A szépirodalomtól a távoli jövőig

Interjú dr. Galántai Zoltánnal

Az előző számunkban elkezdett irányvonalat követve ezúttal Dr. Galántai Zoltánhoz, a Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar Innovációmenedzsment és Technikatörténet Tanszékének egyetemi docenséhez látogattunk el. A Delta egykori főszerkesztője, aki a magyar Nagy Testvér díj alapításában is részt vett, jelenleg az egyetemi tanítás mellett egy kutatócsoport irányításával is foglalkozik. Előadásait nagy létszámú hallgatóság jellemzi, és szinte nincs olyan villanykaros, aki valamelyik tárgyát ne hallgatta volna.

– Ön a multidiszciplináris műszaki tudományok, egészen pontosan az informatikai tudományok és filozófiai tudományok doktora. Hogyan fér össze ez a két terület?

– Nagyon egyszerűen: egy Ph.D.-ben. Vitathatatlanul jól hangzik. Még a boldogult nyolcvanas években végeztem, a rendszerváltás előtt. Volt egy egyetemközi szak a Műegyetem, a Filozófiai Intézet, az ELTE-BTK és a ELTE-TTK együttműködésében: a tudomány és technika elmélete, története és metodológiája. Három évig létezett, összesen öten végeztük el. Ez adta az alapot a későbbi Ph.D.-hez.

– A Találmányok és érdekességek című tárgy ötlete honnan jött?

– Egyik tanárom révén kerültem ide a Műegyetemre, kezdetben aspiránsként. Néhány év múlva felmerült, hogy érdemes lenne egy kurzust indítanom. Akkoriban az volt a divat, hogy ilyen nevet választottunk, mint Tudomány és technika a XX. században, vagy Mit tudtak a régiek. A tárgy anyaga nem állandó, szeretném, ha arról szólna, hogy folyamatosan frissíteni kell az ismereteket, hisz ami tíz évvel ezelőtt korszerű és érdekes is volt, az mára elavult vagy érdektelen.

– Sokan járnak be az órájára?

– Remélem, hogy inkább járnak az emberek órára mint sem, mert különben nem sok értelme van annak, amit csinálok. Most egy négyszáz fős termet megtöltünk egy ötszáz fős kurzussal. De vitathatatlan, hogy a hallgatók is olyanok, mint a természeti törvények: a legkisebb ellenállás irányába törekednek.

– Ha ilyen sokan bejárnak, akkor miért van szükség Találmányok és érdekességekből a félév végi összefoglaló órára, ahol elmondja, hogy mire lehet számítani a ZH-n? Nekem úgy tűnt, azoknak van, akik nem követték annyira az eseményeket.

– Ha hivatalos magyarázatot akarok adni, azt mondom, nagyon sokat beszélek a félév közben, nagyon nagy mennyiségű példát mondok el, és az a tapasztalatom, hogy sok egyetemistának gondot jelent a lényeget leszűrni. Tavaly Számítógépes kultúrából – ez egy másik tárgyam – néhányaknak egy könyvet jelöltem ki elolvasásra, és abból teljesen triviális kérdéseket tettem föl, a legalapvetőbb kérdéseket. A hallgatók, akik átvették a könyvet, egyszerűen nem jöttek rá, hogy az a lényeg. Attól tartok, hogy akár a hallgatók beállítottsága miatt, akár azért, mert a társadalomtudomány egészen más, mint a műszaki tudományok, szükség van arra, hogy összefoglaljam, mik a szükséges dolgok. Nem érdekel, hogy a hallgatók hányast kapnak, nyilvánvalóan nem kapok se több se kevesebb pénzt, ha valaki jó vagy rossz jegyet kap. Azt szeretném elérni, hogy valamilyen nagyon minimális, de használható tudást, szemléletet vigyenek el magukkal. Ezt a szemléletet nagyon kiválóan be tudom mutatni egymillió történeten keresztül, ahol mondatonként van egy évszám, de nem az a cél, hogy ezt jegyezzék meg.

