Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Kaprun – Hiking Week 2004

Második reneszánsz

A Public Private Partnership (PPP) egy együttműködési forma az állam és a magánszektor között, melynek célja, hogy a közfeladatok, közcélú projektek megvalósításában – és nem titkoltan a finanszírozásában – a magántőke az eddiginél nagyobb szerephez jusson.

Sydney 2000

"... a Kármán Tódor kollégiumban újra átélhettük Sydney néhány pillanatát, ..."

Fesztivál 7

Ejnye, no!

Tóth András (Tata)

HK news

KKB választás

Impresszum

KGy – melléklet

Tisztségviselők, ösztöndíjasok, díjazottak

Nyomdatörténeti barangolások

A 21. században a nyomdatechnika szinte teljes egészében digitális alapokon nyugszik. Ma már többnyire csak a régi idők emlékét őrzik a betűszekrények a nyomdákban. Nem szabad viszont elfelejtenünk, hogy azok az apró kis ólomdarabok és a többi fa és fém nyomdai eszköz segített bennünket, hogy eljussunk oda, ahol ma tartunk.

Napjaink nyomdatechnikája csupán anyagaiban, és a gépek felépítésében különbözik a XIX. századi nyomdászattól, vagyis annak ismerete sokban segíti egy mai nyomda működésének megértését.

A tipográfia, azaz Gutenberg és a könyvnyomtatás kezdete

A középkor vége felé egyre jobban megmutatkozott az igény a nyomtatványok, könyvek sokszorosítása iránt. Főleg a Biblia és a vallási énekeskönyvek voltak azok, melyek akkoriban még csak kézi másolatok révén voltak elérhetőek, viszont a növekvő írni, olvasni tudó népesség körében lassan növekedni kezdett a kereslet. Azonban nem mindenki engedhette meg magának, hogy birtokoljon egy ilyen műalkotást. A papok, szerzetesek és illuminátorok (levélfestők), akik e könyveket másolták, meglehetősen drágán árulták őket. Ellenben az ő apró trükkjeik segítették a nyomdászat feltalálását, ugyanis legkeresettebb lapjaikat fába, vagy fémbe metszették, és megfestékezve a papírra nyomták...

Ebben az időben, a XV. század közepe táján, Meinz városában Gutenberg János megépíti az első (ez vitatott, ám a legszélesebb körben elfogadott tény) könyvnyomtató gépet. Leghíresebb munkája a 26 soros Biblia volt.

Gutenberg zsenialitása nem is a megfestékezett minták papírra nyomásában rejlett, hiszen azt már metszeteikkel régebben is folytatták az illuminátorok. Sokkal inkább az apró ólomból készült betűkben, melyek szabványos méretben lettek öntve, és megfelelő mennyiség estén bármely korabeli szöveg előállítható volt velük anélkül, hogy azt egyenként ki kellett volna karcolni.

Az így megvalósult nyomdatechnika, mely még hosszú ideig meghatározó volt, és alig változott, a következőképpen működött. A nyomtatás két fő részből állt: a szedésből, és a nyomásból. A szedés során a szedő a betűszekrényből vett betűkből soronként kirakta a szöveget, majd azt kizárókkal (apró, különböző vastagságú betű nélküli darabok) úgy igazította, hogy a sort teljesen betöltse a szöveg, és a betűk egyenletesen legyenek elosztva. Így lett a sor kizárt (sorkizárt). Ez után a sorokat egymás alá helyezte, így kialakítva a hasábokat. Az így kialakult szövegrészeket zsineggel összekötötték, majd átadták a tördelőnek. A tördelő feladata volt, hogy a hasábokat úgy rendezze az íven, hogy azok elférjenek. A szedők, szükség esetén térzőkkel ritkíthatták a sorokat, megnövelhették a köztük lévő térközt, így olvashatóbbá téve a szöveget. Ezek után elkészülhettek az első lehúzások, melyeket elküldtek a korrektoroknak és a szerzőnek. Ha megfelelőnek találta a lehúzást, a papír aljára a következőket írta: corr. corr. impr. (azaz, a hibák javítása után nyomtatható). Ezt hívjuk imprimálásnak. Az imprimált lehúzásokat a korrektorok vizsgálták át hibákat keresve, melyeket a margó szélére írva jeleztek. A hibákat a szedők kijavították, majd az így elkészült íveket kilőtték a zárólapra. A kilövés azt jelenti, hogy az íveket úgy rendezték, hogy azok egymásba illesztése után az oldalak lapozáskor egymás után következzenek. A kilőtt íveket a zsinegek eltávolítása után a margóknak megfelelően körülrakták űrpótlókkal, majd az egészet vasrámákba szorították, és a sajtóba tették, ahol a nyomás történt. A nyomás után a szedetet lemosták, óvatosan szétszedték, a hasábokat összekötötték, és visszaküldték a szedőknek, akik szétbontották, és a betűszekrénybe pakolták a betűket. A kész nyomtatványokat szárítani és préselni kellett.

