Intejú Kónya Ilona tanárnővel

Kónya Ilona. A gólyaszámot felidézve annyit tudunk meg róla, hogy "az analízis kommandó tagja", és, hogy "gyorsabban ír a táblára, mint ahogyan a legtöbb ember beszél". Az első egyetemi előadások egyikét sokunknak ő tartja, és ezzel együtt nagyon kedvelt az infósok körében. Óráin megismerhettük mint tanárt, most pedig emberként is kicsit közelebb kerülhetünk hozzá, a következő interjú által.

–Mesélne nekünk élete állomásairól?

–Hol is kezdhetném? Kora, zsenge gyermekkorom nem érdekes különösebben. A gimnáziumot itt, Budapesten végeztem a Bagi Ilona Leánygimnáziumban. Akkoriban még matematika tanár szerettem volna lenni, de másodikos koromban megharagudtam a tanárokra, és új szakmát kellett keresnem.

–Mi volt ez a negatív élmény?

–Hármast adtak magatartásból a kitűnő bizonyítványomhoz, és a mai napig állítom, hogy jogtalanul! Egy másik osztállyal közösen a Balatonra mentünk osztálykirándulásra. A másik osztály tagjai egyik este elmentek megnézni a tavat, mire nálunk is kitalálták, hogy tegyünk így mi is. Az volt a különbség, hogy nekik volt tanári kíséretünk, mi pedig csak úgy összeálltunk páran, és elmentünk. Amikor kiderült, óriási nagy botrány lett – persze nem kell mondanom, hogy mi semmit sem csináltunk, csak sétáltunk este a Balaton partján. A következménye az lett, hogy hazavitték a csapatot a kirándulásról, mert "ez a fertő borzasztó". Otthon is folytatódott a botrány, mire minden szülő bement az iskolába, és elmesélte, hogy az ő gyereke milyen jó, csak bűnbe vitték, és miután egy másik lány anyukája és az enyém nem ment be, nekünk adtak hármast, a többieknek négyest magatartásból. Ezt én nagyon igazságtalannak tartottam, mindig nagyszájú gyerek voltam, afféle "igazság bajnoka", ebből még most is maradt egy kicsi bennem, bár most már bölcsebb vagyok. Szóval ekkor azt mondtam, hogy nem leszek tanár, így egy másik szakmát kellett keresni.

–Így került a Műegyetemre?

–A két bátyám gépészmérnöknek tanult, a nővérem tanár – ennek az az érdekessége, hogy egy évvel a "balatoni eset" után ő abba az iskolába jött tanítani, vagyis utána még jobban ellenőrzés alatt voltam. A bátyáim azt mondták, hogy gépészmérnök nem lehetek, mert az nem nőnek való, így lettem villamosmérnök a BME-n.

Abban az időben aránylag sok lány volt itt. A 180 fős Híradástechnika szakra jártam, közel húsz másik lánnyal együtt. Az egyetemi évek alatt természetesen rendesen tanultam, jó kislány voltam. Ez azért természetes, mert özvegy édesanyám egyedül nevelt 4 gyereket, így mi kötelességünknek éreztük, hogy a feladatainkat rendesen ellássuk, és például minél magasabb ösztöndíjat kapjunk. Egyetemi éveim alatt sokat foglalkoztam érdekvédelemmel, mert ez a véremben van. Tanulmányi munkámért és közösségi munkámért több éven át Népköztársasági Ösztöndíjat kaptam. Érdekességként elmondom, hogy ötödéves koromban az akkor nyugdíjba vonult édesanyám nyugdíjánál nagyobb ösztöndíjat kaptam.

A matematika gyakorlatvezetőnk és egyben az osztályfőnökünk Csatár Györgyné volt, akivel heti hat órában találkoztam, és így megismerhettük egymást, jó viszonyba kerültünk. Ötödéves koromban ő ajánlott be a Matematika Tanszékre demonstrátornak, majd végzés után meghívtak tanársegédnek. Akkoriban egyébként több villamosmérnök is került a tanszékre.

