Nőidomítás

A következő beszélgetést csíptem el a múltkorában két hímnemű egyed között:

–Jön a barátnőd este bulizni?

–Nem, azt mondta, inkább otthon marad.

–Jól van idomítva, tudja, hova nem kell jönnie.

Úristen, idomítás? De hát, az állatokat szokták...

Azért ez nem újkeletű dolog, de nevezzük inkább a női szeszély megzabolázásának. Hogy miről is van szó, ezt már Shakespeare is megírta, a Makrancos hölgy című művében. Aki annyira nem járatos Shakespeare-ben, annak segítségül azt javaslom, idézze fel a 10 dolog, amit utálok benned című amerikai tinikomédiát, amely az elmúlt évek egyikében aratott kisebb-nagyobb sikert, és a történet alapja a tizenhatodik századi Angliából való.

Az apropó, hogy ebbe az egész történetbe belefogtam, az, hogy volt szerencsém a Műegyetemi Napok keretében megnéznem. A hárpia megzabolázása, avagy a makrancos hölgy című színdarabot a Madách Kamarában.

A darab egy modern feldolgozása a Shakespeare-i műnek, ezt mi sem példázza jobban, mint hogy a függöny felgördültével a budapesti aluljárókból jól ismert alak, egy susogós melegítős, hótaposó-csizmás hajléktalan tűnik fel a színen, háta mögül az eszpresszóból lép ki Kata (igen, a makrancos), aki a szokásos zsémbes modorában elkergeti a kocsmából a fizetni nem hajlandó pénz nélküli urakat.

"Hogy lesz ebből shakespeare-i komédia", gondoltam magamban az előadás első pár percében, de nem kellett sokáig várnom. A színpad fordult, az éjjelből reggel lett, és már meg is érkeztünk Páduába. A hajléktalanok urakká változtak, és a feleségvadászat kezdetét vehette. Nem sokkal később megjelent makrancos Kata is, akit Für Anikó alakított. A színésznő rekedtes hangja, megjelenése és játéka elhitette velünk, hogy Kata egy fékezhetetlen szellemű, vad és indulatos, kotnyeles és csípős nyelvű hölgy. De Petruchiot (Gállfi László) sem kell félteni, akinek természete éppolyan fennhéjázó, mint Katáé, de szelleme, jókedve, humora ezt ellensúlyozza, továbbá okos, helyes ítéletű férfi.

Az udvarlás sem váratott magára sokat, nem is akármilyen szópárbajnak lehettünk fültanúi.

"Amint belép, elkezdek neki mulatságosan udvarolni; ha gúnyolódik, azt mondom neki, olyan édesen énekel, mint a csalogány; ha szemöldökét ráncolja, azt mondom neki, olyan derűs az arca, mint a harmattal frissen mosott rózsák; ha egy szót sem szól, ékesszólását dicsérem majd, s ha azt mondja, hagyjam magára, úgy köszönöm meg, mintha arra kért volna, maradjak vele egy hétig."

Nőként belátom, nem rossz stratégia. Tudta ezt már Shakespeare is...

A történetnek ezzel nincs vége, volt még egy leányzó is, Bianca. Érte persze küzdöttek a férfiak, alig győzték egymást megelőzni. A másik szálhoz képest a színészek alakítása e téren nem annyira hiteles és megnyerő. Lehet, hogy a másik oldal épp ezért emelkedik ki annyira. A Lucentiot alakító Dömötör András és a Biancát játszó Járó Zsuzsa sokszor látszatra jól érezték magukat a színpadon, de velünk nem sikerült elhitetniük, hogy ők tényleg egy pár. Bár kétségtelenül nem is ez volt a cél, hiszen az esküvő után Bianca félmondata Lucentio szolgájához kétséget ébresztett a szerelmüket illetően...

Minden férfinak ajánlom eme művet elolvasásra, aki akárcsak egy kicsit is szeretné megszelídíteni a párját. Nyugodtan tanulhat Petruchiótól, aki ért hozzá, hogyan kell szenvedélyes, tomboló dühöt tettetni, amikor pedig olyan nyugodt a kedélye, hogy ő maga is vidáman tud nevetni saját színlelt haragján. Az a szilaj viselkedés tehát, amelyet akkor alkalmazott, amikor Kata férje lett, merő játék volt csupán, vagy pontosabban szólva, bölcsen belátta: ez a tettetés az egyedüli módja annak, hogy saját területén kerüljön fölébe a dühöngő Kata szenvedélyének.

Aki pedig arra kíváncsi, hányféle boldogság létezhet, illetve, hogy miért vagyunk sokszor boldogok olyan kapcsolatban, amely épp az ellentéte annak, amit elképzeltünk magunknak, annak ajánlom a darab eme modern változatának megtekintését.

És aki szeretne önfeledten szórakozni, nevetni, az sem hagyhatja ki ezt a darabot!

-e-