Kórházajánló II.

Hát ismét kórház, ezúttal kicsit hosszadalmasabb, kicsit komolyabb, de ismét a Szabolcs utcában. Keresztcsont környékén vágtak. (Lényegében annál a résznél, ami a Kistehénnek zöld lesz, ha leül a fűre.) Ez persze nem kényelmes, sőt... De ne szaladjunk előre!

Kezdjük az elővizsgálatoknál, hétfőn! Vérvétel. Jópofa, mert előtte nem lehet enni. Az ember tehát odaesik hajnali 8-ra, éhesen, álmosan, mert előtte elég sokáig neteztem. Lecsapolnak X mennyiségű vért, amitől meglehetősen rosszul éreztem magam. Ezért megkértek, hogy mielőtt összeesnék, feküdjek már le egy kicsit. Itt meg majdnem elaludtam. Inkább feltápászkodtam, és tovább küzdöttem magam a kardiológia felé, immár nemcsak álmosan és éhesen, hanem vérszegényen is. Itt az asszisztensnő megkért, hogy vetkőzzek le derékig. Biztos, ami biztos, még szólt, hogy ezt felülről érti. (?)

Ezen momentummal zárultak az elővizsgálatok, mehettem haza, amin kellemesen meglepődtem, mert azt hittem, fél napom rámegy.

Csütörtökön feküdtem be, hogy pénteken vágjanak, erre pénteken hazaküldtek, hogy majd hétfőn. Hát, ennek nem örültem. Vasárnap kellett visszamennem, ami egyébként délután fél ötöt jelentett, nekem azonban sikerült este fél kilencre odaérnem. Nem siettem el... Ennek különösen az egyik nővér örült, akit arckifejezése után el is neveztem Morcoskának. Adott is egy injekciót a hasamba. Kilenckor, de egyébként ötkor kellett volna.

Reggeli vizitkor finoman megjegyeztem az orvosomnak, hogy este egy kicsit elkéstem. Szerencsére ő már nem fogta fel annyira tragikusan a helyzetet:

–Miért, mikorra ért vissza? Éjfélre, kettőre?

Délelőtt aztán kaptam egy altatót, amitől úgy kóvályogtam, mint másfél üveg bortól. (Pedig csak fél tabletta volt!)

Miután felébredtem – szerencére csak pár órára üt ki – rövidesen megjött a műtőssegéd. Egy sajnos már ismert procedúra, meztelenre vetkőzés, aztán hordágy. Akinek volt "szerencséje" átélni ezt, az tudja, hogy az egyik legrosszabb kórházi élmény a plafonon elsuhanó neonok látványa. Legalábbis naivan így gondoltam, amíg meg nem érkeztem a műtőbe.

Szeptemberben akut esetként kerültem a Szabolcs utcába, este műtöttek. Most csúcsidő volt. Ha nálunk tömeges mérnökképzés folyik, akkor ott futószalagon műtenek. Míg az "előtérben" megkaptam az érzéstelenítést, addig bent még műtöttek valakit. Mindhárom műtőben. És mindegyik előtt várakozott páciens.

Persze engem még varrtak össze, amikor valaki már várt a helyemre. És amikor kitoltak az "előtérbe", hirtelenjében nem volt beteghordó, úgyhogy pár percet vártam még az átjárónál, míg ki nem vittek.

De időzzünk itt egy kicsit! Még vagdosás közben közöltem egy édes asszisztensnővel, hogy égett szagot érzek. (Tipikusan égett bőr és szőr szagát, amit leginkább disznóperzseléshez tudok hasonlítani.) Az aneszetziológus nő bizonytalanul bólintott. Gyanús lett! Rákérdeztem, és igen; belőlem jött! Nem éreztem magam jobban a tudattól. Utólag megtudtam, hogy egy elektromos késnek nevezett eszközzel műtöttek, amit olyankor használnak, amikor a vágás várhatóan nagyon fog vérezni.

Mindenesetre aznap már nem kelhettem fel, amit nagyon nehezményeztem, de a kacsát még inkább, amit kaptam. Eléggé megaláz, olyan érzetet kelt, mintha magatehetetlen lennél; az ágyból sem tudnál kikelni. Éjszaka ismét Morcoska volt, próbáltam egy felkelést kieszközölni nála, de nem engedett. Majd reggel! – hangoztatta. Ilyenkor nem szerettem.