Nagyon szerettem ott dolgozni, tetszett a tanszék légköre. Akkoriban még a Matematika Tanszék tanította a programozást (FORTRAN nyelvet), én nagyon szerettem csinálni. A nyolcvanas évek elején már az egyetemi vezetés a matematika oktatás egységesítésére elkezdte erőltetni a kari matematika tanszékek összevonását egy intézetbe. Ezért a kar legalább a programozás oktatását meg akarta tartani kari hatáskörben és áttette szaktanszékekre.

Ekkor a tanszéken a mérnök végzettségűeknek – így nekem is – felajánlották, hogy átkerülhetnek szaktanszékre. Azt azért meg kell mondanom, hogy én mindig is becsültem a Villamoskart, mert nagyon becsületesen bánt a matematikusaival, és valószínűleg a többi oktatójával is, vagyis az alaptárgyi oktatást ugyanolyan komolyan vette, mint a többit. A többi karon sokszor előfordult az, hogy ha leépítést kellett csinálni, akkor aránytalanul sok matematikust küldtek el, vagy például fizetésemelésnél a matematikusok hátrányba kerültek. A Villamosmérnöki kar mindig tisztességesen bánt velünk. Így én nem szívesen kerültem volna el a kartól. (Egyébként az intézet kialakítása akkor végülis nem valósult meg, csak a 90-es években.)

–Így akkor szaktanszékre került?

–Igen, Programozást és Elektronikus eszközöket is tanítottam. Az utóbbi nem volt kis munka, hiszen közben hatalmas technológiai fejlődés volt, így nagyon sokat kellett tanulnom. Ez persze természetes volt, ezzel számoltam is, amikor azt választottam, hogy átmegyek a szaktanszékre.

Én egyébként a munkahelyi légkörre nagyon érzékeny vagyok, azaz elvárom, hogy elmondhassam a véleményemet, és azt hallgassák is meg – persze fenntartom a tévedés lehetőségét is. Természetesen tudomásul veszem , hogy a végső döntés joga nem az enyém, hanem majd a főnökeimé. Soha nem voltak érvényesülési ambícióim – igaz, nőknél ez nem is nagyon jellemző, inkább a férfiak szeretnek nagyobb karriert befutni, bár ezt embere válogatja. Én tanítani szeretek és elvárom a közvetlen környezetemtől, hogy ezt közösen, minél jobban csináljuk. Ha vitát kezdeményezek, akkor azt nem azért teszem, mert én akarok irányítani, csak valamin javítani szeretnék. Ezért ha azt hiszik, hogy ha az ember kritizál valamit, azt azért csinálja, mert a főnökét meg akarja fúrni, azt nagyon nehezen viselem.

–Ilyen volt a légkör ?

–A tanszék sok dolgozója – miközben tele voltak panaszokkal – még akkor sem mondta el a véleményét, amikor rákérdeztek. Minden bizonnyal megvolt rá az okuk. Ráadásul közvetlenül az odakerülésem után, tehát amikor az átállás úgyis nagyon sok munkát kívánt tőlem, jól kibabráltak velem. Akkoriban még volt termelési gyakorlat, és ettől a tanszéktől is kértek kísérő oktatókat. Akkor éppen a Szovjetunióba kellett elkísérni egy csoport felsőbbévest a nyáron 3 hétre. Ekkor voltak óvodáskorúak a gyerekeim mind a ketten, mivel aránylag kicsi köztük a korkülönbség. Egy tanszéki értekezleten kihirdették, hogy kellene valaki kísérőnek, és ha nem jelentkezik senki, akkor a tanszékvezető fog valakit kijelölni. A főnököm a liftben közölte velem, hogy én lettem a kiválasztott. Nem foglalkoztatta, hogy mit csinálok a gyerekeimmel (az óvoda nyáron bezár), és hogy készülök fel az őszi tanításra. Mindenesetre a negatív élmények eredményeképpen jóval később visszakértem magam a Matematika Tanszékre.

–Voltak szakmai jellegű munkái?

