Interjú Füstöss Lászlóval

Idei első tanárportrénk során Füstöss Lászlóval beszélgettünk, kivételesen az Impulzus szerkesztőségében. Aki előadásairól ismeri őt, tudja, hogy nem csak egy szakmailag elismert, hanem egy rendkívül művelt, olvasott emberről van szó. Ez a beszélgetés során is érezhető volt, ahol is szó volt önéletrajzírásról, Hitchcock-ról, na és persze a kávézásról.

Honnan érkezett most hozzánk?

Most éppen a tanszékről, de előtte még meglátogattam egy barátomat a Borpatikában, mert ugye kell némi nyugalom is. Elég szépen foglalkoztatva vagyok, ma éppen tíztől kettőig voltak előadásaim. Sportos dolog, mert délig az I épületben vagyok órán, azután pedig az F-ben.

A Borpatikában gyakran lehet Önnel találkozni?

A kötetlen diskurzus érdekében egy héten egyszer elő szoktam fordulni, de különösebb illúziói ne legyenek, mert általában egy hosszúlépéssel beérem.

Hogyan töltötte az elmúlt nyarat?

A nyár egy nagyon kellemes időszak, nem azért, mert meleg van, hanem mert világos. Van egy kulipintyó-szerűségem – azt hiszem, ez a legjobb szó rá – Aszófő felett a hegyen, oda szoktam bevenni magamat a nyáron. Nem túl komfortos, mert nincs villany, nincs víz, de van gáz, ami azt jelenti, hogy még hűtőgépet is lehet működtetni.

Mivel tölti ott az idejét?

Például nagyszerűen lehet aludni a városi lakásokkal ellentétben, mert ott mindig annyi a hőfok, amennyi odakint. Persze ha sokkal fiatalabb lennék, akkor ez nem lenne olyan izgalmas, de oda szoktam vinni egy halom könyvet, így rengeteget olvasok. Ezenkívül a Balaton csak 3 kilométerre van onnan, azt pedig tudja, mire lehet most használni.

Hát, fürdésre nem.

Aki nem fél a gyaloglástól és a hínártól, az fürödhet is. Én szoktam.

Hova valósi?

Pesti vagyok, itt is születtem, tehát nagyon pesti vagyok. A József Attila Gimnáziumba jártam, ami itt van a XI. kerületben, most Szent Imre Gimnáziumnak hívják. Ezután pedig az ELTE-n tanultam.

Hogy érezte magát egyetemistaként?

Viszonylag szokatlan volt, ha az ittenihez hasonlítjuk, mert kisebb, mint 30 fős évfolyamunk volt, ugyanis ennyi fizikust vettek fel.

Ezek szerint nehéz volt bekerülni?

Szelektáltak, az biztos. Meg volt szabva, hogy hány százalék lehet a paraszt, a munkás, az értelmiségi és az egyéb; vagyis aki nem a diplomájának megfelelő munkakörű szülővel rendelkezett, azt igen nehezen vették fel. De én szerencsés voltam, mivel bekerültem.

Milyen volt akkoriban a diákélet?

Nagyon kellemes, hiszen az ELTE egésze egy egyetemet alkotott. A bölcsészekkel is együtt jártunk, sőt menzára még az orvosokkal is. Változatos volt, sokat jártam át a bölcsészek előadásaira is, olyanokat is meghallgattam, mint Füst Milán.

Pusztán szórakozásból?

Igen. Volt egy nagyon jó egyetemi színpad is, ahol olyan dolgok is előfordultak, amik máshol nemigen. Mondok egy példát: 69-ben – igaz, akkor már nem voltam diák, csak visszajártam – Sándor György humoralista tartott ott egy előadást. Bejött egy nagy bőrönddel, aminek az oldalára az volt írva, hogy Ami Go Home. Egy darabig úgy csinált, mintha nem venné észre, aztán hirtelen összecsapta a kezét: "Jaj, ezek a csehszlovákok!" Ezt akkoriban csak itt lehetett eljátszani, az egyetemi színpadon. Szakmailag a TTK igen kiváló volt – főleg az elméleti fizikusok –, tehát jó előadásokat lehetett ott hallani.

A magyar fizika a világszínvonalhoz képest jó?