A nem hivatalos magyarázat az, hogy valóban egyszerűbb a hallgatóknak, ha összefoglalom a dolgokat. Nem csak én tartok ilyen összefoglaló órákat, nem is én találtam ki.

– Elég sok hallgató jár Önhöz. Mennyire alapos a ZH-javításnál?

– Ha valaki kíváncsi rá, hogy miért kapott ilyen vagy olyan jegyet, akkor természetesen megnézheti a dolgozatát. Egyébként minden mondatot el szoktam, illetve szoktunk olvasni.

– Hallottunk olyanokat, hogy ugyanazokra a válaszokra más jegyet lehet kapni...

– Biztosítom a hallgatóknak, hogy meg lehessen nézni a dolgozatot, és megmagyarázom, hogy miért azt az érdemjegyet kapták. A másik, hogy nem csak én javítom a dolgozatot. Ajánlatos kiszámolni: most van 1364 hallgatóm, és egy dolgozat javításához tíz perc szükséges. Szerintem nincs annyi perc a vizsgaidőszakban, hogy mindet ki lehessen javítani. A harmadik, hogy nagyon sokszor találkozni azzal, hogy a hallgató azt mondja, "De igen, én azt írtam", de nem azt írta, egészen egyszerűen nem azt jelenti, amit írt, mint amit kellene. Gondolt valamire, odaírt egy-két szót. Mindig ki szoktam hangsúlyozni, hogy nem fogadom el, ha célozgatás szintjén repkednek a szavak.

– Az előbb említette, hogy van egy másik tárgya is, a Számítógépes kultúra, amely kisebb létszámú.

– Azért a régi 20-30 hallgatós létszám is megnőtt azóta, most papírforma szerint háromszázan járnak rá. Valamiért nagyon sokan jelentkeztek az utóbbi félévekben.

– Talán azért, mert elterjedt, hogy köny-
nyű jó jegyet szerezni.

– Az utóbbi tíz évben mindig ugyanaz volt a számonkérés, tehát nem hinném, hogy ez az oka. Amúgy nem nehéz belőle jó jegyet szerezni... Megint azt tudom mondani, hogy ez nagyon vicces történet. Különösen, hogy éppen most változtattam meg a követelményeket, eddig ugyanis lehetett házi dolgozatot írni, ami nagyon idegesítő sport volt, legalábbis számomra. Ha valaki írt egyet, akkor elolvastam egyrészt a dolgozatot, másrészt meg ellenőriztem, hogy nem az internetről másolta-e össze, és az esetek fájdalmasan sok részében derült ki, hogy másolt volt a dolgozat.

– Ezt hogyan ellenőrizte?

– Két módszerrel. Az egyik, ha az ember már nagyon sok dolgozatot elolvas, akkor kialakul benne egy kép, hogy egy műegyetemista hogyan fogalmaz. Ilyenkor érdemes beírni egy mondatot a Google-be, és az mosolyogva kiadja a tíz legjobb találatot.

A másikra példaként tegyük fel, hogy valaki ír a XX. századi magyar sakkprogramok történetéről. Senki nem írt erről, úgyhogy nyugodtan példálózhatok ezzel. Ekkor – feltéve, hogy nem ismerem a szakirodalmat – beírom a kulcsszavakat, s a Google kiadja azokat az oldalakat, ahol a kulcsszavak előfordulnak. Onnantól kezdve egészen gyorsan ki lehet deríteni, honnan másolták. Okoztam ezzel önmagamnak is, és másoknak is kellemetlen meglepetéseket. Olyan emberekről derült ki, hogy másoltak, akikről nem tételeztem fel. Pedig igen, akár egész weboldalakat is. Nem akarom elítélni őket, mert pont elég, ha elégtelent kapnak, de nekem nem fér össze az etikai elvárásaimmal. Ha kiteszik az idézőjelet, az már egy egészen más történet.