–Komoly programozási feladatok folyamatosan voltak (ún. KK munkák). Az utóbbi években például mi készítettük azt az órarend programot, amivel hosszú évekig dolgoztak az egyes karokon. Az akkori villamoskari dékán kezdeményezte még 87-ben, hogy számítógépen készítsünk órarendet, ő bízott meg minket ezzel a feladattal – ez is jellemző, hogy a Matematika Tanszékről kért fel oktatókat.

Tehát programozási munkákban részt vettem, de miután nem az iparban kezdtem, nem is nagyon vágytam oda. A szakma számítástechnikai része volt az, ami igazán vonzott, de ennek az oktatása csak akkor kezdődött, amikor végeztem. Ha mondjuk ilyen területre megyek el dolgozni, azt minden bizonnyal élveztem volna, ha jó munkahelyi légkörű helyre kerülök. De én nagyon szeretek tanítani. Komoly sikerélmény, amikor az ember érezheti, hogy valamire megtanította a hallgatóit. Egyébként azt kell mondanom, csak az marad itt általában, aki szeret oktatni. Ez szaktanszéki oktatók esetében nem mindig igaz. Ott néha előfordul, hogy valaki csak azért oktat, hogy elmondhassa magáról, hogy műegyetemi oktató. Mert ez tekintélyt ad a magáncégének.

De egy alaptárgyi oktatásban nem hiszem, hogy olyan oktató ittmaradna, aki nem elhivatott. Itt az ember zömében fiatalokkal áll kapcsolatban. A kollégáimmal nincs túl sok dolgunk egymással, alapvetően a hallgatókkal találkozom, és velük dolgozom. Egy olyan korosztállyal, amelyik még őszinte és nyílt, viszont emellett már nevelési problémák különösebben nincsenek. Szerencsére nekünk nem kell végigélnünk olyan neveletlenségeket, tiszteletlenségeket, amiket az ember elszörnyülködve hall a középiskolákból.

–Hogy érzi, mennyire maradt meg Önben a villamosmérnöki szemléletmód?

–Biztos, hogy más a hozzáállásom, mint egy matematikusnak. Valószínűleg eleve más típusú vagyok, mint egy igazi matematikus, de az öt év, amit itt eltölt az ember, és utána a közeg, amiben mozog, megmarad. Persze, ha most ki kellene mennem, és a szakmában elhelyezkednem, az már kemény dolog lenne.

–Tanárnőről az forog közszájon, hogy az egyik legnagyobb lelke van a fiatalokkal először foglalkozó tanárok közül. Mennyi hangsúlyt fektet az erkölcsi nevelésre?

–Én nem foglalkozom ezzel kimondottan, vagy csak nagyon ritkán tartok erkölcsi prédikációt. Csak ha nagyon kihoznak a sodromból. Talán adottságaim miatt bele tudom magam érezni a helyzetükbe, másrészt az ember az évek alatt nagyon sok tapasztalatot összeszed. Biztosan tapasztalták már, a legszigorúbban a doktoranduszok osztályoznak, meg azok a fiatal oktatók, akik mostanában végeztek. Egyrészt egy kicsit talán konkurenciát látnak a felnövekvő nemzedékben, másrészt még kevés a tapasztalatuk, és borzasztóan meg tudnak sérteni hallgatókat megjegyzésekkel. Ők még nem tapasztalták, hogy annak sok oka lehet, ha egy hallgató már többedszer jön el vizsgázni. Nem biztos, hogy azért, mert buta, vagy azért, mert nem tanult. A hallgatónak is nagyon sok és komoly problémája lehet, hiszen már felnőtt emberről van szó. Velem is többször előfordult, hogy valakinek beszóltam, pedig nem kellett volna. Mondjuk, ha fölhánytorgatom valakinek, hogy miért az utolsó alkalommal jön el először vizsgázni – mert az ember úgy gondolja, hogy a hallgató talán rájátszik, hogy nincs lelkem kirúgni–, és akkor kiderül, hogy hetekig beteg volt, megoperálták, és így tovább, csak nem meri mondani. Annyi minden történhet, ami miatt a hallgató lemarad, kevésbé tud teljesíteni, hogy az ember egy idő után rájön, legjobb, ha mindenkiről feltételezi a jót: ha valaki nem tanult, egyrészt talán meg tudja tanulni–reméljük, hogy a képességei megvannak -, másrészt oka van rá. De azt nem szeretem, ha valaki link. Ha valakiről kiderül, hogy csak a kiskapukat keresi, puskázik, azt nem tudom értékelni, és ennek hangot is adok. Emiatt biztos sokan nem kedvelnek. Most is volt pár olyan eset, ahol kiderült, hogy valaki "ellinkeskedte" a dolgot.

