Kétoldalról

Hazafelé gyalogolt. Későre járt, leoltották már a Szabadság szobor fényeit. Unottan lépkedett a porszínű úttest mellett, a foltozott járda peremén. Az éjszaka nyugodt volt a szeszélyes április ködfoltokat köpött a városra. Az autók is csak elvétve üvöltötték ketté az éjszakát fényeikkel. Citromot locsoltak az éjszaka ködének tejébe. Még három sarok, csak meg kell kerülnie azt az ősöreg lakótömböt és otthon van. Ahogy így sétált, szinte már teljesen ráhangolódva a pohár narancslére, amit otthon inni fog, valami szokatlant vett észre a szeme sarkából. Egy porrá bontott ház. Egy foghíj a város kócos fogsorában. Nem emlékezett rá, milyen épület állhatott ott. Nem lehetett túl széles, a házak közé ékelődött rés mindössze négy-öt méter lehetett. Úgy számolta, ha itt átvágna, kijutna a Kosztolányi parkba, nem kellene megkerülnie azt az ócska lakótömböt. Kerítés nem volt, nem látott egy lelket se, nekiindult hát. Kőről kőre ugrált. Egészen felfrissült. Könnyűnek érezte magát, szinte már átfújt rajta a szél. Hatalmasakat kezdett ugrani. Métereseket, kétmétereseket. Kezdte érezni a levegőt. Nem a szellőt, ami az imént még a haját borzolta, hanem az anyagot, a testet magát. A szél testét. Az meg kezdte teljesen áthatni a fiút. A lába már nem érintette a földet. Nem érintette soha-soha többé.

Ahogy teltek a hetek és a hónapok egyre erősebb lett. Erősebb és vadabb a legszörnyűbb viharnál. Gonoszabbá lett a legsetétebb démonnál, mert nem volt senkije. Senkije a buta, bolondos szellőn kívül. Egyszer talált egy lányt, torzzá tették őt az emlékei, s az, ahova előlük menekült. Néha olyanokkal társalgott, akiket nem láthat emberszem, s nem hallhat halandó füle. A fiú éppen a köddel repült, átjárta az éjszakát, mint fagy a gyermekkezet a hóban. Épp megtorpant kicsit, feltekeredni egy lámpaoszlopra, elhomályosítani az izzó fényét. Amikor meglátta, csak különösnek találta, de aztán jobban megnézte. A lány egyenesen rá nézett, mosolygott. Látta őt, és mosolygott rá, igazi farkasvigyor volt. Nem is tudta már, mikor pillantotta meg őt utoljára élő szeme. Aznap este megkereste, átlibbent a falon, be a lány szobájába. A földön sokszínű rongyszőnyegek, kisebbek nagyobbak, összevissza...

Xabi

Sötétlila a szőnyeg, amin a lány fekszik. Meztelen testét körülölelik a puha bolyhok. Kezén apró, smaragzöld kígyócskák kúsznak, fényes a csík, mit fehér bőrén hagynak. A falon egy szürke árny kel életre, a ventillátor tárcsái fújják szerteszét, belengi az egész szobát. A levegőben jázmin illata száll, azzal kúszik oda a lányhoz. Halk hegedűszó tekeredik rá a kilincsre. A levegő sárga homályába méregzöld eszencia keveredik, a kulcslyukon szivárog be, összekeveredik az árnnyal, testet ad neki. Apró cseppek, ahogy hozzáér, a vágy égető csíkjait égeti bele. Hideg és ragacsos a kéz, ami megérinti, végighorzsolja a karját. Méz ízű a csókja, teste lég. Porruha, mit letép róla a lány, ujjai villámot vetnek meztelen hátára. Görcsös a mozdulat, az izom lassan oldódik, ezer hangya mozdul meg lebegő testében. Sűrű a füst, talányos alakzat a felhő, amiben összeáll. Lecsúszik, mélyen be a hörgőkbe, elkúszik minden sejthez, megszédíti a testet. Éles hörgés, hangos sikoly, elűzi a fodrozódó karikákat. A kígyók merev botként koppannak a földön, a szőnyeg feketén lángol, vörös a vágy, amit eléget. A levegő felkavarodik, dermesztő hideg marad az árny helyén.

A levegő tiszta, belélegezni nehéz, tiltakozik a test, enyhülni nem tud. Megremegnek a tagok, eltűnik a sötétség. Az első napsugár kést vág a lány tarkójába. A ventillátor hangosan kattog. Csupasz szobában, felszakadozott parkettán fekszik a lány üres csontváza.

Noel