Véres vasárnap

Gondban vagyok, mert ajánlok egy tulajdonképpen ismeretlen filmet, amiről tudom: keveseknek tetszene igazán. Ahhoz túlságosan realista és őszinte. Mégis: tanuljunk történelmet! Moziban.

A címben jelzett történelmi esemény dátuma: 1972. január 30. Egy észak-ír városban, Derryben, békés polgárjogi tüntetést szervez egy parlamenti képviselő. Az IRA ekkor már létezik, noha hatékonysága még meglehetősen alacsony. A felvonulók ellen a brit hadsereg vonult fel. A történelem: 13 halott és 14 sebesült tüntetőkből, viszont egyetlen sérült sem a katonák oldalán. Ez megmásíthatatlan tény, most lássuk a filmet!

Leginkább a Sólyom végveszélybenhez tudom hasonlítani, néhány (jelentős) eltéréssel. Míg Ridley Scott látványosan hazafias, minden katonája zubbonyán szembeötlően ott virít a csillagos-sávos lobogó, addig az európai alkotásban összesen két ír zászlót látni a tüntetők kezében. Míg Szomáliában a hősiességen volt a hangsúly, addig ezen a hűvös januári napon az emberek kétségekkel voltak teli, küzdöttek, szerettek, sírtak és szenvedtek saját döntéseik súlya alatt.

Érdekes módon a brit katonák – amerikai társaikkal ellentétben – nem mutattak kétségeket a feladatuk végrehajtása közben. Mégis, miután visszavonultak, már voltak érzéseik: féltek, és kétségekkel küzdöttek.

De nem bántom tovább Scott mestert, lássuk inkább az ír-angol csodát!

A film Sundance-közönségdíjas. (Lásd filmdíjas cikk.) Ezen tény miatt néztem meg a filmet; a stáblista tökéletesen ismeretlen.

A képek néhol a Blair Witch Projectre emlékeztetnek: életlenek, rázkódnak, nem az aktuálisan történő legfontosabb eseményt veszik, hanem csak úgy néznek valahova. Ahogy mi sem a legfontosabbat látjuk, hanem csak "valamit".

Megvallom, eleinte szokatlannak, sőt zavarónak éreztem ezt a megoldást, ám hamar megéreztem az erejét. Rendkívül jól adta át a film dokumentarista, nézelődő szerepét, olykor meglepett nézőként rajtfeledve figyelő tekintetét egy jegyzetelő újságírón, a betonfal tetején figyelő katonákon.

Megdöbbentő a hangok élethűsége. Ilyennek kell lennie a fegyverropogásnak! Nem a multiplexek hangcsatornáira szűrt, és tompított valamit hallunk, hanem valódi lövéshangokat.

Külön történetet érdemelnek a színészek. Őszintén szólva a katonák esetében nem tudom megállapítani, hogy tényleg színészek voltak-e. Az ejtőernyősök tényleg úgy néztek ki, mint akik készek ölni, és ez látszott a szemükön. Aki találkozott már valódi légiósokkal, az látta ezt a hátborzongató ridegséget. A végső kihallgatások során azonban ezekről a marcona fickókról áradt a zavar, amit a hadbíróság közelsége váltott ki. Mesteri teljesítmény, le a kalappal előttük.

Ugyanígy elismerés illeti a tüntetést szervező Ivan Coopert alakító színészt is. "Tényleg" ideges volt, amikor a felvonulók két részre szakadtak, érezni lehetett rajta a fájdalmat, az áldozatokért érzett felelősséget. Még sorolhatnám az emlékezetes alakításokat. És így hirtelen nem is tudnék olyan színészt mondani, akit ne illetni dícséret.

Az alkotás összhatása megrázó, a vágások lassú és kihangsúlyozott átmenetei elismerésre méltóak. A történet végi feliratok tényszerűen sorolják a történelem eseményeit, érzelmektől, állásfoglalástól mentesek. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a történelmi-dokumentarista témát, de óva intem azokat, akik pergő akcióra vágynak.

A film különös érdekessége volt a Ruszkik haza! felszólításra "rímelő" Britek haza! (Brits out!) mondat.

Egy kérésem lenne egy esetleges magyar 56-ról szóló film készítőihez: először nézzék meg a Véres vasárnapot!

Kokas