Fiókmélye

Vári Attila

A zongora árverése

– Uraim és hölgyeim, itt látható a zongora, de micsoda zongora! – mondta a kikiáltó. – Eleinte ugatott, és megharapta a művészt, ha vétett, mert öreg volt és eléggé ismerte a zeneirodalmat, de vénült, s a fogai meglazultak, és őszintébb perceiben bevallotta, hogy már nem is kívánja a húst, csak azt, hogy pontosan verjék, s ha nem, sebaj, úgyis kitálalta önmagát a vétőnek, nem engedte ki magából a hamis hangot, s ezért szerették is a fiatal művészek, s ő is megbecsülte ezt a szeretetet. Már a legkisebb érintéstől is lázba jött, remegett.

Szerette a nyárestéli szellőt, ezeket a lágy futamokat, mert érzelgős lett öregkorára. Csodálta a könnyűlovasok röppenő ritmusát, az őszi eső kimértségét. Tudta magáról, hogy ő egy világ, hogy hegyei, völgyei vannak, s a művész: ő az uralkodó.

De egyszer – mondta a kikiáltó – vérig sértette valaki, s a hangversenyen vétett az illető, s hagyta a zongora. Aztán egy háromnegyedes szünetben háromszor hangzott fel az elvétett cisz.

Csend volt, mert elhangzott az ár, s még ötvenért sem kellett senkinek.

Egy fiatalember vette meg. Félszeg volt nagyon, s mesélték róla, hogy félt a nőktől is, pedig minden idege őket vágyta.

– Húzódj beljebb – mondta egy telt, asszonyos hang, s fiú ijedten engedelmeskedett. Bebújt takarója alá a nő, és becézte, sovány vállait simogatta, s úgy adta oda magát, mintha mindent magától tudna a fiú. Ölelkezésükből csilingelések, zengő nevetések és furcsa ritmusok születtek.

– De te ki vagy? – kérdezte a fiú, és felgyújtotta a villanyt.

– A zongora – mondta a nő, s a fiú csodálkozva ismerte fel az ébenfa hajban, az elefántcsont fogakban a zongora vonásait, melyen csak fiatal művészek tudnak játszani; a hangszert, aki megbocsát a téves hangokért annak, akiről biztosan tudja, hogy szereti őt.

Az őrmester

Ha szobrot állítanak valakinek, hát ő kellene, hogy legyen. Mert voltak mások, akik itt éjszakáztak a városban, ismét mások innen indultak a dzsidás örökkévalóság felé, de Breckner Ottokár itt élte le az életét, s már csak azért is megérdemelné a szobrot, mert nem futamodott el, mint Tolnai Lajos.

Székelyes hangsúllyal gagyogott magyarul, K. und K. őrmester volt akkor, amikor már nem volt szokás idáig küldeni a brünni őrmestereket, mert került a vidékről is rendőrnekvaló.

– Ohó, nem fogol te erről puplikálni, barátocskám – mondta, és titokzatos arcot vágott –, mert esz fan egy nagy államtitkonság, pszt!

És mindenkinek elmondta a titkot, úgyhogy ő volt a Pletykalap legnagyobb konkurense, s mert mindenhez hozzátette, hogy titok, lassan megfeledkeztek igazi nevéről, s a pocakos flekkenváros Titok bácsinak nevezte, és társaságban illett is kacagni szertelenségén.

Fiákeres város volt, a főtéren kirakópiaccal, a Kofaközben ropogós pecsenyével, s az asszonyok sem voltak szűkmarkúak, mesélik, hogy jó volt a városba férfivendégként érkezni. Még vannak fülek, melyek minden éjjel hallhatták a Rózsa-banda Nátyik szerenádjait, s a dombos-lankás nyugalomban röhögtek, ittak és híztak rokonaim. És itt élt Breckner Ottokár, a Titok bácsi, aki tyúktolvajokra és részeg mészároslegényekre vadászott.

– Ohó, mondok. Asz ottan ety zember. Veszem a könyv. Nézem fotoképet. Haj fan göndörfekete, alakja fan fölfele hosszú neki. Mondok: te, tyere csak ide, te faty az én szökött ember.

És aztán az a csodálatos ártatlansággal elmondott történet, melyből kiderül, hogy már a becsületes tolvajoknak sem lehet hinni, vagy hogy már nincsenek is becsületes tolvajok, mert Titok bácsi letartóztatta az illetőt, de a Kofa-közben könyörögni kezdett a tolvaj, hogy engedje be Tornyosnéhoz, mert venne pecsenyét.

– Én állom, állom, s nem jön a kazember. Mondok, itt már nincs tréfánk, ez van túl naty belű. Bemenyem, és hát nincs az üzlet. Fene egye tolfaj. Tornyosné mondja, hátsó ajtó meneküle ki.

És ha jól utánagondolok, úgy emlékszem, nagyapám mesélte, hogy aztán folyatódott a dolog, mert amikor másodjára fogta el Titok bácsi, hogy ne szökhessen el a Kofa-közben, kint hagyta, s ő ment be Tornyosnéhoz flekkenért, mert nálunk nem ember az, aki nem eszi meg a kéttenyérnyi fatányérost.

Ezért követelek szobrot neki. Méltán megérdemelné egy olyan városban, ahonnan elszaladtak meghalni a nagyok. Mert ő ott maradt, és a törvény szintjén hirdette és gyakorlatba is vitte, hogy minden polgárnak kijár a napi flekken.

– Esz a fáros flekken van épíítva. Tégla flekken, cserép flekken, járda flekken – mondta Titok bácsi.

Hát látjátok, bátyáim, öcséim és mindennémű rokonaim, ezért ugatják éjszaka a várost a kutyák.