Déjà vu

A kopott bőrkanapé halkan recsegett, ahogy lassan előredőlt, és a csikket elnyomta a tálcán. Bal keze most is ballonkabátjának zsebében volt – óvatosságból, szokta mondani – s a füstöt kifújva rám emelte a tekintetét.

– Ennyi az egész? – kérdeztem hitetlenkedve, mert a hallottak majdhogynem sokkoltak. Idegesen felálltam és az ablakhoz sétáltam, lépteimet elnyelte a vastag szőnyeg. Belebámultam a sötétségbe, mely magába szívott mindent, csak az arcom körvonalait hagyta halványan tükröződni a piszkos ablaküvegen. Nem tudtam megemészteni, amit mondott.

– Ez biztos?

– Igen – válaszolta, s éreztem a tényekbe vetett szimpla meggyőződésének erejét. Sohasem érvelt, csak a tényeket sorolta fel, s bármely ellenvetésre előállt a megfelelő válasszal. Érzések nélkül volt képes a legszörnyűbb dolgokat statisztikai adatok szárazságával előadni, amiért néha gyűlölni tudtam.

Most is hallom, ahogy újabb cigarettáért kotorászik a zsebében, majd az üres dobozt összegyűrve a tálcára dobja. Ez képes lesz tőlem kérni, mikor tudja, hogy...

– Ööö, mondd csak, nincs véletlenül egy... Ja, bocs... – haragos tekintettel fordultam meg. Tudhatta volna egyből, hogy ebben a házban csak az a másik dohányzott, s ez engem hogy érint.

Zavart tekintetét újra a tálcára szegezte, majd jobb kezét is a ballonkabátja zsebébe dugta. Kicsit összehúzódva visszadőlt, a kanapé újra csak recsegéssel válaszolt. A tovatűnő füstben alakja egy pillanatra elmosódott, mintha senki sem ülne ott, de ez pusztán a sötét szoba árnyékainak játéka volt. A bevillanó fényreklámok kékes-vöröses fénye a redőnyön és a kavargó füstön megtörve furcsán túlviláginak és lepusztultnak mutatta ezt a helyet.

Elgondolkodva újra a kinti sötétség felé fordultam. Furcsa alakok és hangok kavarogtak bennem, a múlt emlékei. Megpróbáltam a hallottak alapján rendezni őket, még ha ez fájdalommal jár is.

Élesen hasítottak belém a szilánkok. Töredékek, képek, hangok – minden, mi közös életünket jelentette. Vörös haja meglibben, ahogy az utcán sétálva hátradobja... Rámnevet, s gyöngyházszínű fogain megcsillan a napfény... Szemének huncut mosolya, ahogy fölémhajol... Izzadt és gyönyörű teste, ahogy átjárja az élvezet... Lelkének minden apró kisugárzása, mely felém irányult...

S mindez már a múlté. Elragadták, elragadták tőlem, széjjeltéptek mindent, mi számomra az életet jelentette, őt, ki a legfontosabb volt! S én tehetetlenül hallgattam sikoltozását a telefonból, mérföldekre, de mégis szinte karnyújtásnyira tőle – végül csak a süket, tompa csöndet. Ott ültem a kocsiban, a kagylóba ordibáltam, majd pár perc múlva a nappalin keresztül behajtva érkeztem haza.

De akkor már nem tudtam rajta segíteni. Halott volt, halott, életének utolsó szörnyű pillanataival szemében, melyek már soha többé nem tekintenek senkire. Az égre üvöltöttem a fájdalmam, s valaki valahonnan válaszolt, mert a ház recsegve omlott ránk.

Csak később tértem magamhoz, sokáig szinte öntudatlanul bolyongtam emlékeink színhelyein. Lassan, nagyon lassan tért vissza belém az öntudat, s a vágy megtudni, ki és miért.

Ehhez persze csak ő értett igazán, habár ahogy most a díványon dideregve üldögélt, nem igazán tűnt szakértőnek – azt hiszem, ebben rejlett az igazi ereje. Mikor felkerestem, már dolgozott az ügyön – hisz végre is a húga volt...

– Tehát tévedés volt az egész, rossz címre mentek? Ennyi? – mondtam ki a számomra oly sokkoló szavakat. Ennyi év önmarcangolás, hogy esetleg miattam... S tessék, az egész csak egy szimpla házszámtévesztés. Nincs sehol végzet, Isten ujja vagy az ördög keze – a véletlen az, mi romba döntötte az életem...

Bólintott, és tovább bámult maga elé a tálcára. Az elnyomott csikk lassan teljesen kihűlt, izzó parazsa puszta hamuvá vált. A szoba rideg vonalait jótékonyan elfedő füst eloszlott, a bútorok kontúrja furcsa élességgel rajzolódott ki.

– És halottak? Mind? – kérdeztem mohón, mégis valamiféle nyomottsággal.

Újra bólintott, majd mintegy megerősítésként még hozzátette:

– Mind.

Most valami furcsa elégedettséget kellett volna éreznem, valami beteljesülést. De az üresség továbbra is ott sajgott bennem, a beteljesült büntetés nem hozta vissza őt.

– Mindenki halott ebben az ügyben – visszhangozta. Rámemelte a tekintetét, melyben most valamiféle furcsa szomorúságot és szánakozást láttam feltűnni:

– Te is.

Dave