– A Számítógépes kultúra órán sokat beszélt a különböző operációs rendszerekről, és ebből kiderült, hogy az egyiket nem nagyon szereti. Minek köszönhető ez?

– Van egy elméleti, meg egy gyakorlati oka. A Microsofttól akkor búcsúztam el, amikor egy üres folderra rákattintva összeesett az operációs rendszer. A fő probléma viszont az, hogy számomra a Microsoft nagyon megtestesíti azt, hogy egy olyan világban élünk, ahol egy multinacionális cég – és nem csak a Microsoft – nagyon nagy mértékben tudja érvényesíteni a saját érdekeit a felhasználó érdekeinek rovására.

Nem azt mondom, hogy a Microsoft a rossz, hanem azt, hogy ilyen multik vannak, akik ezt meg tudják valósítani és meg is teszik. Tehát ad absurdum, ha a Linux lenne a legelterjedtebb – ami 2010-ig biztosan nem fenyeget –, akkor valószínűleg ugyanilyen minősítést kapna, mint a Microsoft. Megmagyarázom, mire gondolok. A Linuxot az emberek szerelemből csinálják – ez esetben nem a pénzes disztribúciókról beszélünk –, és az a céljuk, hogy csináljanak egy jó operációs rendszert. A Microsoft viszont egy üzleti vállalkozás, és ha tud csinálni egy olyan szoftvert, amit megvesznek az emberek, akkor onnantól kezdve minden perc, amit hibajavítással és a minőség javításával tölt, az a jövedelmezőség rovására megy. Nem várhatjuk, hogy a Microsoft más legyen, mindenesetre nem szeretem.

– Kicsit távolodjunk el az egyetemtől. A stop.hu, a Jövőnéző és a Delta kapcsán is találkozhatunk az Ön nevével. Hogyan kötődik tudományos ismeretterjesztéshez?

– Fontosnak tartom a tudományos ismeretterjesztést, számomra az oktatás is nagyrészt erről szól, az információ átadásáról. Egy történeti véletlen folytán jutottam el egy producerhez, ő rángatott bele a Jövőnézőbe, és onnan már magától ment az egész. Az előnye a tudományos ismeretterjesztés volt, a hátránya pedig az, hogy tudományos ismeretterjesztés volt, ami nem azonos a tudomány művelésével. Amikor a Deltát főszerkesztettem, semmi másra nem volt időm. Nem azt mondom, hogy nem csináltam szívesen, de örültem neki, hogy vége. Most már nem vállalnám be.

– Hogyan telt a Delta főszerkesztőjének egy napja?

– Valamilyen módon ki kellett választani, hogy mik legyenek a műsorok anyagai. Magyar és külföldi anyagokból egyaránt dolgoztunk. Kitaláltam, hogy Magyarországon kihez lenne érdemes elmenni forgatni, és ki menjen el. Meg kellett írni a scripteket. Tudják, ez az a szöveg, ami azalatt megy, miközben bemutatják a japán halászok munkáját. Külföldi anyagoknál az angol szövegből indultunk ki, de mi nagyon megvágtuk az anyagokat, hogy gyorsabb legyen és több férjen bele az adásba, mert viszonylag rövid volt a műsoridőnk. Másrészt megpróbáltunk beletenni plusz információkat is.

Zárójelben jegyzem meg, hogy amikor először scriptet írtam, akkor Kautzky Armand, aki a hangalámondó volt, őrjöngve jött ki a hangalámondó szobából, hogy ezt biztosan valami géppel fordították. Nos, az a gép én voltam. Az angol annyira rövidebb, hogy amit el lehet mondani az adott idő alatt, az magyarul végtelenül túllóg, és ezért meg kell vágni. A magyar kép alá is kellett felirat, valamint a bejátszásokat felkonferáló Kudlik Júliának is el kellett készíteni a szövegeket. Minden egyes percnyi Deltával minimum egy órát dolgoztam, és nem csak én foglalkoztam vele. Egy nagyon érdekes és sajátos műfaj, de mindenkit óvok tőle.

