Az idő szava

Írok. Miért? Mert történt valami érdekes, ami túlmutat rajtam, s ez gépelésre kényszerít. A történet úgy kezdődik, akárcsak egy szokványos reggel. Elindulok az egyetemre, felszállok a buszra. Nem szeretek tolakodni, így az utolsók közt lesek helyre. Kivételesen most van is egy: egy magányos öregember mellett, aki nem is igazán öregember, hanem inkább öreg ember, olyannyira, hogy érződik rajta a század maga. Nem hiszek a természetfölöttiben, mégis szinte érezni körülötte a nyugalmat, békét, talán a mindenbe belenyugvást. A Petőfi-hídtól nem messze megütögeti a vállam, és megszólít: elnézést fiatalember, de nem fél, hogy elhagyja? Rámutat a tollra, mely félig kilóg az oldalzsebemből. Megköszönöm, és elteszem. Rámmosolyog, és megkérdi: gimnáziumba jár? Nem, feleltem, egyetemre, műszakira. Csodálkozva-merengve rám néz...

A levegő megváltozott. Az idő hatalmas kígyóteste megugrott, a test fellendült, és őrjöngve a farkába harapott. Az öreg tekintete elhomályosodott, és tudtam, már nem engem lát, hanem egy másik, már nem létező fiatalt, a múlt fátylán át... Én is mérnök voltam, általános mérnök... Ő is tanulni indult, valaha. – Az Akadémián tanultam... Eltelt 2-3 másodperc, a fiú elvégezte az egyetemet – Építészként dolgoztam...– talán megházasodott, gyerekei lettek...– de lebontották az Akadémiát, most ...– öregedett, dolgozott élt... –... van helyette... – felnőttek gyerekei, nagyapa lett... sok minden változott... S a kígyó megette magát és újjászületett. Az öreg tekintete kitisztult, én éreztem, hogy évtizedek teltek el. Elmosolyodott, s felsóhajtott: Hány éves is vagyok? 87? Rám nézett, s a levegő megváltozott. Az idő hatalmas kígyóteste megugrott, a test fellendült, és őrjöngve a farkába harapott. Látom elhomályosodott tekintettel magam 70(!) év múlva, ahogy utazok a "buszon" (?), s egy furcsa fiatalt bámulva eszembe jut egy régi jelenet. A levegő megváltozik. Az idő hatalmas kígyóteste megugrik, a test fellendül, és őrjöngve a farkába harap...

Hajdu Péter