Egy újabb érzés...
Az egyetemre kerüléskor rengeteg új érzés éri az embert. Gólyaként sok olyan dolgot élhet át, mint ami itt olvasható, ezek lehet, hogy egy felsőbbévesnek nem is annyira újak.
Sötétedett, amikor elindult. Társaitól reggel hallotta, hogy végre itt vannak, megérkeztek. Voltak, akik azt állították, hogy már látták is őket. Többen tűntek el napközben rövidebb-hosszabb időközökre, majd tértek vissza a látvány által még mindig sokkolt állapotban, viszont olyanokat is észrevett, akiknek arcán a találkozás örömének jeleit vélte felfedezni. Néhányukkal sikerült is beszélnie, de a beszámolója mindnek zavaros volt, hallatszódott remegő hangjukon az újdonsült élmény hatása, tekintetükben néha értetlenség, néha euforikus öröm tükröződött.
Hosszú, fárasztó napja volt. Már reggeltől érezte gyomrában a remegést, szinte nem volt olyan pillanat, amikor ne gondolt volna a találkozásra. Ilyenkor mindig a félelemmel vegyes kíváncsiság uralkodott el rajta. Fel volt készülve mind a jó, mind a kellemetlen élményre, bár megérzései az utóbbit sugallták. Úgy gondolta, fel van készülve a legrosszabbra, nincs értelme várni, túl kell lennie rajta, még az is lehet, hogy csalódni fog előzetes megérzéseiben.
Odakint apró cseppekben esett. Sietett, érezte, hogy valami hajtja belülről, tudta, most már képtelen lenne megállni vagy visszafordulni, tudta, hogy már csak percek kérdése és a saját szemével is látja majd őket. Átsietett a kivilágított árkádok alatt. A zebrán átmenet izgalmában elfelejtett körülnézni, amire csak akkor jött rá, mikor a hangos fékcsikorgással megálló autó fényei a szemébe világítottak, és hallotta a sofőr káromkodását. Ebben a pillanatban már ez sem érdekelte. Mindjárt odaér. Mindjárt teljesen másként fogja látni a dolgokat.
Ahogy befordult az épülethez vezető útra, érezte, hogy szívverése felgyorsul. Egyre jobban sietett az ajtó felé. Amint belépett a gyéren megvilágított lépcsőházba, egyszerre csak futni kezdett. Érezte, hogy itt vannak, érezte a jelenlétüket, nem úgy, mint az előző napokban, amikor többször is idelátogatott, de nem talált semmit. Kettesével, hármasával szedte a lépcsőfokokat, amíg a lépcsőfordulókon át felért a második emeletre. És egyszer csak ott voltak. Ott voltak vele szemben mind. Közelebb lépett hozzájuk, idegesen nézte őket, kapkodva próbálta közülük kikeresni a sajátját. És... igen! Megtalálta! Megvan! A fehér lapon a neve és a mellette levő pontszám jelezte, hogy zárthelyi dolgozata sikerült...
Balázs