Harminchárom

Harminchárom éves vagyok, "férfikorom teljében", ahogy mondani szokás. Harminchárom. Emlékszem, amikor még húsz voltam, azon rágódtam, hogy a dögös diszkócicáknál hány év múlva lesz először esélyem. Aztán egyik reggel arra ébredtem, hogy harminc múltam, és tulajdonképpen nem is próbálkoztam. Eltelt a lényeg, elteltek azok az évek, melyeknek a legszebbeknek kellett volna lenniük, és melyek egyáltalán nem a legszebbek voltak. Miket beszélek! Nem, igazából volt tíz semmilyen évem, és ezt a tíz évet már nem lehet megismételni. Nem, újrakezdeni nem lehet, nem lehet semmit, és ez nagyon fáj. Ha húsz évesen nem fekszel le az évfolyam legjobb nőjével, akkor azt mondod: túró, majd jövőre. Túl a harmincon nincs jövőre: túl a harmincon már az van, hogy a francba, tegnap kellett volna. Volna. És ez csak egy a sok közül, apróság, hogy kivel mentél el, és kivel nem: ott van minden nap mellett a számtalan strigula, az ezer lehetőség, amit elszalasztottál, az ezer váratlan fordulat, ami nem következett be, az emberek, akiket nem ismertél meg, és a helyek, ahova nem látogattál el és már nem is fogsz soha.

Ácsingózom az út szélén. Előttem, és vagy jó hatvan méterrel alattam az óceán tajtékzik piszkosan. Jön a dagály. A sirályok az otthoni, mélabús őszi varjakra emlékeztetnek, rikoltásuk most károgás: inverz varjak, gondolom, de csöppet sem leszek vidámabb. Mögöttem a vadiúj Jeepem dorombol, a monoton morgását átüti a légkondi zúgása, ilyen közelről még azt is érzem, hogy a kifújt levegő magán hordozza otthonom jellegzetes új-ház szagát: a korlát hátoldalán el is nyomom a csikket, hogy jobban érezzem. Benyúlok a zsebembe, előveszek egy köteggel a hatvan centes névjegyeim közül, és az elsőt szép lassan darabokra tépem. A fecniket egyenként a vízbe szórom, mint ahogy tíz évesen a kacsákat etettem az állatkertben. Nézem, ahogy száll, eltűnik a papír: elnyeli a köd, mielőtt látnám, hogy vizet ér.

Behunyom a szemem. Elértem mindent: feleség, autó, ház, megbecsülés, pozíció. Nagy autó, nagy ház – kicsi feleség. De biszex: rám irigyek az emberek. Boldogan élt, amíg meg nem halt – így fejezi be a mesélő. Életem, vágyaim végén ott a pont – pont. Szerettem volna, hogy tiszteljenek, és most tisztelnek, sőt félnek tőlem sokan. Mégis: én senki sem vagyok. Nem egy senki, hanem senki, még a névelőt sincs jogom kirakni. Nem vagyok bátor, nem vagyok híres, és legbelül nem vagyok sikeres sem. Nem leszek már filmrendező, nem leszek elnök, nem leszek sztár. Még tanár sem leszek. Elfáradtam, kiürültem, elfogytam. Célok! Céljaink csak arra vannak, hogy eltakarják, igazából mit is szeretnénk – már ha egyáltalán vannak, ha egyáltalán lehetnek, ha egyáltalán megismerhetők céljaink. A sikeres ember vagy buta, vagy szerencsétlen: az út végén a bölcs nem találhat mást, csak az ürességet.

Nézem odalenn a vizet. Legszívesebben kiáltanék: fiúk, lányok! Vessetek meg, felejtsetek el! Féltem, félek, mindig is félni fogok...

...ugrani.

–Inyl