Omnia Vanita

Diszel hivatalosan Tapolcához tartozik, de azért elég élesen elkülönül a város többi részétől, aminek üdítő következménye, hogy nincs tele német és olasz rendszámú autókkal és fagylalt-, lángos és villogókarkötő-árusokkal. Itt található az Első Magyar Látványtár, mely egy hajdanvolt malom épületében kapott helyet.

Nehezemre esett elképzelni, hogy vajon mi lehet egy látványtárban, pláne, ha magyar és még első is. Nos, 2004. májusáig itt emlékművet állítanak a múlandóságnak. (Ezt a remek képzavart is sikerült összehoznom.) A volt malom mellett tüchtig és hangulatos presszó, a patakparton almafák és még a madarak is csicseregnek, örvendezhetünk.

Odabent viszont semmi sem tüchtig, hogy a csicsergésről már ne is beszéljönk. Lyukas dézsa, kicsorbult kerti szerszámok, rozsdamarta kisautó, ezernyi cigarettacsikk izléses üvegbura alatt, és a hétköznapi elmúlás megannyi díszlete fogad minket. Aztán feljebb-beljebb kerülve kiderül, hogy ennél azért összetettebb a téma. A kiállítás készítői ugyanis remek érzékkel vegyítik a hétköznapit a különlegessel, a használati tárgyakat és művészetet (ennyi keretéből félig kiszakadt festményt még életemben nem láttam), melyek hol témájukban, hol anyagi valójukban jelenítették meg az elmúlást. Mindezek ellenére, vagy tán pont azért, mert ennyire sokféle megközelítésben ábrázolják, nem uralkodik el az emberen a nyomasztó gyászhuszárhangulat, viszont szinte kényszerít arra, hogy mindent ezen a furcsa szűrőn keresztül nézzen. Erre akkor jöttem rá, amikor szinte rajtakaptam magam, hogy a falra kifüggesztett, ártalmatlannak tűnő, nyolc generációt ábrázoló családfán először a magvaszakadt ágakat vettem szemügyre, gyerekhalált és egyéb szörnyű dolgokat anticipálva. Egy-két óra barangolás után már teljesen természetesen fogadtam el a kiállítás címét, és meggyőzötten bólogattunk, hogy valóban semmi sem örök, ám ekkor, mintegy a Mindenható figyelmeztető ujjaként harsan fel a jól ismert tüü-dü-düü-düü-dü-dü-dü. (Azért ez se volt gyenge.) Szóval akkor szinte semmi sem örök, ezzel zárjuk látogatásunkat, meg azzal a közepesen vicces észrevétellel, hogy egy átlagos múzeummal szemben, ha itt leverek valami kiállítási tárgyat, nem tolnak le, hanem megköszönik a hozzájárulásodat a kiállításhoz.

Fura, félálomszerű utazás volt ez, de amikor visszajöttem Budapestre, és a metró mozgólépcsőjéről megpillantottam, hogy egy bestsellert azzal reklámoznak, hogy "Pornográf szemét", egy másiknak meg arra büszke az írója, hogy köze nincs a témához és tizenkét óra alatt csapta össze a könyvét, megkönnyebbülten gondolok arra, hogy egyszer azért ezek is felfordulnak.

lsp