Rácsok

Ajánlás:
Annak a nőnek, aki megtanított szeretni

– És most tényleg...

– Psszt! – csitította a bátyja. – Nagyapa majd mindent elmond.

Az idősebb testvér sokatmondóan mosolygott, holott ő sem tudott többet húgánál, ám lévén idősebb, mindenképp többnek akart látszani.

A hely, ahol voltak, már unásig ismert volt a testvéreknek, de az ősz nagyapa azt ígérte nekik, valami hihetetlen dolgot fognak hallani. Olyasmit, amiről a felnőttek csak ritkán beszélnek, valami titokzatosat, valami félelmetest.

A nagyapa egy fa alsó ágán helyezkedett el, a kicsik várakozóan körülülték. Miután mindenki kényelmesen elhelyezkedett, méltóságteljes csend ereszkedett a társaságra. A körülöttük lévő állatok is sejthették, valami újszerű fog következni, ők is elcsendesedtek.

– Gyerekeim – mutatott körbe az öreg – ismeritek ezt a helyet, de fogalmatok sincs, miért van ez így. Igazam van?

– Igen, nagypapa! – a helyeslésre elégedett mosoly érkezett válaszként.

– Látjátok itt ezeket a rácsokat, amelyek elválasztanak minket ezektől az alacsonyabb rendű létformáktól.

– De ezt már hallottuk ezerszer... – nyafogott a kislány, de bátyja egy rosszalló pillantással elhallgattatta.

– Nos, az igazság nem teljesen ez! – mosolygott a nagyapa a fiúra jelentőségteljesen. – Elválasztanak bennünket, mert ők veszélyesek! Nem ők – mutatott a néhány emberszabású gorillára – hanem a többiek.

– Az igaz, hogy régen ugyanott éltünk? – ezúttal a fiú kotyogott közbe.

– Egyesek ezt állítják, mások az ellenkezőjét.

– És te mit mondasz?

– Nem mondok semmit. Szerintem talán lényegtelen, egykor mi volt, egyedül a közelmúlt számít. Én még kicsi voltam, ezek a rácsok már akkor is álltak, és valószínűleg akkor is fognak, mikor ti megöregedtek... Valamikor nagyon rég még békében éltünk, ezek az állatok akkoriban békések voltak, mostanra már elvadultak, ezért kellenek a rácsok. Ezt még nekem is a nagyapám mesélte! – a nosztalgikus emlék hatására az öreg hang egy pillanatra megremegett. – Ő mesélte, hogy félni kellett tőlük, hogy sokakat megöltek közülünk...

– Megöltek? Azt jelenti, hogy halált okoztak? – kérdezte a fiú.

– Igen – bólintott az öreg komoran.

– Nagypapa, mi az a halál? – kérdezte a kislány a fiatalság ártatlanságával.

– Az valami olyasmi, amikor számodra vége mindennek, a többieknek pedig folytatniuk kell az életet. Ha idősebb leszel, majd rájössz, csillagom – szeretetteljesen megsimogatta a kislány arcát. – Az én nagyapám mesélte, aki az ő nagyapjától hallotta, és így tovább, hogy milyen nehéz volt befogni ezeket a vadakat. Közben jöttek rá, hogy egyesek intelligensek közülük. A nagyon veszélyesek nincsenek itt, őket vagy megölték már, vagy elzárva tartják a többitől. Mostanra megszelídült a világ, ti már békében fogtok felnőni!

A rácsok túloldalán álló párra mutatott:

– Egyesek szerint eszközhasználóak, mások szerint csak idomíthatóak; ráveszik őket mozdulatok utánzására.

A kisfiú odaintett a párnak. A nőstény visszaintett.

– Tényleg – csodálkozott el a fiú.

– Nagypapa, mit jelent az, hogy eszközhasználat? – kérdezte a kislány.

– Azt, hogy nem a kezeddel eszel, hanem valamilyen tárggyal, és erre magadtól jössz rá.

– De hát azt nekem anyu mutatta meg! Akkor én is csak idomítható vagyok?

A barázdált arc mosolyra húzódott, felfedve néhány időtől megsárgult fogat.

– Nem, drágaságom, mi valódi eszközhasználók vagyunk! Csak nem mindig használjuk az eszközöket, mert néhány dologra megfelelőbbek a saját végtagjaink. Ráadásul az eszünket is használhatjuk, ami a legerősebb dolog, ami létezik. A nagyapáink felépíttették velük ezeket a rácsokat, amik védenek minket. Én a régi barátaimmal, akik már meghaltak, megtanítottam őket, hogy ellássanak, etessenek minket, hogy takarítsák a helyünket. Hogy ti mire lesztek képesek, azt nem tudom, de bízom bennetek drágaságaim...

A gondozó a ketrecben lévőkre mutatva magyaráz a barátnőjének.

– Ez az öreg úgy tesz, mintha tanítaná a fiatalokat. Néha már kezdem azt hinni, hogy tényleg értelmesek...

– De drágám – mondja a nő, miközben átkarolja párját – ezek csak csimpánzok...

Kokas