Tükör
Elég sok városon áthalad az ember, ha vonattal Pestről Sopronba utazik. A személyvonat minden állomáson és megállóhelyen megáll, a gyorsvonat a nagyobb városokban, az IC pedig összesen három helyen: Tatabánya, Győr, Csorna. Ez utóbbin többek közt azért, hogy szétkapcsolják a szerelvényt: az első része tovább közlekedik Sopronba, a maradék pedig Szombathelyre. Egyébként már a kocsik színe is különböző: a soproniak zöldek, míg a szombathelyiek kékek – ezekhez tartozik az étkezőkocsi is. Ami ugyebár rendkívül hasznos dolog: lehet vásárolni ételt, italt, sőt, kártyás készülékről telefonálni is – szóval Csornáig jól el lehet tölteni itt az időt.
Ülsz az egyik zsúfolt soproni kocsiban, közben gyönyörködsz a csodálatos tájban. Zöld erdők, kék ég, szikrázó napsütés. Elmélyedsz a gondolataidban, és valahol máshol jársz, túl a távoli tájakon. Hangos szóváltás riaszt fel: a túloldalon lévő asztalhoz egy négy fős társaság ül le: két gimis csaj és egy csávó, valamint egy idősebb srác. Felemelt hangon beszélgetnek a mobiltelefonokról, még a vonat túlsó végében is lehet őket hallani. Aztán az egyik kiscsaj bejelenti, hogy telefonálni akar, és elkér egy telefonkártyát. A kis srác felajánlja, hogy elkíséri az étkezőkocsiba, ahol a készülék van. Még hallod azt, amint megjegyzi: "Az a jó a vonatban, hogy nem lehet eltévedni. Csak elindulsz visszafelé, mész egyenesen, és visszajutsz a helyedre." A következő pillanatban megszólal a hangosbemondó és közli: néhány perc múlva Csorna állomásra érkezünk. Arra gondolsz, hogy a gyerekek után kellene menned, vagy legalább a szomszéd asztalnál ülőknek szólni, hogy három percen belül szétkapcsolják a szerelvényt. Aztán mégsem teszed meg – legyintesz egyet, elhessented a gondolatot: ez nem a te problémád.
Jön Csorna, s ahogyan mindig, most is szétkapcsolták a kocsikat. Majd hallod, ahogy az ajtók sziszegve záródnak, és szép lassan elindul a vonat. Az idő egyik pillanatról a másikra megváltozik: a sötét felhők eltakarják a Napot, és elkezd esni az eső. A szomszéd asztalnál ülők beszélgetése számodra egyre inkább elhalkul. Az ajtóra koncentrálsz, ami ott van a hátad mögött. Minden egyes ajtónyíláskor hátrafordulsz, hátha megpillantod a telefonkártyás gyerekeket. Ez azonban csak saját magad átverése, hiszen jól tudod, ők már úton vannak Szombathelyre. Abba bele sem mersz gondolni, mit érezhettek, amikor a vonaton – amelyen nem lehet eltévedni – nem találják a helyüket; sőt abba sem, hogy a pályaudvaron lévő szülők mit fognak majd szólni a gyerekek eltűnéséhez. Ez nem a te dolgod. Ez nem a te ügyed. Ez nem az...
Ha belenézünk egy tükörbe, saját énünk néz vissza ránk. Olyannak látjuk magunkat, amilyenek igazából vagyunk. Csak azt nehéz eldönteni, hogy épp tartjuk-e ezt a tükröt valaki másnak, vagy mi magunk állunk előtte. Csak remélni tudom, hogy ezen írás elolvasásakor te tartottad nekem. Szerinted?
Bacsi
(Egy héttel később, épp akkor, amikor hazafele a vonaton írtam ezt a cikket, a szomszéd asztalnál egy ismerős hangra lettem figyelmes... és ez örömmel töltött el.)