Ülünk a buszon I.

Szombat délelőtt megyek haza. Busszal. Népstadiontól. Felszállok, busz indul ezerrel. Na jó, ha annyival nem is, de legalább 90-nel vett minden kanyart, piros lámpa, vasúti átkelő nem számít. Pongor is nézne, mert ilyen hatékony rendező algoritmust szerintem még ő sem látott. A sofőr minimális gépidővel oldotta meg azt a bonyolult algoritmikus problémát, hogy az egységeket egyszer a jobb, utána azonnal a bal oldalra terelje.

Na jó, kb. félúton vagyunk, száguldunk hazafelé. Tök jó, fél órával előbb hazaérek, mint számítottam. A csapongást már megszoktam. Ám ekkor... DURR!!!
Defekt. Jól. Busz ugrik balra, autó szembe, sofőr kormányt ránt jobbra.
Árok. Kormány balra. Busz rángatózik, ugrál. Stop.
Sofőr bácsi kiszáll. Nézi. Popper kiszáll. Nézi. Nénike kiszáll. Nézi.
Sofőr bácsi beszáll. Nénike beszáll. Popper telefonál. Buszt kér a legközelebbi forgalmi irodától. 30 km. Jó.
Sofőr bácsi indít, busz indul. Tengelynek mindegy. Haladunk.
Negyed óra múlva sofőr bácsi szól: telefont kér. Popper ugrik. Sofőr bácsi telefonál:
"Népstadion? A forgalmi irodát kérem... Igen... Oké... Köszönöm... Helló!... Van egy pótkerék?.. Igen?... Le tudjátok küldeni valamelyik busszal Jászberénybe?..."

Busz zötyög tovább. Mi meg csendben vagyunk. Még mindig jobb, mintha ki is mondanánk, amire gondolunk. Volánbusz rulez.

Fél óra múlva megjelenik szemben a segítség. A másik busz. Jött.

Átszállunk, indulunk. Régi busz zötyög tovább. Mi száguldunk ezerrel. Egy rendezés balra, egy jobbra...

Most persze már mindenki okos. Parasztbácsi beszél, néni magyaráz, popper telefonál. Mindenki örül, hogy megúszta. Mindenki egyből el akarja mesélni mindenkinek, mekkora hős volt ő, mert persze azért nem vágódtunk bele a szembe jövő autóba, azért nem szálltunk be az árokba, mert ő itt volt.

Huhhhhh!
Hazaértem.

Ághy