Ezt mindig csak visszamenőleg lehet megállapítani, de ismert névként említhetném Marxot [Marx György – a szerk.], aki a kvantummechanikát tartotta. Azután ott volt Novobátzky Károly. Őróla azért is szólni kell, mert tagja volt a Központi Bizottságnak, és így nem maceráltak a környezetében senkit sem. Más szempontok voltak akkoriban, talán le kellene fordítani mai nyelvre: ha valaki ilyet fel tudott mutatni, akkor annak az állása biztonságban volt. Jöttek látogatóba külföldről ismert emberek, még Heisenberg is járt ott, tehát elég elismert hely volt. A kis létszámnak megvolt az az előnye, hogy családias volt a hangulat. Amikor idekerültem a Műegyetemre 62-ben, nagyon meglepett, hogy ilyen hatalmas évfolyamok vannak, minden sokkal formálisabb, sokkal kevésbé ismerik az emberek egymást. Engem most is mérhetetlenül zavar, hogy óriási évfolyamok vannak, és 5-6 emberen kívül egyiknek sem tudom a nevét.

Az ELTE-s közösség megmaradt?

Nem maradt meg, de néhány barátom azért van, aki ma is ott tanít. A gimnáziummal ellentétben, mivel az a közösség tényleg teljesen megmaradt. Azt már Mikszáth is megmondta, hogy a "Közösen eltöltött diákcsínyek forrasztanak a legjobban."

Ha jól tudom, Ön együtt dolgozott Bay Zoltánnal. Mesélne erről?

Bay Zoltán 1948-ban elment Magyarországról, és nem jött többet vissza, csupán látogatóba egy-két napra. Ez valamilyen téves információ lehet, mivel nekem legfeljebb annyiban volt közöm hozzá, hogy az Izzónak, ahol diploma után én is dolgoztam, ő volt a műszaki igazgatója, de mire én odakerültem, már régen benőtte a nyomát is a fű. Valamint készült róla egy CD, aminek én írtam meg az életrajzi részét, tehát elég sokat foglalkoztam vele.

Elnézést, a Gólyaimpulzusban olvastuk ezt az információt [illetve írtuk – a szerk.], a jövőben majd kijavítjuk. Viszont azt tudjuk, hogy nemcsak Bay életrajzával foglalkozott, hanem más fizikusokéval is. Mi alapján választja ki azokat, akikről ír?

Véletlenül úgy adódott, hogy a legtöbbjük mostanában lett volna 100 éves, és megkértek, hogy foglalkozzak valamelyikőjükkel. Volt, aki kifejezetten érdekelt, mint Gábor Dénes, mert ő félig fizikus, félig mérnök, és ugye én is régóta a mérnökképzésben dolgozom. Majd egy kevéssé ismert vegyészről írtam, Millner Tivadarról, aki az izzólámpában található Wolfram-spirál kifejlesztésében működött közre. Foglalkoztam még Bay Zoltánnal, illetve Wigner Jenővel, idén nyáron pedig Neumann János fizikai vonatkozásaival "ismerkedtem", ugyanis ő is most lenne 100 éves.

Hogyan áll neki az írásnak?

Sok eredeti munkát és összegyűjtött művet kell elolvasni, elemezni, illetve többé-kevésbé meg kell tanulni, hogy pontosan mit is csinált az adott tudós, persze mindent átnézni szinte lehetetlen. Volt már, hogy találkoztam ismerősökkel, rokonokkal, például Millner fiaival tudtam kapcsolatba lépni, Bay Zoltánnak pedig a felesége ellenőrizte a szövegemet, aki az USA-ban él, és ő is szívélyesen válaszolt a kérdéseimre.

Ezek szerint, és ahogy az interjú elején is említette, szívesen olvas.

Igen, ez az egyik kedvenc szórakozásom. Nagyon sokfélét olvasok, általában egy-egy író kelti fel az érdeklődésemet, és akkor igyekszem minél többet olvasni tőle. Emiatt össze is gyűltek sorozataim, például Karinthy összes, Thomas Mann, illetve sok amerikai, vagy orosz író. A bestsellerek kifejezetten untatnak. Talán beszélgessünk úgy, hogy mond egy olyan írót, akit szívesen olvas, és én megmondom, hogy mit gondolok róla.

Kafka.

Igen, ő kihagyhatatlan, mármint Franz Kafka, nem Kaffka Margit (aki persze olvasható). Ha egyszer meglátogatnának otthon, láthatnák, hogy van egy nagyjából 5000 kötetes könyvtáram, szóval eléggé tele van a szobám polcokkal.

