Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

HK news

SPOT

Regatta Objektív

"...a szervezők remélik, hogy segítették az egészséges életmód népszerűsítését."

Kedves DUE!

KGy – melléklet

Tisztségviselők, ösztöndíjasok, díjazottak

Első Schönherz Fesztivál

Teaház

Cím nélkül

Diákhitel II.

Musicmania – Ghymes

A zenekar összesen vagy negyvenféle hangszert szólaltat meg mesteri módon.

Véres vasárnap

Gondban vagyok, mert ajánlok egy tulajdonképpen ismeretlen filmet, amiről tudom: keveseknek tetszene igazán. Ahhoz túlságosan realista és őszinte. Mégis: tanuljunk történelmet! Moziban.

A címben jelzett történelmi esemény dátuma: 1972. január 30. Egy észak-ír városban, Derryben, békés polgárjogi tüntetést szervez egy parlamenti képviselő. Az IRA ekkor már létezik, noha hatékonysága még meglehetősen alacsony. A felvonulók ellen a brit hadsereg vonult fel. A történelem: 13 halott és 14 sebesült tüntetőkből, viszont egyetlen sérült sem a katonák oldalán. Ez megmásíthatatlan tény, most lássuk a filmet!

Leginkább a Sólyom végveszélybenhez tudom hasonlítani, néhány (jelentős) eltéréssel. Míg Ridley Scott látványosan hazafias, minden katonája zubbonyán szembeötlően ott virít a csillagos-sávos lobogó, addig az európai alkotásban összesen két ír zászlót látni a tüntetők kezében. Míg Szomáliában a hősiességen volt a hangsúly, addig ezen a hűvös januári napon az emberek kétségekkel voltak teli, küzdöttek, szerettek, sírtak és szenvedtek saját döntéseik súlya alatt.

Érdekes módon a brit katonák – amerikai társaikkal ellentétben – nem mutattak kétségeket a feladatuk végrehajtása közben. Mégis, miután visszavonultak, már voltak érzéseik: féltek, és kétségekkel küzdöttek.

De nem bántom tovább Scott mestert, lássuk inkább az ír-angol csodát!

A film Sundance-közönségdíjas. (Lásd filmdíjas cikk.) Ezen tény miatt néztem meg a filmet; a stáblista tökéletesen ismeretlen.

A képek néhol a Blair Witch Projectre emlékeztetnek: életlenek, rázkódnak, nem az aktuálisan történő legfontosabb eseményt veszik, hanem csak úgy néznek valahova. Ahogy mi sem a legfontosabbat látjuk, hanem csak "valamit".

Megvallom, eleinte szokatlannak, sőt zavarónak éreztem ezt a megoldást, ám hamar megéreztem az erejét. Rendkívül jól adta át a film dokumentarista, nézelődő szerepét, olykor meglepett nézőként rajtfeledve figyelő tekintetét egy jegyzetelő újságírón, a betonfal tetején figyelő katonákon.

Megdöbbentő a hangok élethűsége. Ilyennek kell lennie a fegyverropogásnak! Nem a multiplexek hangcsatornáira szűrt, és tompított valamit hallunk, hanem valódi lövéshangokat.

Külön történetet érdemelnek a színészek. Őszintén szólva a katonák esetében nem tudom megállapítani, hogy tényleg színészek voltak-e. Az ejtőernyősök tényleg úgy néztek ki, mint akik készek ölni, és ez látszott a szemükön. Aki találkozott már valódi légiósokkal, az látta ezt a hátborzongató ridegséget. A végső kihallgatások során azonban ezekről a marcona fickókról áradt a zavar, amit a hadbíróság közelsége váltott ki. Mesteri teljesítmény, le a kalappal előttük.

Ugyanígy elismerés illeti a tüntetést szervező Ivan Coopert alakító színészt is. "Tényleg" ideges volt, amikor a felvonulók két részre szakadtak, érezni lehetett rajta a fájdalmat, az áldozatokért érzett felelősséget. Még sorolhatnám az emlékezetes alakításokat. És így hirtelen nem is tudnék olyan színészt mondani, akit ne illetni dícséret.

Az alkotás összhatása megrázó, a vágások lassú és kihangsúlyozott átmenetei elismerésre méltóak. A történet végi feliratok tényszerűen sorolják a történelem eseményeit, érzelmektől, állásfoglalástól mentesek. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a történelmi-dokumentarista témát, de óva intem azokat, akik pergő akcióra vágynak.

A film különös érdekessége volt a Ruszkik haza! felszólításra "rímelő" Britek haza! (Brits out!) mondat.

Egy kérésem lenne egy esetleges magyar 56-ról szóló film készítőihez: először nézzék meg a Véres vasárnapot!

Kokas