A gyorssajtók

Gutenbergnek még kézisajtója volt, mellyel egyszerre egy ívet lehetett nyomni. Közel 400 évet kellett várni, mire a technika elérte azt a szintet, hogy megjelenjenek az automatizált, ún. gyorssajtók. Már a XVIII. század végén nyújtottak be ilyen szabadalmat, azonban működőképes modellt csak 1810-ben épített a német származású Friedrich König és Andreas Bauer. Az első gyorssajtók működésükben még nagyon hasonlítottak a Gutenberg-féle kézisajtóra, ám itt a nyomást nem egy menetes sajtoló berendezés végezte, hanem egy henger, mely az alap mozgásával együtt forgott. A nyomás elején egy henger jól szétdörzsölt festéket vitt az alapon elhelyezett szedetre. A papírív behelyezése után, azt egy kampó ráhúzta a nyomóalapra, ami egyenletesen végigcsúszott a papírral és posztóval bevont nyomóhenger alatt, így a papírra nyomtatta a mintát. A kész ívet a nyomás végén szalagok vezették el az alapról. A gép 1000-1200 lapot volt képes nyomtatni óránként. Hamarosan megjelentek az automata lapbehúzós gépek, ahol már a papír behelyezése sem hárult a gépmesterre. Sikeres kísérletek nyomán több színű gyorsnyomókat is gyártottak, ahol az egyes színeket külön nyomólapok vitték fel a papír ugyanazon részre. Az első gyorssajtók még csak az ív egyik oldalára nyomtattak, ám nem kellett sokat várni az első komplett nyomókra, amik ugyan a papír mindkét oldalára nyomtak, viszont koszolták azt, így igen kis körben terjedtek el. A megoldás a rotációs nyomó, vagy más néven körforgógép volt.

Ahhoz viszont, hogy ennek a működését megértsük, túl kell lépnünk a hagyományos kézi szedés alapú nyomdai technikán. A cél a szedetek elkészítésének meggyorsítása, és azok tartósabbá tétele volt. Ebből a célból több szedőgép is készült. Az elkészült szedetekről anyagmintát, ún. matricát készítenek (negatív), amit kiöntenek betűfémmel (pozitív), ezt nevezik sztereotípiának. Anyaga akkoriban egy ólom-réz-kadmium ötvözet volt. Az így készült sztereotípiák tartósabbak voltak, és lehetőséget adtak a sokszorosításra anélkül, hogy ezzel az eredeti szedet sérülne. Sztereotípiák a gépek kialakításától függően készültek henger, és lap formában is.

Visszatérve a körforgógéphez, abba már az előbb említett sztereotípiákat helyezték, valamint papírívek helyett szalagok futottak, amiket a gép vágott ívekre a nyomtatás után. Ennek a gyorsnyomónak nagy előnye volt, hogy több, egyszerre 4 oldal sztereotípiáját lehetett belerakni, és a szalag mindkét oldalára nyomtatott. Ekkor már kombinálták a képeket is a szöveggel, a metszetekről kliséket készítettek. A nyomtatásánál viszont nagyon figyelni kellett a beigazításra és a felületegyengetésre, mert ezek határozták meg az egyes képelemek árnyaltságát.

A litográfia és a mélynyomás

Régen fontos szerepe volt a képek sokszorosításában, ugyanakkor ez képezi a XX. század eleji mélynyomó lemezkészítési technológia, a gravür alapját.

