Utcanevek nyomában
Nem is utca, mert tér.
Akik nem ismerték, azok számára elnéző, jóságos ember benyomását keltette a mérhetetlen nyugalom, ami áradt belőle, barátai azonban tudták, hogy a türelmes megnyilvánulások mögött komoly elvárások, szilárd elvek állnak. Goldmann György (1904-1945), a vasutas családból származó realista szobrászművész ugyanolyan szigorú volt másokkal, mint saját magával és munkájával szemben.
Az egyetem körüli utcanevekkel ismerkedve találkozhatunk egykori rektorokkal, mérnökökkel, akik itt végeztek – igaz nem mind a mai intézmény keretein belül – és ezután valahol, valami jelentőset alkottak, és ha belegondolunk, ez logikusnak is tűnik, hiszen az utcákat nem csak találomra szokták elnevezni. Így kialakulhat bennünk egyfajta elvárás is arra, hogy a minket körülvevő utcanevek egykori tulajdonosai kapcsolódjanak is az egyetemhez.
Ez a kapcsolat utcák és neveik között azonban már a dékáni hivatalunk otthont adójánál, Egry Józsefnél megdől, és ha kicsit körülnézünk a Petőfi híd környékén, máris láthatjuk, hogy itt jóval színesebb "társasággal" találkozunk. Irinyi József márciusi ifjú volt, testvére annak az Irinyi Jánosnak, aki a robbanás nélkül gyúló gyufával ajándékozott meg minket. Pázmány Péter és Karinthy Frigyes irodalmunk jelentős alakjai, Egry József pedig a Balaton festője volt, ahogy azt e rovat első írása már bemutatta. Ezen neves személyiségek gyűrűjében fekszik a Goldmann Györgyről elnevezett tér. Goldmann György azonban nem a szakácsművészetével érdemelte ki, hogy a menza melletti teret elnevezzék róla: a XX. század első felének realista szobrásza volt, a Szocialista Képzőművészek Csoportjának alapító tagja, majd vezetője, így tehát a képzőművészek táborát erősítve csatlakozik a fenti társasághoz.
Goldmann György 1904. decemberében vasutas családba született Vecsésen, egy Pest melletti településen. A középiskola elvégzése után azonban nem a vasút felé közeledett, jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1924-ben kezdhette tanulmányait Kisfaludi Stróbl Zsigmond növendékeként. 1926-ban Párizsban folytatja az iskolát, itt készíti el első igazán sikert arató, Önarckép című művét. Hazatérte után kezd kialakulni kapcsolata a munkásmozgalommal. A kapcsolat több forrásból is fakad: édesapját a proletárdiktatúra alatt elismeréssel nyugdíjazták, később bátyját mozgalmi tevékenységért tartóztatták le. Az 1930-as évek elején csatlakozik Madzsar Józsefhez és társaihoz, ekkor egy asztaltársasághoz tartozik az egy évvel fiatalabb költővel, József Attilával is.
1932-ben lett tagja az illegális Kommunista Pártnak. A szakszervezetekben és a szociáldemokrata pártszervezetekben népszerűsítő és ismeretterjesztő képzőművészeti előadásokat tartott, emellett pedig jelentős szerepet vállalt az illegális Szocialista Képzőművészek Csoportjának kialakításában. Ezen csoportban jelen voltak azon képzőművész barátai, akik régen asztaltársaságukat képezték, és hittek annyira a párt eszményeiben, hogy illegalitásba vonuljanak értük. Jelentős tevékenységük volt fotómontázsok készítése, fényképrészekből állítottak össze propaganda célokra röplapterveket. 1935-ben a párt alapszervezeteinek működését felfüggesztették, ekkor Goldmann György szerepe nőtt az össze nem függő vonalak összehangolásában, életében egyre több szerepet kapott a politika, háttérbe szorítva a képzőművészetet. 1940-ben, a KMP újjászervezése idején a Szociáldemokrata Bizottság tagja lesz. Ezek után rövid ideig még élhet a művészetnek, megszervezi a Művészet szabadságáért névvel indított freskóterv pályázatot, valamint 1942-ben bemutatásra kerül Nép és szabadság című kiállítása. Azonban ugyanebben az évben, júniusban letartóztatják, szeptemberben Schönherz Zoltán vádlottársaként életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélik: a Margit körúti fegyházba, majd a Csillag börtönbe zárják.
