virtual love story 2001
(Cecília) A kapualjban találkoztam vele először. Gyönyörű volt, ahogy ott állt az esőben. Vállig érő barna haja volt, bőrkabátot viselt, a haja elázott az esőtől, az ingzsebéből egy napszemüveg lógott ki, és egy dzsigolóval csókolózott. A dzsigoló szűk bőrnadrágban volt, és a dzsekijén egy "Viva+ az első magyar zeneTV" felirat díszelgett. Ha magyar zeneTV, akkor miért német cég, és az ilyenek miért csókolóznak ilyen gyönyörű lányokkal, gondoltam. Megmondom őszintén, féltékeny voltam a dzsigolóra. Csak vagy öt másodpercig néztem őket. A fickó nyitott szemmel csókolta a lányt. Sose bízz olyanban, aki nyitott szemmel csókolózik, jutott eszembe a jótanács, egy azok közül, amiket sosem látott, rejtélyes nagybátyámtól kaptam azokban a levelekben, amiket minden második hónap harmadik szerdáján küldött nekem mindenkori tartózkodási helyéről, hol Amerikából, hol Csehországból, hol Budapestről, hol pedig a szomszéd utcából. Szóval szerelmes lettem, és egy pillanat alatt meggyűlöltem a fickót. Az lett a dzsigoló pechje, hogy egy pillanatra mégis behunyta a szemét. Ekkor a lány a hátsó zsebéből előrántott egy tízcentis ólmosbotot, és fejbevágta az illetőt, úgyhogy az egy pillanat alatt összemocskolta a bőrnadragját és a vadonatúj zeneTV-s pólóját a sárban. Az én pechem (?) meg az lett, hogy a lány után rohantam.
A nagybátyám mindig azt írta az ilyen helyzetek kapcsán: "Fiam, vigyázz velük (a nőkkel), mert mind csalfa, és egy sem mond igazat." Ezt azután írta, miután otthagyta a harmadik feleségét, egy indián asszonyt, mert az megcsalta egy szomszéd törzs főnökével. Különös ember volt a nagybátyám.
A lányt Cecíliának hívták.
– Szerintem a Cecíliák mindig szőkék – mondtam neki később, de ő azt felelte, hogy kijelentésem nyilvánvalóan helytelen, mert ő barna. Azt is mondta, hogy eddig azt hitte, hogy az informatikusok mind hülyék. Azt feleltem, hogy ez így is van. De ne szaladjunk annyira a dolgok elejébe.
– Hogy hívnak? – kiáltottam, miközben ő egy másik sötét utca felé futott. Nem válaszolt, és amikor utolértem, alig tudtam tőle elvenni a helyes kis ólmosbotját, amivel engem is fejbe akart vágni.
– Szeretlek – mondtam. Eddig még sosem mondtam ilyet egy lánynak ennyire rövid ismeretség után. Azonban most eszembe jutott bátyám egyik tanácsa: "A nőkkel légy szenvedélyes, határozott és flegma!" (Sok közhelyet is írt az öreg egyébiránt.)
– Nagy marha vagy – felelte a lány, és megpróbálta egy ügyes trükkel kicsavarni a kezemet, de én erősebbnek bizonyultam.
– Engedj el! – mondta halkan.
– Ha megmondod, ki vagy, elengedlek! – kiáltottam, a szenvedélyességre kicsit rá is játszva. Túlzottan is a mimikámra figyeltem ekkor, ahelyett, hogy őt szorítottam volna, mert teljes erejével térden rúgott, és a homlokával megfejelt, úgyhogy én is – a dzsigolóhoz hasonlóan – beleestem a sárba, és a lány ismételten elszaladt.