Említette, hogy szívesen olvassa az Impulzust is.

Igen. Egy jól szerkesztett és változatos újságnak tartom. Bokor Nándor a tanszékről pedig, aki kiváló barátom, a mai napig is ápolja a Hitchcock-kultuszt, amit egykoron az Impulzusba is próbált beleplántálni.

Azt hiszem, ehhez mi még fiatalok vagyunk, hogy tudjuk, miről van szó.

Annak idején sok méltatást írt Alfred Hitchcock-ról az újságba. Most ösztöndíjjal éppen Izraelben van, de onnan is megkaptam tőle a megbízást, hogy a most esedékes Hichcock-filmeket el ne mulasszam felvenni, legutóbb a Bajok Harryvel című alkotást, amit még nem mutattak be nálunk. Nándor révén én is megszerettem ezeket a filmeket.

Nem először van itt a kollégiumban.

Volt, amikor rendszeresen jártam, még amikor a Várban volt a Schönherz, akkor elég gyakran voltak konzultációk. Az utóbbi időben pedig a Szakestélyekre szoktam járni, ezek csaknem mindegyikén részt vettem, még a legutolsó, várbéli gyűrűavatón is. Ezek nagyon jó rendezvények, főleg, ha a szervezők figyelnek rá, hogy ne laposodjon el, azaz ne csak a külső formája maradjon meg a dolognak, hanem a tartalma is változzon.

Akkor jó a viszonya a Villanykarral. Mérnöki alapműveltségnek tartja az itteni fizikaoktatást, vagy később hasznosítható tudásnak?

Valaki elvégezhetné úgy is az itteni szakokat – főleg az informatikát –, hogy soha életében nem hallott fizikáról, viszont a mérnöki és a fizikusi gondolkodásmód elég jól átfedik és kiegészítik egymást. Tehát mondjuk Gábor Dénes elsősorban klasszikus fizikával foglalkozott, de mindig adott arra, hogy amivel foglalkozik, annak valamilyen megvalósítása, azaz haszna is legyen. Én ezt tartom különösen méltányolandó mérnöki szemléletnek, hogy egy mérnök törekedjen arra, hogy valamilyen végtermékhez jusson. Gábor Dénes mindig is a fizikának és a fizikából élt, konkrétan azt vizsgálta, hogy elektronsugarak mászkálnak erre-arra, fel tudta írni az egyenleteket, ki tudta számolni, és tudott valamit alkotni belőle. Például a lapos képcsövet ő találta fel, csak a japánok megvárták, amíg lejár a szabadalma. Szóval, ha valakinek a képzettségéből teljesen kimarad mindenféle fizikai módszer és ötlet, akkor kisebb az esélye, hogy maradandót alkosson.

Elégedett a hallgatósággal?

Én nagyon örülök, hogy foglalkozhatom a hallgatósággal, mint emberekkel, mert mindig akad jó pár olyan, akinek tudok valami olyat mondani, ami érdekli. Persze vannak olyanok is, akiket nem tudok megfogni, mert egészen mással foglalkoznak, számukra a fizika csak egy akadály, amin túl kell jutni. De mindig van elegendő számú diák, akikkel örömmel lehet foglalkozni, és ők is igénylik ezt.

Csak mostanában hiányzik az érdeklődés, vagy régen is így volt?

A fizikával szembeni érdektelenség talán éppen az informatikusoknál tapasztalható, azért, mert az informatikának van egy olyan lehetősége is, hogy nem tekint a számítógépen kívül semmi mást, csak programozási sémákban gondolkozik, és ehhez képest a fizika fölösleges.

Amióta párhuzamosan villamosmérnök- és informatikus- képzés is van, azt vettem észre, hogy a villamosmérnök-hallgatók általánosan nagyobb érdeklődést mutatnak a tárgy iránt. Persze az informatikusok között is van egy-kettő, akit el lehet csábítani a fizika felé. Tehát itt is működik a Gauss-görbe: van, aki érdeklődik, van, aki nagyon érdeklődik; és vannak olyanok, akik annyira érdeklődnek, hogy tavaly az Eötvös-versenyen helyezést értek el. Ez egy Nobel-díjas–válogató verseny. Az ő teljesítményükhöz sajnos kevés közöm van, de ez azt jelenti, hogy szívesen foglalkoznak a fizikával, többnyire még a középiskolában szerették meg.

