Abszurd
A helyszín megint Budapest, most a VI. kerület. Sétálgatok, semmi dolgom még egy darabig, várom, hogy teljen az idő. Mit lehetne csinálni? – gondolkozom, de kivételesen nincs ötlet. Így hát sétálok, és nézelődöm. A nap süt, ami meglepő így télen. Hiába, az évszakok sem a régiek. A falakon repedés húzódik, közönyös emberek rohangálnak mindenfele hangya-módra. Előttem a lépcsőházból kijön egy ember. Unalmamban megnézem, honnan jött ki. Benézek az ajtón lévő ablakon, és meglepődöm.
Hatalmas tér, falak sehol, egy piac áll. Bódék, pavilonok, emberek, árusok, gyerekek, kutyák, néma hangzavar. (Tudom, tájparaszt Pesten, még piacot sem látott.)
Szokványos piac, mégis, meglepődöm. Ez olyan érzés volt, mint amikor benézel egy ház ablakán, és az erdőt látod. Időm még bőven, szeretem az érdekes helyzeteket, furcsa érzéseket, ezért úgy döntök, benézek.
Nyúlok a kilincs fele, de az ajtó magától nyílik. Egy ifjú tündér libben ki, mögötte pedig egy vénember. – Hogy törnéd ki kezed, lábad, anyátlan bunkó paraszt... ***...*** Káromkodik, mint a kocsis. – Előreengedem, kinyitom neki az ajtót, és még annyi sem, hogy köszönöm?! ***...*** Megdöbbenve félreállok. Na, ez abszurd. Fokozzuk.
Belépek, körbesétálom a piacot. Nem olyan nagy, mint amilyennek tűnt, de tágas, a mennyezet irtó magas. A kinti napfény csak töredékekben szűrődik be, kissé félhomály van. Egy helyen 3 ember áll, két sakktáblával. Az egyik unottan állítja fel a bábukat, a másik kettő sakkozik. Körülnézek, negyedik ember sehol. Habozok, odalépek, majd megkérdem az úgy kb. 50 éves férfit: – Elnézést, de kihívhatnám egy játszmára? Rámnéz, végigmér, majd így szól: – Mit képzel, nekem van állandó partnerem?! (A szitu máshonnan ismerős, de legalább a pofon elmaradt...)
Kisétálok, megyek az utcán. A járda közepén egy kispárna. Mindenki lelassít, megnézi, kikerüli, majd továbbmegy. Lelassítok, megnézem, kikerülöm, majd továbbmegyek. Tényleg egy kispárna.
Nem messze a párnától egy kis trafik az utcán. Üvegén felirat. – Kérem, ne törjék be megint az ablakot! Nagyon drága. Köszönöm.
Sétálok tovább. Kisbolt, a rácsozott kapun lehet bejutni. A rácson két tábla, egymás alatt. No.1: Kutyát behozni szigorúan tilos. No.2: Vigyázat, kutyával őrzött terület.
Mellette a falon, egy harmadik emeleti ablakból egy vékony műanyag kábel lóg le. A semmiben ér véget, kb. derékmagasságban. Leng a szélben, szabad a vége. Inkább nem fogom meg. Remélem a kisgyerek sem, mögöttem...
Kicsit arrébb egy nő áll egy telefonfülkében. Kezében a mobillal telefonál, nem a készülékkel. Persze, ott nincs akkora zaj, kapcsolok, de tekintetem a türelmetlen középkorú nőre villan, aki szabad telefonra vár.
A villamosra felszáll két öreg néni. Átadom a helyem, és így tesz az előttem ülő is. A két néni közt hamarosan élénk beszélgetés veszi kezdetét: – Ezek a mai fiatalok, mennyire neveletlenek lettek. Igen drágám, képzeld, amikor a múltkor...
Leszállok, mellettem felszáll egy 80 körüli öregember. Úgy két méter magas, fekete divatos öltönykabát, kalap, derékig érő dús, fehér szakáll, egyik kezében fényképezőgép, másikban pipa. Háta egyenes, arca cserzett, szeme érdeklődő. (Remélem, én is ilyen leszek, gondolom, de a 2 méter már most nem nyert.)
Bemegyek a suliba, délután beülök egy előadásra. Kint süt a nap, sétálnak az emberek. Az óra végén hallom, valaki megjegyzi: – Ma sem történt semmi érdekes.
Hajdu Péter