Inkább azt érzik a hallgatók, hogy jóindulattal állok a dologhoz, nem feltételezem eleve a rosszat, de különösebben erkölcsi prédikációkat nem szoktam tartani. Én a gyerekeimmel is így vagyok. Szerintem a példamutatás a lényeg. Amikor a gyerek látja, hogy a másik elvégzi a munkáját rendesen, lelkesedéssel, és mondjuk a másik háta mögött nem mond egészen más dolgokat, mint a szemébe, akkor az elég a neveléshez. A másik, amit inkább érezhetnek, hogy esetleg jobban megértem a hallgatók problémáit, mint általában az oktatók. Van egy csomó dolog, ami bosszant az oktatásban az utóbbi időben, és ez még ráadásul terjedőben is van.

–Milyen problémákra lett figyelmes?

–Például amikor a kontaktórák csökkentek a Villamoskaron, mondták, hogy helyette konzultációk lesznek, és úgy érzem, ez kezd elveszni. Az első félévekben még nagyjából megtartják, de később már csak akkor adnak konzultációt, ha kér a hallgató. Ráadásul azt is sokféleképpen lehet. Én is tudnék úgy konzultálni, hogy az elsőn ott van száz ember, a másodikra meg már senki nem jön el.

Amikor bevezették a kreditrendszerű képzést, akkor szó volt arról, hogy segíteni kell a hallgatónak még az órarend felépítésében is. Ehhez képest a beiratkozásnál kapott információkon túl már szinte semmi segítséget nem kap. Legalább az első félévben az előadóknak kötelessége kellene, hogy legyen a tájékoztatás, figyelemfelhívás (zárthelyikről, vizsgákról, a következő félévi regisztrációról stb.).

A másik, amit észrevettem – mert itt a tanszéken van olyan "szerencsém", és oktatási felelős vagyok –, hogy sok hallgató lassan semmit nem tud arról, hogy mi is itt a feladata. Mi itt oktatunk B1-eket, B2-ket (ez a villamosmérnök szakosok matematikája), amit majdnem minden karnak tanítanak külön. Pl. B1-ből van vagy tíz előadás, azok teljesen egyenértékűek, ugyanazt a Neptun-kódot viselik, tehát a hallgató elvileg választhatna köztük, de hozzá tartozó gyakorlati kurzust kell felvennie. Erről írunk a Neptunban, de én úgy érzem, hogy ezt minden előadónak el kellene mondania az első félévben. Nem beszélve arról, hogy az előadóknak ismerni kellene a TVSZ-t és főleg be kellene tartanunk. Sok oktató nem veszi a fáradságot, hogy elolvassa, egyáltalán mihez van joga, és például kitalálja azt, hogy ha a hallgató a vizsgaidőszakban szerezte meg az aláírását, akkor már csak egyszer vizsgázhat. A hallgató tűri. Ha ezt mondta neki az oktató, akkor ez így van - persze nem villanykaros tanár, mondanom sem kell –, és ezek a dolgok felháborítanak.

Azt veszem észre, hogy alapvető dolgokról nincsenek a hallgatók tájékoztatva. Én mondjuk elmondom az infósoknak a legfontosabb információkat, hogy legalább egy kicsi kapaszkodójuk legyen ahhoz, hogy ebben az egyetemi életben mi hogyan történik. Itt a tanszéken is látszik, hogy az infósok általában tudják a dolgukat, mindenki más csak kóvályog. Rettenetesen zavar, hogy a vizsgaidőszakban a hallgatónak az ideje zömét azzal kell eltöltenie, hogy elmegy jegyet beíratni. Bejön háromszor-négyszer, vagy vár órákig, mert az oktató nem mondja meg, hogy mikor ér rá.