– Miért kellett abbahagyniuk?

– Anno 2000. december 17-én 12 óra 40 perckor rúgtak ki. Csörgött a mobilom, hogy holnap már ne menjünk, nem mi készítjük a Deltát. Nem mondták, hogy miért rúgtak ki. Előttünk volt egy stáb, aki csinálta a Deltát, fogalmam sincs, hogyan csinálták. Aztán jöttünk mi, fogalmam sincs, hogy miért. Talán a televízión belüli erőviszonyok változhattak.

– Említette, hogy nem látta az előző stáb által készített adásokat. Az Ön által készített Deltákat sem nézte meg?

– Nem, soha. Nem akartam felidegesíteni magamat. Alapszabály, hogy tévéműsorokban nem nézem meg, rádióban nem hallgatom meg magam. Teljesen felesleges azon bosszankodni, miért mondtam úgy, ahogy. Két más ok is volt. Nincs tévénk, és ez önmagában korlátozó tényezőnek minősül. Egészen pontosan van egy készülékünk, amire egy videomagnó van kapcsolva, és a gyerekek meg tudják nézni a hihetetlenül igényes Oroszlánkirály 2-t a Mulannal váltogatva. Másrészt azért nem, mert szerintem televíziót nézni szemétbe dobott idő. Nyáron, ha elmegyünk nyaralni, akkor egy hétig nézzük, akkor megállapítjuk, hogy milyen jó, hogy nincsen otthon. Ha csak a Cartoon Networkre lehetne előfizetni, akkor talán lenne, de ilyen szolgáltatás nincs. Az internetről be lehet szerezni a szükséges híreket, sokkal gyorsabban és sokkal többet.

– Gondolom a stop.hu is egy érdekes tapasztalat volt. Hogyan került oda?

– A Stop! megvette a Jövőnéző internetes ismeretterjesztő hírlevelet, így kerültem oda, aztán különböző okokból én lettem a főszerkesztő. Megtanultam egy szakmát, annak durva vetületeivel együtt: amikor megfenyegetik az újságírókat, meg amikor megmondják, mit lehet tenni és mit nem. De hosszú távon ez is favágásnak minősül, legalábbis számomra.

– De az írás már korábban indult. A kilencvenes években elég sok fantasztikus könyvet írt álnéven. Hogyan jött a sci-fi író korszaka?

– Nem látszik rajtam, de szépíróként indultam. Irodalmi ösztöndíjam volt, máig tagja vagyok a Szépírók Társaságának. Science fictionöket is írtam, de van három-négy regényem is. Számomra nem különülnek el műfajilag, hiába, hogy az egyik címlapján marsi actionfigurák vannak, a másikon pedig téli erdő életlenül fényképezve. Nekem a science fiction mindig a korlátlan szabadságot jelentette, minden könyvem azt juttatja eszembe, hogy a lehetőségek korlátlanok, amit el tud képzelni az ember, azt meg is tudja írni.

Annyi előnye van a science fictionnek a hagyományos irodalommal szemben, hogy a hagyományos irodalom területén általában nem érkezik visszacsatolás a szerzőhöz az olvasóktól. Ehhez képest a science fiction rajongóknál közkedvelt tulajdonság, hogy az írókat különböző fórumokon anyázzák, ami egy közvetlen visz-
szajelzés, persze nem a regények értékre vonatkozóan, hanem azzal kapcsolatban, hogy a kereskedelmi forgalomban fogynak-e a könyvek.

Én azért vándoroltam el íróként a science fiction felé, mert szerintem a legtöbb esetben az a helyzet a magyar irodalomban (bár vannak kivételek is), hogy az ember vagy dolgozik és alkot, ekkor nem ér rá jelen lenni az irodalmi közéletben; vagy jelen van, de akkor nem ér rá dolgozni.

Sajnos mostanra a könyveim kiadója megszűnt, és nem kerestem újat, úgyhogy mondhatni ennek a történetnek mára már vége.