És Ön érdeklődik-e az informatika iránt?

Természetesen, de hozzá kell tennem, hogy nem nagyon tudok lépést tartani vele. Régebben megtanultam egypár programozási nyelvet, amelyeket használtam is. Annak idején, mikor még a számítógépek csak algolul és fortranul tudtak, én az Algolt használtam, abban végeztem a számításokat. Az újabb gépeknél már ott tartok, hogy inkább csak a "használati utasítást" nézem meg, hogy mit nyomjak meg, és akkor mi fog történni. Nagyon szívesen érteném is a dolgokat, és néha egy-két dolgot próbálok is megérteni, de többnyire csúf káromkodásokba torkollik az egész. Néha egy hétig nem működik az Internet, és én csak fizetem az előfizetési díjat, aztán kijön valami ürge, aki mindent össze-vissza kutyul, és akkor még három hétig nem működik. Szívesen megérteném, hogy miért van így, de túl gyorsan fejlődik az egész tudomány, és nem könnyű követni.

Járt már a Mindentudás Egyetemén?

Pont a legutóbbin voltam, Esterházy Péter előadását néztem meg.

Ezek szerint ő is a kedvencei közé tartozik?

Igen. Látja, ő is egy matematikus; akad még jelentős íróink között egypár, aki így kezdte. Többek között Ottlik Géza is elvégezte a matematika-fizika tanári szakot. Egyébként kedvelem a Mindentudás Egyetemét. Amikor beindult, azt hittem, hogy ez nem lesz elég érdekes, mivel ilyen ügyetlen címet találtak ki neki, de tévedtem. Általában minden előadó megtalálja azt a színvonalat, hogy érthető legyen a nagy többség számára.

Szívesen tartana ott előadást?

Szerintem ez nem fog bekövetkezni, mert bizonyos intézmények fenntartják a jogot, hogy kitöltsék az előadók körét. De ez rendben is van így, mivel valami kapcsolat kell, hogy legyen az akadémikusság és a tudomány közérthető része között.

Mikor időpontot egyeztettünk, megírta, hogy ha a tanszéken találkozunk, kávé is lesz. Gyakran kávézik?

A vendégeimet mindig megkínálom, egyébként általában napi három kávét szoktam elpusztítani. Az sok?

Nem tudom.

Reggel egyet mindenképpen megiszom. Ha van négy óra előadásom, akkor a kettő között is feltétlenül kell egy kávé, mert különben úgy kell, hogy felmossanak. Aztán, ha adódik, akkor előfordul egy harmadik is. Szerintem ez nem olyan sok.

Van egy vizsgáztatással kapcsolatos története, amiben szerepel egy pisztoly is.

Ez egy körbejáró történet az egyetemen, amit én szoktam elmondani, de nem rólam szól, hanem egy eléggé jelentős fizikusról, aki a két háború között volt a Fizika Tanszék vezetője.

Egy darabig érdekes módon csak ez az egy fizika tanszék volt a Műegyetemen. Volt még egy Technikai Fizika nevű, de az aztán eltűnt, és 38-ban csinálták az Atomfizika Tanszéket Bay Zoltánnak, amit az Izzó alapított neki.

Annak a Fizika Tanszéknek, ahol most én is dolgozom, Pogány Béla volt a vezetője, aki egy eléggé morózus úr volt, megkövetelte, ami neki jár. Például nem szerette, ha professzor úrnak hívják, mindig azt mondta: "A professzor úr az olyan bizalmaskodó. Most professzor úr, legközelebb Béla bácsi, aztán faszikám...". Elég zord vizsgáztató hírében állt, és ha a jegyzetét megnézi, abból bizony nem lenne könnyű levizsgázni. Van egy optika jegyzet is, amit ő írt, azt sem merném most feladni.

Szerintem néhány hallgatónak az Ön jegyzetéből sem könnyű most levizsgázni, de ez csak az én véleményem...

Ez is igaz. De azt kell, hogy mondjam, hogy a vizsgáztatás módszerei is mások voltak, mivel nem voltak tételek, hanem a diák megjelent, és kapott egy kérdést az anyagból. Egy biztos, az eredmény elég gyér volt, tehát a mérnökök többsége nem oklevelesként végzett, mert bizonyos vizsgák, aláírások hiánya esetén nem kapott oklevelet.

Térjünk akkor vissza a történetre!