Vagy most, hogy a keresztfélévek beindultak, és ha nem sikerült valakinek a B1, fel kell vennie megint. Már több olyan kar van, amelyik nem veszi a fáradságot, hogy a keresztféléves órákat olyan helyre rakja be, hogy a hallgató – mondjuk egy közlekkaros – fel tudja venni a tárgyat ütközés nélkül. Ez nem tetszik nekem, valamikor nem erről volt szó, ez csak nemtörődömség. A hallgató egyre nehezebb helyzetben van, hogy melyik keresztféléves tárgyat vegye fel egészen idegen helyen. Most a mi előadásainkra jönnek közlekkarosok, műszaki menedzserek, közgazdászok stb., mert a saját helyükön nincs óra. Ez a hozzáállás zavar, és valahogy úgy érzem, hogy korábban erre még egy kicsit jobban odafigyeltek. Most már annyira senkit nem érdekel, kezdenek elfáradni az emberek.

–A jóindulat az egész tanszékre jellemző, legalábbis az informatikusok körében erről híres, ez a tanárnőtől indult?

–Nem, Fritz tanárnő pontosan ugyanilyen jóindulatú. Mi tudunk együtt dolgozni, eléggé szoros együttműködés van köztünk. Tudják, mekkora harc van mögötte, hogy nagyjából, vagy pontosan ugyanazt a vizsgát adjuk ki? Azt ugyanis egyeztetni kell, hogy mindkettőnk ízléséhez és a leadott anyaghoz illeszkedjen, a szigorlatokban is meg kell állapodnunk és így tovább. Neki is biztosabb, könnyebb dolga lenne, ha csöndesebb és meghúzódóbb lennék. Most már folyamatosan négyszáz embert vizsgáztatni, nagyjából azonos követelményekkel nehéz, rengeteg egyeztetés, megbeszélés szükséges, amihez hasonló gondolkodású emberek kellenek. Sok mindenben egyetértünk, Fritz tanárnő pontosan ugyanolyan jóindulatú, mint én, sőt... Én már beszólok a hallgatónak, és nem bírom, amikor ő még bírja. A múltkor is egy órát magyaráztunk egy szigorlatot, mert ötöst szeretett volna elérni a hallgató a 70 pontjával (amit 65-ről húztunk már fel). Nekem már nem lett volna türelmem ahhoz, amihez neki még volt. De ha visszagondolok a régi tanszékünkre, a régi Matematika Tanszékre, arra általában jellemző volt a jóindulatú hozzáállás. Tudják, miért? Mert sok a pedagógus ezen a területen. Amíg a szaktanszékeken nincs pedagógus végzettségű, vagy legalábbis csak ráképzéssel, itt nagyon sok olyan van, aki pedagógusként végzett, vagy pedig van valamennyi affinitása a dologhoz, és ez meg is látszik. Ez nem feltétlenül igaz minden matematika tanszékre, mert azért van, ahol 60-70% a bukás. Nem hiszem, hogy ott ezt jóindulatúnak mondanák. Akikkel maguk kapcsolatban vannak, azoknál gondolom, nagyjából azonos a gondolkodásmód. Ha már a villamosmérnök szakról is beszélünk, azt már nem tudom, nem biztos, hogy ők is ugyanezt gondolják.

–Fritz tanárnővel ez a kapcsolat mikor kezdett kibontakozni?

–Amikor elkezdtünk együtt tanítani, ennek van már vagy tíz éve. Ő kezdte el az informatikusok oktatását, én később kapcsolódtam be, amikor kezdett sok informatikus hallgató lenni. Amikor egy oktató volt egy tankörhöz (ő tartotta mind a hat órát), akkor is részt vettem benne, aztán két nagy előadás mellett döntöttünk.

–Kialakult szorosabb baráti kapcsolat is?