– Mostanság inkább egyetemi kutatásokkal foglalkozik, akár a Távoli Jövő Kutatócsoport berkein belül is, aminek Ön a társalapítója.

– Ez egy olyan kutatócsoport, ahol nem csak komoly, felnőtt kutatók vannak jelen, hanem egyetemisták is, és szerintem ettől lesz az igazi. Ami nekem nem tetszik az egyetemen, hogy nagyon nehéz a hallgatók felé kontaktust teremteni, még olyan viszonylag kis csoportban is, mint a Számítógépes kultúra tárgy. A Képzőművészeti Főiskolán, ahol nagyjából huszonöten szoktak lenni egy órán, már a második alkalommal tudom, hogy na ez figyel, ez alszik, ez almát eszik és így tovább. Nagy létszámoknál ezt nem lehet megcsinálni.

Ez a kutatócsoport szerintem pont arra jó, hogy az ember rálásson másokra, és megpróbálja őket olyan irányba befolyásolni a kutatási területeket illetően, amerre érdemes.

– Mivel foglalkozik pontosan ez a kutatócsoport?

– Két dologgal. Deskriptív módon leírva, a távolijövő-kutatás az univerzum hosszú távú fennmaradásával, elképzelhető jövőjével és az intelligencia távoli jövőbeli létével foglalkozik.

Ez egy előremutató terület, viszonylag kevés szakirodalommal, és ebből következik a második terület, amivel foglalkozunk. Ehhez azt kell tudni, hogy a tudományok két részre bonthatók. Az egyik rész a keresztrejtvényfejtős tudomány – ez nem az én hasonlatom –, és ez is egy fontos terület, amiért ugyanúgy lehet Nobel-díjat kapni. A keresztrejtvényfejtés alatt értem például a periódusos rendszerben az elemek helyével kapcsolatos kutatásokat, miután Mengyelejev kitalálta a táblázatot. Ekkor a kutatók egy megadott szabályrendszerrel operálnak egy tudományon belül.

Amit mi csinálunk, azt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor nyílik egy új, nagy tér, ami olyan, mint egy nagy evolúciós tér, ahol minden új és felfedezetlen. Még senki nem tette fel azt a kérdést – ez csak példa, mert pont ezt már feltette valaki –, hogy ha az emberiség kirajzik a tejútrendszerbe, akkor, ha szétszakadnak a kolóniák, milyen nyelven fognak kommunikálni egymással. Senki nem tette fel azt a kérdést komoly formában, hogy biológiailag hogyan fog alakulni az emberiség jövője.

Ez a terület lehetővé teszi, hogy rengeteg új kérdést tegyünk fel a tudományosság keretein belül maradva. Ráadásul, ha valaki – egy egyetemista – ezen irányokban nyomul, akkor megtanulhatja, hogy milyen egy workshopon, országos TDK-n szerepelni, és megfigyelheti, hogyan viszonyulnak különböző tudományos közösségek egy új tudományterülethez.

– Önnek része van a magyar Big Brother Díj alapításában is. Mesélne erről egy kicsit?

– A Privacy International találta ki 1998-ban, hogy a magánszférát legdurvábban megsértőknek Nagy Testvér Díjat ad. Ez tulajdonképpen egy citromdíj. Az odaítélése nem függ attól, hogy jogos-e vagy jogtalan a dolog, mert egy törvény meghozataláért is meg lehet kapni.

Azt mondanám, hogy ez a díj a társadalom élő lelkiismerete, aminek a célja, hogy a magánéletet legjobban megsértőkre ráirányítsa a figyelmet. Magyarországon az odaítélő zsűriben mostanra a témában leginkább jártas öt-hat jogász van benne, meg egy tudós és egy közéleti személyiség, és nehéz lenne ennél jelentősen jobb zsűrit összeállítani.