(másnap) Másnap reggel, szombaton, másnaposan ébredtem lakótelepi lakásomban, amit anyám meg apám húsz év kemény spórolás után ajándékozott nekem. Máskülönben, hogyan is ébredhetne az ember egy ilyen börtönben, ha nem másnaposan. Mi, városban élők, folyton másnaposak vagyunk, de ezt a másnaposságunkat észre sem vesszük, annyira hozzászoktunk. Inkább bekapcsoljuk péntek este a kocsma után a TV-t (első magyar musicTV, first magyar hot girls pornó chatorna, magyarosch ételeket bemutató német reklámfilm, a Riporter beszámol a harmadik világ nyomoráról, de ki számol be a Riporterről, aki ha hazudik, akkor is igazat mond, mert olcsóbb a makett, mint a valóság). Az én másnaposságom az egyetem mellett kezdődött, a kollégiumban, amikor a gép előtt ültünk hajnalig, bevánszorogtunk az előadásra, majd kora délután jól megvetett ágyban aludtuk igaz álmunkat (a számítógépek halk zsongása segített elaludni), majd, mint az őrült tanultunk a vizsgákra meg zéhákra, amikor eljött az ideje. Egyfajta informatikai szabadságharcosoknak, anarchistáknak képzeltük magunkat: nem használtunk Microsoft™ Windows X.5-öt, hanem a szabad szoftverekre esküdtünk, szervereket próbáltunk feltörni, és a levelezőlistákra küldött reklám spamokra válaszul elküldtük a tömörítetlen Linux kernelt, tizenöt példányban. De aztán rájöttünk, hogy a virtuális életünk egy utópia. Nagybátyám azt írta ekkoriban: "Boldogabbak vagytok ti ott a gép előtt, mint sokan, akik a való világban élnek, mert ti magatoknak tetsző világot tudtok felépíteni, ha van hozzá elég tudásotok. A Neten nem kérdi senki, hogy ki vagy és hogy nézel ki, csak a cselekedeteid és szavaid után ítélnek..." Persze bátyámnak is voltak elképzelései, amik nem voltak teljesen korrektek. Akkoriban írta ezt, mikor a rezervátumba költözött, Fekete Napsugárhoz. "Volt már indián asszonyod, barátom?" – idézte Jim Morissont, a kultikus hőst, aztán felvette a Vastag Húr nevet, s nem vitt magával semmi mást, csak a gitárját és a hordozható számítógépét.
Szóval ott jártam, hogy másnaposan ébredtem. Bekapcsoltam a monitort (Susie nevű gépem mindig járt, és súlyos ezreseket fizettem az állandó Internet-elérésért), aztán letöltöttem a leveleimet. El sem tudtam képzelni, hogy a lány hogy találta ki a számtalan e-mail címem egyikét. (Utóbb megtudtam egyébként: kiesett az irattárcám a zsebemből a dulakodás közben.) Az e-mail a saját nevemről jött (ócska trükk), de egy műegyetemi IP-címről. "Ha érdekel, ki vagyok, találd ki", szólt az okos üzenet. Könnyen kitaláltam: a gép az egyik általam is ismert kollégium IP-tartományában volt. Történetesen jó haverom volt ott a rendszergazda (social engineering!), és megtudtam, hogy a lányt C. Cecíliának hívják, tőlem három évvel fiatalabb, anarchista, a hallgatói önkormányzat egykori tagja, egy punkzenekar énekesnője és kitűnő tanuló. Még az érettségi-fényképét is le tudtam tölteni, ugyanis az volt felrakva az egyetemi információs hálózatra. Ó, a Neptun! Ki tudja, hogy hányadik verziója ez már annak a rendszernek, ami a kilencvenes évektől elengedhetetlen kelléke minden egyetem és főiskola informatikai infrastruktúrájának! The Matrix has you... Follow the white rabbit... The Neptun has you... Follow the way of your data... A Neptunban van minden, ami téged jelent az egyetemnek. Még szerencse, hogy Cecíliáról is megtudtam pár dolgot ilyen módon. Kis ügyeskedéssel átírtam néhány jegyét jelesre, hadd örüljön. Azt hiszem, ezt hívják büntetendő számítógépes cselekménynek. Az nem bűntény egy cég részéről, hogy bizonyos szoftverek használatával és a licenc-szerződés betartásával minden adatodat az adott szoftvercégnek ajándékozod? (Teljesen törvényesen persze.) Lenin, Sztálin, Hitler, Nagy Testvér, Bill Gates, meg még ki tudja, kicsodák figyelnek minket, és még örülünk is neki, mert így egy egérkattintással megússzuk azt, ami amúgy két sor begépelését jelentené. Nem mintha persze az a Bill Gates valami nagy valaki lenne, de a neve már benne van a köztudatban, és fogalommá lett, mint az informatikai forradalom koronázatlan császáráé, akit persze nem az informatikusok, hanem a média kiáltott ki császárrá. Kíváncsi vagyok, hogy a nagybátyám erről miért nem írt semmit. Mielőtt elment volna Amerikába, Csehországban volt egy kocsmája. Valahogyan résztulajdonra tett szert egy prágai sörözőben, valami Kehelynek hívták, azt hiszem, a helyiséget, régi kocsma volt az, de be kellett zárni, helyette Svejks WebBrowser néven Internet-café nyílt a helyén, Java nyelven. Ez idegesítette az öreget, mert elúszott a pénze, de ott ismerte meg Fekete Napsugarat, aki akkor épp tizennyolc múlt, és egy kansasi középiskolával jött osztálykirándulásra az óvilágba. A többit már elmondtam.