A litográfia során víz és olaj beszívására képes porózus mészpalalapokat használnak. Ahol a kő az olajat beszívja, ott a vizet már nem, illetve fordítva. A lapra negatív mintát visznek fel, és a lap többi részét vízzel itatják át, ahol a nyomás során nem tapad meg a festék. A kőnyomáshoz külön kőnyomó sajtókat használtak. A technológia továbbfejlesztése a litotípia, ahol a fehéren maradó részeket lemaratták, így olyan pozitív képeket kaptak, melyeket már könyvnyomó sajtókban is lehetett használni (klisé). Ezt hívjuk litotipográfiának, és itt kapcsolódunk vissza a könyvnyomtatáshoz.

Az 1800-as évek vége felé Talbot kísérletezett az ún. mélynyomó technológiával, mely a későbbiekben forradalmasította a nyomtatást, és napjaink nyomdaiparának alapja lett. A művelet lényege, hogy a festék nem domború mintáról kerül a papírra, hanem pont ellenkezőleg, egy mélynyomott rézlap vagy rézhenger mélyedéseiből. Fontos megjegyeznünk, hogy a nyomtatáshoz az itt felvitt festékanyagnak csupán a résekben rekedt részére volt szükség, így a felesleget el kellett távolítani a felületről.

A XX. század elején Klič fejlesztette ki azt a mélynyomólemez-készítési eljárást, amit fotogravürnek nevezünk, melynek során a litográfiát ötvözték a fotótechnológiával. Fényérzékeny anyagot vittek a munkafelületre, majd nagyítással rávetítették a negatívot, és az üres részeket lemaratták. Az így készült mélynyomatokat használták a gyorssajtókban. Az eljárás tökéletesítése a Mertens-féle fotogravür és autogravür, ahol már a képet, és a szöveget egyszerre tudták a mélynyomó lemezre, vagy hengerre maratni. Az autogravür technológia tette lehetővé, hogy színesben nyomtassunk. Az eljáráshoz színenként egy lemezt használnak, mint a régebben említett színes gyorssajtókban.

Az írógép: nyomtatott szöveg az irodában és otthon

Az írógép segítségével bárki készíthetett "nyomtatott" dokumentumot otthon. Csak leütötte a billentyűket, és a szöveg megjelent előtte a papíron. Persze ez nem volt mindig így.

Az első írógépek csak nagybetűkkel írtak, és zártak voltak. A papír megtekintéséhez szét kellett őket szedni, viszont a rendszer már ekkor is az volt, mint évtizedekkel később. Vagy sugárirányban elhelyezett kalapácsokon, vagy pedig egy félkör alakú tárcsán voltak a betűk. Egy billentyű lenyomására a megfelelő kalapács a papírhoz csapódott, egy kifeszített tintaszalagon keresztül, majd a papírt tartó henger (kocsi) tovább lépett. Ha elértük a sor végét, egy kar segítségével soremelést végeztünk, illetve a kocsi visszatért a sor elejére. Ezek a funkciók mind részei a mechanikus és elektronikus írógépeknek mind a mai napig.

Az első írógépek teljes billentyűzetűek voltak, azaz minden betűhöz tartozott egy kalapács. Az első komoly fejlesztés révén megjelentek az átváltós gépek, melyekben egy kalapácson két, vagy három betű volt, és vagy a kalapácstartó emelkedett meg, vagy a kocsi süllyedt, hogy a megfelelő helyre a megfelelő betű kerüljön. Ez az újítás tette lehetővé a kis és nagybetűk, a számok, illetve a kétszínű tintaszalag egyidejű, felváltott használatát. A későbbiekben nyitott írógépeket gyártottak, ahol azt kellett megoldani, hogy mind a kalapácstartó, mind a szalag úgy helyezkedjen el, hogy az, amit írunk látható legyen. Táblázatok készítéséhez pedig kitalálták a tabulátort, mely az írófejet a gomb lenyomására egy megadott oszloppozícióba állította.

Az első sikeres írógépeket a Remington cég gyártotta, de sok más vállalat is készített jobbnál jobb, és szebbnél szebb gépeket. Különleges írógépek is készültek szép számmal, mint például a Braille-írógép, vakok számára, mely a papírba lyukasztotta, az egyes betűk pontjeleit, vagy a számológéppel egybeépített, illetve a könyvbe is írni képes változat.

Az írógépek hatalmas sikere könnyű kezelhetőségükben volt. Használatuk alapjaiban változtatta meg az irodai munkát. A későbbiek folyamán elektromos írógépek is készültek, melyek a XX. század végére tökéletesedtek ugyan, de a számítógépekkel már nem vehették fel a versenyt.

Inti