Nekem annyiban volt fontos szerepem a díj honosításában, hogy én találtam ki, hogy hozzánk is portolni kellene, majd Székely Ivánon keresztül – aki a téma nemzetközi hírű szakértője, és aki pont az adatvédelemmel kapcsolatos előadásairól népszerű a Villanykaron is – felvettem a kapcsolatot a Privacy Internationallel. De a Nagy Testvér Díj lényege a zsűri, és az, hogy ők hogyan dolgoznak. Nekem nincs beleszólásom, hogy ki kapjon díjat.

Nagy Testvér Díjat lehet kapni például azért, ha egy bekamerázott áruházban a videofelvételeket a dolgozók megfigyelésére használják. Vagy amikor az adatvédelmi biztos tavaly augusztusban azt nyilatkozta, hogy ha valaki bemegy egy áruház bekamerázott öltözőjébe, akkor ráutaló magatartással tudomásul veszi, hogy róla felvétel készül, ezért megkapta a díjat. A Privacy International történetében először kapott ilyen tisztű ember Nagy Testvér díjat.

– A Schönherz Kollégiumban egy újfajta beléptetőrendszert talált ki a kollégium vezetése. Forgóvillákat helyeztek el a bejáratnál, amik a ki-bemenetelnél TIRIS kártyával nyílnak. Mindenkinek, aki ezeken át akar közlekedni – azaz be akar jutni az épületbe –le kellett húzatnia a TIRIS-t, hogy logolni lehessen a ki- és belépést. Ezenkívül kamerák is figyelik a forgalmat. Ön szerint ez a rendszer esélyes lenne egy egyetemi Big Brother Díjra?

– Tudnak a rendszerről a hallgatók?

– Igen, ki van plakátolva a rendszer használatának szabályzata.

– Nem áll elég információ a rendelkezésemre, de biztos, hogy ez nekem nem szimpatikus. Mint mindig, itt is az a kérdés, hogy arányban áll-e a megvalósítandó cél az alkalmazott eszközökkel. Például miért van együtt a kamera meg a TIRIS, miért kell mind a kettő, mikor az egyik is rögzíti az adatokat? A másik kérdés, hogy annyi és csak annyi adatot rögzítenek-e, amennyit feltétlenül szükséges. Ami tökéletesen tilos és az adatvédelmi törvény is kikel ellene, az az úgynevezett készletező adatgyűjtés, amikor nem csak olyan adatokat rögzít valaki, amire szüksége lesz, hanem esetleges "később még jó lesz" használatra azokat is, amikre nincs szüksége.

Nem vagyok benne biztos, hogy ez jogba s törvénybe ütközik, az viszont biztos, hogy nekem rettenetes módon nem szimpatikus a dolog. A kamerázás semmi másra nem alkalmas, mint a lokális probléma tüneti kezelésére, én mindenképpen ellene szavaznék.

– Van külön véleménye a villanykaros diákokról, vagy ők is csak a diákok tömegébe tartoznak?

– Időnként rugalmasabbak az átlagos műegyetemi hallgatóknál. Az az egyik fő bajom az itteni hallgatókkal, hogy nagyon nem portábilis a tudásuk, amit itt kapnak. Például hiába tanulják meg fizikából a szabályokat, egy társadalomtudományi órán már nem jut eszükbe, és képesek beszólni nekem mondjuk Találmányok és érdekességeken, hogy az energia-megmaradás törvénye biztos, hogy igaz-e... Persze lehet, hogy csak azért van ez, mert a képzőművészetiseket jobban ismerem a kisebb létszámuk miatt.

– Örülne-e neki, ha köztársaságielnök-jelöltként látná magát viszont egy online-híroldalon?

– Irtó jól szórakoznék. Pont ma mesélték egyébként a hallgatóim, hogy egy villanykari oktató lett az első a szavazáson. Nyilván én is örülnék neki, ha ilyen történne velem, mert ez egy gesztus lenne a hallgatóktól, egy olyan gesztus, amivel azt jelzik, hogy kedvelnek engem. Sajnos azonban egyelőre nem interneten választjuk a köztársasági elnököket.

Bacsárdi László, Kereskényi Balázs