(aznap) Még szombaton felkerestem Cecíliát. Egész éjjel szeretkeztünk, és aznap este köptem az informatikai forradalomra, nem érdekelt a fogyasztói társadalom, nem érdekeltek Miskolc koszos kapualjai, nem izgatott, hogy számon tartja-e Bill Gates, hogy melyik szexlapot töltöm le, vagy hogy melyik utazási irodánál veszem meg a jegyet Seattle-be, hogy megnézzem él-e még Kurt Cobain, akiről pólókat neveztek el. Az sem érdekelt, hogy az Ablakok lezuhannak az égből, de a Pingvin légitársaság gépei célba érnek. Magasról tojtam a parancsra, hogy "Ne paráználkodj!", különben is, az van a Bibliában, hogy "Ne törj házasságot!", és attól paráználkodni még lehet, hiszen nem vagyunk házasok, meg az AIDS-veszélyre is tojtam, hiszen a dzsigoló gyerek pólóján ott volt a magyar zeneTV, ahol elmondták a délutáni matinéban a tizenéveseknek, hogy csakis Durex™ óvszert használjanak, és azt is elmondták, hogy hogyan, én már csak tudom, mert mindig megnézem a matinét. Mizújs Liluval, Zsúval és Balázzsal, aki büszke rá, hogy borotválja a hónalját, nincs is csábítóbb, mint egy borostás férfihónalj, de engem aznap történetesen még ez sem érdekelt. Nem érdekelt más, csak Cecília, a törékeny válla és a gyönyörű mellei, mert Cecília aznap nekem élt, és én csak neki, vagy legalábbis azt remélem, hogy nem csak magamnak éltem akkor, és Cecília sem csak magának élt. Aznap erről szólt. Aztán hajnalig beszélgettünk: megbeszéltük, hogy milyen az igazi szerelem, és létezik-e olyan. Létezik, csak mi még nem láttuk, nevettünk, majd szeretkeztünk megint aznap. A nagybátyám azt írta egy levelében, hogy egy igazi szerelme volt egész életében, de a lány azt sem tudja tán még ma sem, hogy létezik a nagybátyám, aki pedig megjárta Csehországot és Amerikát. Megkérdeztem Cecíliát, hogy ki volt az a dzsigoló az elején. A lány a hangomból talán kiérzett egy árnyaltnyi féltékenységet, ezért rám mosolygott, nevetett, és azt mondta, nem árulja el sohasem. Ekkor egy pillanatra felrémlett bennem a gyanú, hogy hova is tette Cecília az ólmosbotját. Kicsit elkomorodtam, amikor megtaláltam az ágy alatt, de ő csak annyit mondott, hogy "nem árt óvatosnak lenni, te kis bolond". Én is így gondoltam, hogy nem árt óvatosnak lenni, meg különben is utálom, ha egy nő "kis bolondnak" nevez ("mind bolond, de főleg mi, ha futunk utánuk" – írta a nagybátyám), így hát felálltam reggel, megcsókoltam Cecíliát, és elmentem, mire ő kissé sértődött arcot vágott, én meg eszébe juttattam az ólmosbotot.
(együtt) Ólmosbot, igaz szerelem, mi kell még a teljes élethez? Magam előtt láttam Cecíliát, amint mögötte játszik a zenekara, három hosszú hajú, jó nevelést kapott fickó, aki a zsebpénzét elektromos gitárra, meg dobra költi, kösz szépen nagymami a szülinapi pénzt, de nem cipőt veszek belőle, van bakancsom, nem azért, mert megyek a hegybe kirándulni, hanem mert jól néz ki piros és kék cipőfűzőkkel, szóval a pénzből új torzítót veszek, kösz. Cecília meg a mikrofon előtt elüvölti az Anarchy in the UK-t, meg a God Save the Queen-t, örül, boldog, hogy a közönség tombol a dalok ritmusára, és csak az bántja a koncert után, hogy nem a Sonic Youth előzenekara voltak, hanem a Fóti Suttyóké. De hát a Sonic Youth nem jön Magyarországra, és azt sem tudja senki, hogy mi az a Sonic Youth, meg a Fóti Suttyók is jól nyomják, gondolja Cecília. Aztán rám gondol, hogy milyen szép volt a tegnap éjjel, és hogy jó lenne megismételni, meg hogy akármit is mondok, nem olyan hülyék az informatikusok, egy pillanatra eszébe jut, hogy ha anyuka lesz (vagy nagymama), a kislányának (unokájának) ő nem engedné meg, hogy ilyen későn az utcán járjon, még akkor sem, ha a Sonic Youth jönne játszani Miskolcra a Vianba, még akkor sem, ha a kislány vinne magával ólmosbotot (mint Cecília), mert még jönne valami informatikus... ezen gondolkozott Cecília, amikor meglátott engem, és bocsánatot kért az ólmosbotért.
