Mostan színes rakétákkal álmodom
Gondolkodtál már azon, hogy milyen jó, ha egy amerikai anyahajó felett az ionoszférában robbantasz atombombát, mert akkor a sugárzástól az anyahajón az örvényáramok minden elektronikus berendezést hazavágnak...? Nos, nekem ilyen állatság soha nem jutna eszembe, de sajnos nem mindig válogathatod meg, hogy kikkel utazol együtt a menetrendszerinti Eurolines járatokon. Nem nevezhető kifejezetten pihentetőnek az utazás, ha ilyen őrületes baromságokat kell hallgatnod órákon keresztül, miközben agysejtjeid már sikítva adják fel az ellenállást és pusztulnak el örökre... Aztán végül nagy nehezen újra reggel lett.
Első nap. Délután Z alakba hajlott gerinccel érkeztünk meg Berlinbe, végre magunkba szívva a friss levegővel az utazás igazi élményét: a megérkezést. Kellemes módon az őrült berliniek szokásos évi maratonjukat futották, így az egész város le volt zárva, és csak a kijelölt futószakasz köré tömörödött a milliós tömeg. Délután még várt ránk egy újabb agysejt-tipró buszozás, hogy Brémába érjünk. És este lett és reggel.
Második nap. Hűűűű... Soha nem voltam egy megszállott, de természetesen mindig is rabul ejtett az űr és a rakéták látványa. Én csak egy egyszerű konferenciára jöttem, és a parádés megnyitó után a kiállítási terembe érkezve úgy éreztem magam, mint az óvodás a játékboltban. Megannyi régi vágy és kívánság teljesült be: ott sétálgattam a majdnem igazi rakéták között! Ámulatba ejtő volt a standokon sorakozó modellek gazdagsága, mennyisége. Mindenhol hordozórakéták, űrszondák, Mars-járművek, és persze ott lebegett fölötted az ISS [Nemzetközi Űrállomás – a szerk.]. Nem is számítottam ilyen kellemes meglepetésre. Gyorsan jött az este majd a reggel.
Harmadik nap. Bármilyen érdekesek is voltak a tudományos előadások, alig vártam a szünetet, hogy rohanhassak vissza a rakéták közé. A kiállítás még mindig olyan volt, mint egy labirintus, minden forduló után újabb és újabb izgalmak vártak, ahogy felfedeztem az eldugottabb standokat. A kedves hostessek és a kiállító mérnökök örömmel magyaráztak mindenféle izgalmas eszközről, amit ők építettek, terveztek, felügyeltek. Ekkorra tudatosult bennem, hogy óriási mennyiségű reklámanyagot hoztak ki a cégek és űrügynökségek, és ezekből érdemesebb lenne minél többet összeszedni. Talán akad valahol egy kicsi rakéta is... egy Ariane 5-ös, mert az néz ki a legállatabbul! Este lett és reggel.
Negyedik nap. Megérett bennem az elhatározás: megyek, és szerzek egy rakétát, egy olyan kis aranyosat, ami jól mutat a szobámban... Kénytelen voltam elvetni az 1:10 arányú modelleket, mert úgyse fértek volna be a bőröndömbe. De a két méter magas verziókat már szívesen becserkésztem volna. No igen. Hiába kérdeztem végig a standokat, valahogy senki nem akarta pont nekem odaadni a kincsét. (Persze, ha az előállítási költségeiket nézzük, nem is csoda!) Standról standra küldtek, hogy majd a másiknak biztos lesz valamije, hiszen ő gyártja vagy szállítja, de semmi. A plafonon körbe-körbe röpködő kis modellel is hiába szemeztem, nem repült le hozzám. Aztán megint este lett és megint reggel, de ez valahogy összefolyt, mert buliztunk egy kellemeset.
Ötödik nap. Kezdtem feladni a reményt. Hogyan is tehetnék szert egy rakétára, ha senki nem ad? Zsebre rakni azért mégiscsak elég problémás, meg jól le is voltak rögzítve. Ahogy sétálgattam, a holland űrügynökség standjánál megláttam egy SpaceX-es kis rakétamodellt, amit valaki ajándékba kaphatott, pedig nekem nem adtak. Kiderült, hogy egy kedves holland hölgyé, aki az unokájának gondolta hazavinni, és neki persze simán odaadták a szomszédok. Mikor elmeséltem neki kálváriámat, úgy döntött, nekem ajándékozza a kis kék rakétát. Nagyot dobbant a szívem: valóra válik az álmom! Azonban, hogy ne járjon senki rosszul, szereztem neki egy kis lila Alient, és fülig érő szájjal robogtam a többiekhez, hogy megmutassam legújabb szerzeményemet: végre valahára szert tettem egy rakétára! Igaz, hogy nem igazi, és nem is olyan nagy, meg egyesek szerint kifejezetten egy vibrátorra hasonlít, de nem számított, az enyém volt! Boldog voltam este, és még reggel is.
Hatodik nap. Ez volt a kongresszus és egyúttal a kiállítás záró napja, így sokan mostanra tartogatták a puskaporukat. Sikerült szert tennünk kéken világító rakétás kulcstartóra (amit persze szigorúan a kisgyerekeknek tettek félre), és még barkácsoló sarkot is nyitottak, ahol mindenki saját maga szerelhette össze a kis fa rakétáját elemeiből, majd utána fellőhette kinn, a parkolóban. Jó móka volt! Mindezek mellett megjelentek az "űrzsibárusok", akiket talán leginkább a Művelődési Házakban hétvégén fellelhető, szoc szajréikat árusító bácsikhoz tudnék hasonlítani. Árultak mindent: űr-snack, ufók, kifestők, bolygós esernyő, űr-szemüveg, kis űrhajós, hűtőmágnes, strandlabda. No persze megint megakadt a szemem valamin: felfújható űrsikló... nyammmiii! A gyűjtőszenvedély teljesen erőt vett rajtam, és rögtön összebarátkoztam az árussal. Így aztán jutányos áron jutottam hozzá újabb kincseimhez, a felfújható space shuttle és hordozóhoz. Ezzel beteljesedett. Este persze várt ránk a party, aztán újra reggel lett.
Hetedik nap. Szomorú érzés otthagyni egy helyet, amit így megkedvelsz, de melengető érzés arra gondolni, hogy mi mindent éltél át, mennyi mindent tanultál, és milyen új dolgokkal tömted tele a táskád. Este már alig volt erőnk elmenni Berlinben mulatni egy utolsót, de végül emberesen helytálltunk. Csak a reggel jött túl hamar, és a hazautazás.
Tamás