Goldmann György nem tartozott azok közé az alkotóművészek közé, akiknek nem volt lehetőségük bemutatni munkáikat a közvéleménynek, kikerülni a porondra. Első gyűjteményes kiállítását 1930-ban rendezte Budapesten. A Szocialista Képzőművészek Csoportjának tagjaival együtt Hűvösvölgyben rendeztek kiállításokat, majd 1936-ban a Tamás Galériában mutatták be Új realisták című gyűjteményüket, melyben az új jelzőt a szocialista realizmus kifejezéseként használták. 1938-ban Helsinkiben mutatta be műveit, 1942-ben pedig itthon aratott nagy sikert a már említett Nép és szabadság kiállítás. Goldmann műveit vegyes érzülettel fogadták az emberek. A formák szinte túlzott leegyszerűsítése már-már a kubizmushoz közelített. Ezt az egyszerűséget többen kidolgozatlanságként ítélték meg, mások azonban nyomatékot láttak benne, pontosan annak a hangsúlyozását, hogy semmi finomságnak nincs helye a modellül szolgáló dolog mellett. Jelentős alkotásai a Horthy-rendőr, mely egészalakos, ökölbe feszített kezű rendőrt ábrázol. A szobor tömb alakja olyan, mintha éppen csak lekopogtatták volna róla a felső réteget, hogy formája legyen, azonban ezáltal olyan elszántság is költözik a rendőr alakjába, hogy szinte megfékezhetetlennek tűnik. Vida Ferenc, a művész barátja saját bevallása szerint is kidolgozatlannak ítélte meg Goldmann munkáját megismerkedésükkor, azonban az ismeretség alatt végigkísérte több munkájának, köztük a Fürdőző nő című szobor elkészültét is, és látta, hogy barátja milyen türelmetlen önmagával, és elégedetlen a munkájával szemben. Volt, hogy egész nap csak a szobor egy részét formálta újra és újra, eltörölve addigi munkáját, és tiszta lapról kezdve azt. Látta a kitartást barátjában, és ekkor értette meg, hogy miként látta meg a lényeget Goldmann a leegyszerűsített formákban. Ezek alatt a műtermi beszélgetések alatt bontakozott ki Vida előtt a szobrászművész jelleme is. Rádöbbent, hogy a türelmet sugárzó megjelenés türelmetlen elvárásokat takar, csupán a kitartás az, ami türelemnek láttatja. "Szigorú volt mindenkivel, elsősorban magával szemben." emlékezett Vida Ferenc barátját bemutató írásában.
A Csillag börtönben ismerősök vették körül Goldmann Györgyöt. Többüket ítélték életfogytiglani fegyházbüntetésre a régi képzőművész társaságból, és sikerült elérniük, hogy ne szórják szét őket a börtön területén – szomszédos cellákba kerültek. A megpróbáltatásokat mindenki másképp viselte: volt, aki már a kezdetekkor beleőrült, de akadt olyan is, aki megpróbálta lerázni magáról a lelki terhet. Goldmann megőrizte külső nyugodtságát, de ismerősei látták rajta a belső összeomlás jeleit. A legjobban az alkotás hiánya viselte meg. Szabadságának utolsó éveiben egyre több terve lett, és minden nap hajszolta magát, hogy ha bezárják, minél kevesebb munkája maradjon befejezetlen. Azonban a bezártságban szorongássá alakultak meg nem valósítható tervei. Barátai úgy segítettek neki, ahogy tudtak. Csomagolópapírt és ceruzacsonkot kerítettek neki, majd egy fatuskót is becsempésztek hozzá, amelyből életlen, rugótlan zsebkésével még kifaragott egy láncait szétfeszítő szabadságszobrot utolsó alkotásaként. A társaságot eközben visszaszállították a Margit körútra, majd 1944-ben tovább Dachauba. Goldmann rajzolásával menekült a teljes összeroppanás elől, még akkor is a sarokba kuporodva rajzolt, mikor társait továbbszállították. Még ekkor is hitt néhány évvel ezelőtt kimondott szavaiban, miszerint "Az igazi művészet: a szellem lázadása, a körénk emelt falak ledöntése". Szelleme még utolsó műveiben is lázadt, testének viszont Dachauban véget ért az út.
BaGe
Felhasznált irodalom:
Németh Lajos: A szocialista képzőművészek csoportjának története
Vértes György: Harc a szocialista realizmusért
Vida Ferenc: Emlékezés Goldmann Györgyre