– Még mindig szeretlek – mondtam neki. Nem jutott eszembe semmi idézet a nagybátyámtól, ezt magamtól mondtam.
– Én is szeretlek – felelte a lány, majd hamiskásan elmosolyodott.
– Legalábbis tegnap óta azt hiszem.
Megcsókoltam, és akkor már tudtam, hogy gyermekeim anyját, unokáim nagyanyját tartom a kezemben, akivel több bajom lesz a következő ötven évben, mint a világnak az energiaválsággal (nem lehet a világon energiaválság, mert nekem kell az áram!). Kit érdekel a válság, ha mi nem jutunk válságba, mi ketten, Cecíliával? Bár az a gyanúm, hogy minden, amit mi ketten csinálunk, az maga egy nagy válság. Így élünk mi. Azóta is minden reggel, amikor letöltöm a leveleimet, először azt olvasom el, amit Cecília küldött, mert ő mindennap küld egyet, amikor Budapesten van, én pedig Miskolcon. Aztán megnézem a naptárat, hogy milyen nap van. Ha páros hónap harmadik szerdája van, akkor a nagybátyámtól is kapok levelet (a múltkor szökőnapra esett a szerda, de ő elfelejtette, és csütörtökön küldött levelet). Egyébként még egy féltucat levlistáról féltucatszor ötven levél érkezik, aminek a felét olvasatlanul letörlöm. (Cecília leveleit kétszer is elolvasom, a bátyám leveleit pedig archiválom.)
Tegnap azt írta a nagybátyám, hogy visszatér Magyarországra, a szomszéd utcába, és arra bíztatott, hogy látogassam meg. Szomorú, hogy még nem találkoztunk személyesen, de hát ez egy ilyen város. A második feleségéről még nem is beszéltem, aki hentes volt. A nagybátyám pedig vegetáriánus már vagy húsz éve, ezért ez a kapcsolat eleve nem is lehetett valami hosszú életű. Bár már háromszor házasodott az öreg, még mindig meggyőződésesen hisz a házasság szentségében. Egyházi esküvője csak egyszer volt, az első feleségével, de az első felesége a mézeshetek után elhunyt. Úgy halt meg, mint Camus: a galambokat etette az emeletről, és amikor a TV-ben lőttek egyet, úgy megijedt, hogy kiesett az ablakból. A nagybátyám ekkor egy ideig szerzetbe akart vonulni, de aztán találkozott a második feleségével (a hentessel), és mégsem lett barát.
Szóval alig várom, hogy megérkezzék a nagybátyám, de azt még jobban várom, hogy végre hazaérjen Cecília, akibe szerelmes vagyok, ilyen XXI. század eleji módon. Azt hiszem, boldog vagyok, bár a környezet állapota kétségbeejtő, folyton csak esik az eső, és büdös van a Kazinczy utcában. Az ózonlyuk hidegen hagy, és a TV-t se kapcsolom be, mert bántja a szememet. A mobiltelefonomat egy csövesnek adtam valamelyik nap. A nagybátyám is kapott egy mobilt a szomszéd törzsfőnöktől (kárpótlásul Fekete Napsugárért), de kikapcsolta, mert azt mondta, hogy idegesíti, hogy folyton pittyeg.
Elhatároztam, hogyha elmegy az áram (ne feledkezzünk meg az energiaválságról!), akkor a számítógépparkomat egy nyúltenyészetre cserélem, és boldogan élek majd Cecíliával egy tanyán, amíg meg nem halunk, mert elvisz egy járvány, vagy megtámad a városból kiözönlő csőcselék, ami áram híjján fázni és éhezni fog. Persze puskákat is be kell majd szereznünk, hogy védekezhessünk a csőcselék ellen, de azt hiszem, mindezek ellenére boldogan fogunk élni. Majd megkérdezem a nagybátyámat, hogy mi erről a véleménye.