Végül eljött a várva várt reggel. Mikor Morcoska és éjszakás társa belépett a szobába, fel akartam kelni. Közölték, hogy várjam meg, míg visszatérnek. Pár perc múlva ez be is következett, ám egyből megjegyezték, hogy sápadt vagyok, és úgy általában szarul nézek ki, tehát talán még várni kéne a felkeléssel. Amennyire tőlem tellett, lehurrogtam őket, hogy én mindig így nézek ki reggelente. Rövid öltöztetés és megbeszélés után felülhettem az ágy szélére, és lefelé lógathattam a lábamat. Nem hitték el, hogy járni is tudok, ezért üldögélnem kellett, amíg magamhoz térek. Mivel előredőltem, hogy megkeressem papucsomat, tovább borzoltam a kedélyeket; azt hitték, le akarok esni. Végül felállhattam!

Jó érzés volt. Egyből kinyilatkoztatást tettem, miszerint én most elmegyek WC-re. Hát, ez nem volt nyerő ötlet, ugyanis Morcoska a kacsát akarta odaadni. Jelen állapotomban a fejéhez vágtam volna, de ott még ilyen bravúrra nem vállalkoztam, ezért némi vita után abban maradtunk, hogy kikísérnek, aminek szintén nem örültem. Olyan érzetet keltettek bennem, mintha életképtelen nyomorék lennék. Arról azonban sikerült meggyőznöm őket, hogy egyedül is boldogulok a mosdóban.

Mivel eddigre legalább ötször megkérdezték, hogy kérek-e fájdalomcsillapítót, elfogadtam. Még tényleg fájt, gondoltam, talán segít, illetve a szívélyes kínálást nem illik elutasítani. Hibáztam. Azt hiszem, az egyetlen injekció volt, ami fájt az egy hét alatt, de ez nagyon. És nem is hatott igazán. Aztán az orvosom nemsokára közölte, hogy nem ülhetek, mert ha a gerincem és a combjaim nagy szöget zárnak be, az széttépheti a varratokat, ami meg nem jó. Egy hét fekve, vagy állva. Nem jó, értem!?

Halkan megjegyeztem, hogy április 25-én koncertre akarok menni, addigra ugye rendbe jövök.

–Milyen koncert?

–Stratovarius.

–Az milyen zene?

–Metál jellegű.

–Addigra már ugrálhat is...

Szóval úgy nézett ki, javulok. Amit furcsának találtam, hogy lényegében bármikor és bármennyi fájdalomcsillapítót kérhettem volna. Nem kértem sosem, és általában visszakérdeztem, hogy száraz Martini van-e. Ezt nem adtak. Műtét utáni nap esti vizitkor egy (ha nincs több, akkor a) főorvos kérdezte, hogy vagyok.

–Nem fáj, csak nagyon viszket.

–Kér fájdalomcsillapítót? – csillant fel a szeme.

–Nem, köszönöm – jegyeztem meg lemondóan.

–Azért csak vegye be!

Nem volt kedvem leállni vitatkozni, úgyhogy bevettem. Ez szerencsére kapszula volt, ám ezzel sem jutottam előbbre. Viszont többet nem kértem semmilyen gyógyszert, akármelyik nővér, akármilyen kedves mosollyal akarta rámtukmálni.

A legemlékezetesebb pillanat a vágás első tényleges megtekintése volt.

–Doktor úr, hogy néz ki?

–Iszonyú, hatalmas, véres, váladékozó lyuk!

–És orvosi szemmel? – kérdezte a háttérben álló nővér, miután meglátta, hogy sápadok el a kijelentés hallatán.

–Orvosi szemmel szép!

Mivel elég sok időt töltöttem kórházban, volt időm néhány érdekes megfigyelést tennem. Megerősítést nyert "Az emberek alapvetően hülyék" – teóriám. Nem tudtam rájönni, egyesek miért élvezik a különféle helyekről (legtöbbször kereskedelmi adók talkshow-iból) hallott orvosi műhibák felemlegetését. Aztán arra sem jöttem rá, miért élvezik a súlyos műtétesek, hogy kinyitott hálóköntössel sétálnak, így mutatva meg ország-világnak, belőlök hány cső lóg, és ezeken keresztül mi folyik. Na, ezektől néha tényleg rosszul voltam. Ez ellen sajnos nem tehettem semmit, ez nem is az intézmény hibája volt, hanem az emberi hülyeségé, ami ugyebár határtalan.

Összességében emlékezetes volt a benn töltött pár nap; találkoztam jó orvosokkal és olyanokkal, akik emellett emberségesek és jópofák is (az enyém az utóbbi volt!), kedves nővérekkel és nagyon kedves nővérekkel (ezekből is több volt, és a végére Morcoskát is megkedveltem), türelmes és kiállhatalan betegekkel. És ráébredtem valamire, amit gyakran hallottam már, ám csak "műtétközeli" élmény után értettem meg: Az egészség a legfontosabb. Szerencsére ez a Kapufa befelé pattant...

Kokas