Tehát, pont a vizsgák stílusa miatt, egyszer, amikor sokan gyűltek össze utóvizsgára, akkor Pogány felolvasott egy levelet: "Tisztelt Professzor Úr! Egy nagyon elkeseredett ember ír önnek, mert ez a vizsga az én utolsó lehetőségem. Ha ez nem sikerül, akkor nincs tovább értelme az életemnek és végzek magammal. De előbb Önnel. Ezért a vizsgán egy revolverrel fogok megjelenni." Ezután Pogány előhalászott a zakójából egy nagy mordályt és ezt mondta: "Felszólítok mindenkit, aki nem elég biztos a dolgában, hogy hagyja el a termet, mert ha valaki elakad, abban a pillanatban én önvédelemből lövök."

Ezt a történetet azért szoktam elmondani, hogy a tanszéknek a követelmények tekintetében is tekintélyt szerezzek.

Van esetleg hasonló eset, ami Önnel történt vizsgáztatás közben?

Ilyen drámai nem, de azért néha vannak próbálkozások. Első évben, amikor a felvételi vizsgáknál áttértek arra a módszerre, hogy nem íratnak a dolgozatra nevet, csak kódot, minden gondos szülő kétségbe volt esve, mert ugye megszűnt a protekció egyik lehetősége. Akkor valaki megkeresett, hogy nagyon figyeljek, amikor olyan dolgozatot találok, aminek a jobb felső sarkában van egy kereszt. Figyeltem, de csak azt találtam, hogy az ötven dolgozatból, ami hozzám került, kettőnél volt kereszt, háromnál két kereszt, tehát próbálkoztak többen is.

Volt már olyan, hogy valakire megharagudott vizsgáztatás közben?

Igen, ha valaki agresszívan szemtelen, ami nem jelent mást, mint hogy az illető csal és még neki áll feljebb. A megharagudás egyébként annyit jelent, hogy igyekszem minél gyorsabban megszabadulni az illetőtől. Egyébként a legkínosabb része a vizsgának az, mikor az ember kihirdeti a "halálos ítéletet", azaz a szóbeli rész előtt felolvassa azoknak a nevét, akik nem mentek át az írásbelin. Bár nekem az az alapelvem, hogy ha van valami értékelhető, akkor a lehető legjobb eredményre kell törekedni, ez az érzés nem mindenkiben marad meg. Ha utánanéznek, az én vizsgaeredményeim sem csak négyes-ötösökből állnak, sajnos az idei Fizika C2 keresztféléven is igen sokan vannak, az évfolyam elég jelentős része.

Van valami, amit még el szeretne érni az életben?

Hát ezen nem nagyon gondolkoztam. Még azon sem, hogy mit fogok csinálni, ha már tényleg nyugdíjba vonulok. Annyi munkát ad a mindennapi tevékenység, hogy erre még nemigen gondoltam. Valószínűleg írni fogok, életrajzokat mindenképpen.

Ezek szerint lehet, hogy elégedett önmagával?

Hát erre nem lehet azt mondani, hogy igen, mert ugyan mire is hivatkozhatnék, valamint az olvasóknak meglenne rólam a véleménye. Másrészt meg nem lettem öngyilkos, noha Kertész Imre legújabb, Felszámolás című könyvének szellemében lehetnék. Van egy embertípus, aki mindig elégedetlen; talán sekélyességből, netán következetlenségből én nem ilyen vagyok, nem érzem, hogy valami lényegeset elmulasztottam volna.

Hogy őszinte legyek, nem kedvelem az ilyenfajta interjúkérdéseket, meg is mondom, hogy miért. A legtöbb dologról az ember egyszerűen kellene, hogy beszéljen. Ha pedig ebben a témában egyszerű akarok lenni, akkor azt a csúf állítást kell tennem, hogy az életnek nincs konkrét értelme, netán célja, legfeljebb a küzdés maga. Más kérdés, hogy ha valaki megszületik, akkor előbb-utóbb kell, hogy találjon magának egy célt, amivel a legjobbat tudja elérni, de ez igazából nem egy emelkedett cél, ez általában jön magától; a kertészi terminológia szerint egy túlélési stratégia csupán. Ezek olyan kérdések, amiknél olvasáskor mindig lapozok, de ha saját magamról olvasok, akkor engedjék meg, hogy ne lapozzak.

Kereskényi Balázs – Kovács Csaba