miközben átkarolja párját – ezek csak csimpánzok...

Kokas