A tegnap szörnyű

Csak állok, és nézek előre meredten. Ennyi vér, ennyi szenvedés egy helyen. Tényleg ezek vagyunk mi? Tényleg ez érdekel minket? Körbepillantok, de amerre csak látok, mindenhol az emberi kegyetlenség és szörnyűség nyomait látom. Megható és szomorú jelenetek. Győztes katona ugrál a híd egyik oldalán, szemben egy kisgyerek egy levágott emberi fejet emel fel győzelemittasan. Jobbra iraki mészárlások és kínzások, balra afrikai belháborúk szenvedői. "Többezer embert lemészároltak." "Az életükért könyörgő foglyok". "Belehalt sérüléseibe". S minderről mi büszkén tudósítunk. Itt vagyunk, írunk, fényképezünk, a média pedig vevő rá. Nyissunk csak ki egy újságot, és tegyük túl magunkat a belpolitikai híreken. Megölte. Meggyilkolta. Megfojtotta. Kapcsoljuk be este valamelyik híradót. Meghalt. Kegyetlen emberölés. Véres leszámolás. Ez számunkra az újdonság? Ez érdekel minket a világból? Ettől látjuk szépnek a holnapot? A közlekedési baleseteket ma már be sem mondják, csak a legnagyobbakat. Nincs elég műsoridő a csak egy-két halálos áldozatot jelentő balesetekre. Csak a véres áldozatok, hadd borzongjunk egy kicsit egy kvíz és egy hajsampon reklám között, szendvicset majszolgatva a fűtött lakásban.

A Néprajzi Múzeumban az idei sajtófotó-kiállíás tetemes részét a Napi hírek kategória teszi ki. Az első díjas képen egy csuklyás iraki fogoly látható, a sivatagban lévő fogolytábor kerítése előtt ülve. Bilincstől nemrég megszabadított kezét markolja a kisfia, aki nem érti, hogy mi és miért történik. "Nem tudom, mi lett velük" – nyilatkozza a fotós, aki elkapta ezt a pillanatot. Mert ennyi volt csupán. Egy pillanat. Meglátta, megragadta, s most eladja nekünk. A rideg valóság, amiről tudomást kell venünk. Mert ez van odakint.

Inkább elmenekülök a természeti képekhez. Kár, hogy csak néhány darab van belőlük. Kár, hogy a sajtó csak ennyit lát meg a világból. Kár, hogy csak ennyire vagyunk vevők, mi, a fogyasztók, akiknek és akikhez a média szól. Kár, hogy azt jelenti a mindennapi sajtóban való munka, hogy vagy a belpolitikai vitákról írok, vagy elmerülök a véres eseményekben.

Iszom egy kortyot a gőzölgő teából, fordítok egy lapot a sünis könyvben, s közben a médiavilágon töprengek. S rajtunk, fogyasztókon. Mert a hír nem marad bent az újságban, nem ragad ott a tévékészülékben. Hanem emberi találkozásunkban a köszönés utáni első kérdéssé válik a "Hallottad, hogy ott megöltek x embert?" Nem csoda, hogy a magyarokat annyira pesszimistának nevezik, nem csoda, hogy nálunk a metrónál nem azt jelzik az órák, hogy mikor jön a következő metró, hanem azt, hogy hány perccel késtük le az előzőt. Érdekes, még senki sem kérdezte tőled, hogy "Hallottad, hogy tegnap született egy új csecsemő? Hallottad, hogy tegnap is voltak boldog pillanatok?"

Milyen kevesen vannak azok, akik más témákkal foglalkoznak a napilapokban, a napi hírekben. Milyen nehéz a dolguk azoknak a tudományos újságíróknak, akik az egyéb lapokat készítik. S milyen szerencsések vagyunk mi, a kari hallgatói lapok készítői, hogy számunkra kedves témákkal foglalkozhatunk.

Békés karácsonyt!

Bacsárdi László
főszerkesztő