Naplopók
Délután fél négy. Csücsülünk a konyhában, körülbelül tíz perce keltünk ki az ágyból. Borzas, kócos haj, csipás szem, még álomtól rekedt hang, lassú mondatok. Én szívom a jóreggelt-cigim, kortyolgatom mellé a jóreggelt-kávém, ő még álmosan bambul maga elé. Valamiről beszélgetünk, szépen komótosan, megfontoltan.
Csipog a kaputelefon, hazajött a Fricc. Még rémlik valami halvány emlék arról, amikor reggel tízkor, azaz kábé hat órája lelépett dolgozni, dolgot intézni, suliba – fene tudja, merre. Tök függetlenül, ám teljesen egyszerre ébred bennünk fel a szégyenérzet, hogy ehhez képest mi átlustálkodtuk a napot, párhuzamosan kezdjük a hajunk gyorsan valami emberi formára szedni, kipislogni a csipát a szemünkből, rövid nyújtózások, ruhaigazgatás, hirtelen valami komolyabb beszédtéma keresése: nem, nem, mi nem most keltünk ám, bizony órák óta effektíven intézzük a napunk.
Fricc felér, nyílik az ajtó. Belép, lepakol, látszik, hogy ő már elfáradt a napjában, túl van egy rakat dolgon. Ránknéz. Végigméri a szemeket, az összevissza fejeket, vet egy pillantást a frissen főtt kávéra; persze pillanatok alatt átlátja a helyzetet. Aztán csak megcsóválja a fejét:
– Naplopók.
gyp