–Jó viszonyban vagyunk, de nem járunk össze ilyen értelemben. Ismerjük egymás családját, egymás családi problémáit, teljes jóindulattal állunk egymáshoz. Lényegében nem is ismertük egymást, míg el nem kezdtünk együtt dolgozni. Ugyanis Fritz tanárnő nem volt nálunk kezdettől fogva, először gépészeket tanított, onnan került át a villamoskari matematika tanszékre.

–Történhet mostanában nagy változás a tárgy oktatásában?

–Azt szoktuk mondani, hogy amíg mi tanítjuk az Analízist, addig az általunk sok munkával és sok gondolkodással kialakított rend marad. Például a vizsgarenddel kapcsolatban is rengeteget dolgoztunk: mindenféle változatot kipróbáltunk, minden évben máshogy próbáltunk vizsgáztatni. Ahogy a hallgatói létszám nő, meg kell próbálni úgy alakítani, hogy lehetőleg a munkából egy kicsit vissza tudjunk venni, de a színvonalat tudjuk tartani. Szeretnénk tudomására hozni a szigorlatozni kívánó hallgatónak, hogy mindig van a regisztrációs héten egy, és a vizsgaidőszak végén két szigorlat. Éppen ezért bosszantó az, amikor idejön egy ötödéves, hogy ő valamikor szigorlatozott hármasra, de ha most négyest vagy ötöst el tudna érni, akkor a diploma minősítése ötös lenne, vagy nagyobb lehetősége lenne a PhD-re. Idejön február 10-én vagy a regisztrációs héten péntek délután, és közli velünk, hogy neki szigorlatozni kéne. Az ő kedvéért tartsunk rövid időn belül egy szigorlatot. Pedig pontosan tudnia kellett volna, hogy pl. aznap vagy az előző pénteken volt szigorlat.

–A szabadidejét mivel tölti?

–Szabadidőmben is dolgozom. Mi négyen vagyunk testvérek, édesapám meghalt, mikor öt éves voltam, az édesanyám egyedül nevelt fel, a férjemnek nyolc testvére van. Mi nem úgy indultunk az életnek, hogy megvették a lakást, nekünk azt föl kellet építeni. Ennek következtében rendesen végigépítkezzük az életünket. Most már a második lakáson dolgozunk, építettünk egyet Zuglóban, de a férjem, amikor a gyerekek már 5-6 évesek lettek, azon aggódott, hogy mi lesz, ha idősebbek lesznek. Itt volt az idő, hogy eladjuk azt a lakást, és építsünk egy családi házat, hogy a gyerekek jövőjéről is tudjunk gondoskodni. Így vettünk egy nagy telket Budafokon, és hozzáfogtunk egy nagy családi ház építéséhez. Ami persze még mindig nincs teljesen kész, mert olyan hamar (jó 15 év) az nem készül el. Még mindig sok munka lenne rajta, de nem csinálunk belőle nagy gondot, hogy nem készült még el teljesen. Az az érzésem, hogy egy családi ház, ha az illető lényegében maga építi, akkor soha nem készül el teljesen. Az ember gyakran este hét után megy haza innen, és otthon várja a család, a gyerekek még otthon laknak, sőt időnként még jön is velük valaki, vagyunk elegen. Takarítani, mosni, vasalni, főzni kell, és ezek zömében rám hárulnak. A házhoz nagy kert tartozik, amit ápolni kell. Ebben persze az uram segít, mert pl. ő nyírja a füvet, de ő is sokat dolgozik a munkahelyén is, így túl sok segítségre nem számíthatok a háztartási munkában. Ezekkel eltelik a hétköznap. A hétvégén – olyan rövid az a hétvége, hogy az nem igaz. Persze ilyenkor az ember nem kel fel hajnalban, csak 8-9-kor, hogy legalább valamikor kialudja magát – délelőtt megfőzöm az ebédet, délután meg vár a kert, a ház stb. Állandóan dolgozom, úgyhogy szabadidőmben hobbyból háztartást vezetek, vagy építkezem. Most pl. egy fürdőszoba csempézése vár rám tavasszal, amit félbehagytunk ősszel. A ház építése örök feladat.

Loft, Balázs