Fomalhaut
Az ajtón belépve tágas szobában találtam magam. Leültem. Körülnéztem. A magasból egy csupasz villanykörte lógott le. Valaki beszél tompa hangon, mintha rádióból szólna. Aztán a kerekek ritmikus csattogása lassan felébresztett. Semmi kedvem nincs az egész utazáshoz.
Előttem az ablaküvegen végiggördülő gazdátlan könnycseppek, odalent az esőben pedig a hangtalanul mozgásba lendülő kocsisor.
Fáradtan szürcsölgetem a gőzölgő teát, ki tudja, miből készült, mint ahogy az asztalon heverő fél doboz szintetikus cigaretta összetételét sem tudnám megmondani. Elég a vonalkód rajta, végighúzom az allergiajelzőmet, hármat csipog, még kibírható. Kifújom a füstöt, ránézek remegő kézfejemre. Ahogy megfogom a teáscsészét, jól kivehetően fodrozódni kezd a felületén a város háttérszíne.
Egyesek őrültnek tartanak, mások látnokként tisztelnek. Az az érzésem, az előbbieknek van igazuk. A különbség azért nem annyira látványos, mint azt az ember gondolná. Végtére is azok az álmok akár igazak is lehetnének.
Igazából nem is volt olyan tágas az a szoba, csak nagyon magas. Egy énekesnő küszködött a magnóban, hogy a hangján álmosság tükröződjön. Bár ha jobban belegondolok, nem lehetett a magnóban, csak ilyen... Lényegtelen. Már úgyis az ismétlődő csilingelésre figyelek, meg a fákra lerakódott lehetetlen színű hórétegre.
Tényleg, miért ne lehetnének igazak? Tényleg, miért ne lehetnék ettől függetlenül őrült? Egy-egy. Ez a tea elvileg ébren kéne tartson, mégis megint az álom határára csalogatott. Vagy csak a teaivás gondolatától van? Talán nem is számít. Remélem, hogy így van, mert ezek a kategóriák folyton kicsúsznak a kezeim közül.
Csak az a figyelő szempár zavar a szemközti ház falán, két kerek ablak. Eleinte mulattatott, néha abszurd színű fények villantak fel ott, de most már határozottan nyomasztó. Mintha látnám olykor-olykor az írisz finom vonalait. Olyankor úgy érzem, valami égeti a szemem. Két ujjamat a teába mártom, és végigsimítok lecsukott szemhéjamon. Ügyet sem vetek a látómezőmben feltámadó (fényes, áttetsző, szitakötő-mozgású, vagy sorolhatnám még, oly sokszor láttam) ugráló körökre. Annyi mindenhez hozzá lehet szokni, miért pont ehhez nem? Bár most a tudósok rájöttek, hogy a különböző gondolatok meghatározott anyagok termelését váltják ki, és ezekre is lehet az ember allergiás.
Van itt gyertyatartó is, benne három narancsszínű gyertyával. A tea felületén az ő lángjuk is megrezdül. Iszom - bor. Felnézek - csupasz villanykörte. Körülnézek - sötétedik, odaát az idegesítő szemek, az egyik plakáton világvége-graffiti, mely azt a velős tényt akarja közölni, hogy "a bűn zsoldja a halál".
Ezen már el sem merek gondolkodni. A bűn... nem, ez lehetetlen. Amióta a Resurrectio Környezetvédő Paramilitáris Szekta növényi mérgekkel úgyszólván sterilizálta a fél élővilágot (a civilizáltabbik felét), nemigen törődöm ilyen dolgokkal. Állítólag a külvárosokat már teljesen ellepte a gaz, és már több erőművet is megbénított. Annyi baj legyen, nekem ebben a házban - nagyjából húsz-harminc emelettel a föld fölött - még mindig jobb dolgom van, mint annak a pár szerencsétlennek a Szaporítóban. Azelőtt évekig nem ettem semmi növényi anyagot, most pedig szinte csak ilyet lehet enni, meg itt ez a tea is...
Miután a nap belesüppedt a horizont szürkületébe, már egészen kevéssé lehet látni - világítás nincs -, maradnak hát az elmélyülő árnyak, a rovarirtó berendezés tengermorajlás-szerű hangja, és odafent a láthatatlan csillagok.
lsp