Kívül az időn
Hétköznap, talán kedd. De mindegy. Egy nap, mint a többi. Felkelek, fél hat, öltözök, gyorsan eszem, mosakodom. Figyelem az időt. Rohanok a buszhoz, hogy legyen ülőhelyem. Odaérek. Felszállok, irány a suli. Késik a busz. Lekésem az órát, türelmetlenül lesem a villamost. Végre jön. 8:15, száguldás az előadásra – unalmas, vontatott, megint. Egyfolytában az órát lesem. Még 20 perc, még 10, 5... Aztán megint 20, megint, megint, sprint a buszhoz, futás haza, kaja, edzés, kaja, tanulás, tévézés, éjfél, alvás. Az óra ketyeg. Reggel felkelek, fél hat...
És a kerék forog, forog, minél gyorsabban futok, annál vadabbul. Néha elmerengek, van-e kiút, érdemes lenne-e kilépni valahogy. A megoldást megint a véletlen adta.
Fél hat, felkelek, felcsatolnám a karórám – és nem működik. Kis dolog, mégis, később jelentős lett. Rohanok a buszhoz, felszállok – és nem tudom, késik-e. Zavar, most rohannom kell-e órára, vagy nem? Úgy döntöttem, rohan a halál. Persze elkések – de nem érdekel. Várom az óra végét. De nem tudom, mennyi az idő, nem tudom magam hergelni. Irány vissza a buszhoz, de nincs Idő, nincs hova szaladjak. Kiállok a megállóba, várom a villamost – nem tudom, meddig. A villamoson gyerekek játszanak: most először lesem őket, mosolygok: nem a perceket számolom, a csatlakozást féltve. Egy középkorú fazonra grimaszol egy kislány, aki válaszul kiölti a nyelvét. Amikor az anya arra néz, mindig abbahagyják. A némajáték perceken át folyik, én is jót mulatok. A villamosról leszállva egy dallam jut eszembe, azt dúdolom, miközben kényelmesen sétálok. Az út mentén, ahol, nap mint nap járok, padokat, bokrokat veszek észre. A buszmegállóban busz már sehol, de előveszek egy könyvet, és olvasgatok. Valamikor busz jön. Hazafelé utazva észreveszek megint valami újat: a gyönyörű naplementét. Otthon kényelmesen eszem, fejem fölött óra, önkéntelenül rápillantok: csak 45 perccel értem később haza. Elsétálok edzeni, komótosan. Majd ismét otthon nem nézem meg az esti filmet, vagy nem játszom a géppel. Lefekszem aludni. Elgondolkozom: ma volt az első nap, mikor mindenre volt időm. Nem került sokba. Másnap megnézem a menetrendet, rájövök, van egy gyorsjárat 10 perccel korábban. Azzal kényelmesen beérek, nem kések el. 10 perc, és nyugodt vagyok reggel. 40 perc, és nyugodt vagyok egész nap.
Az órát megjavíttattam, de azóta se használom. ZH-n, vizsgán jól jön. Rájöttem, milyen kicsi vagyok, mennyi mindenre nem jöhettem még rá. De még van időm. Most már van időm...
Hajdu Péter