Tíz éves a Black-Out
Születésnapi koncertbeszámoló
A Black-Out sajnos ma nem tartozik a legismertebb magyar rockzenekarok közé, de biztosan sokan emlékeznek rá, hogy a kilencvenes évek végén, az Esőnap albumuk megjelenése idején a Metal Hammer szinte valamennyi kategóriájában dobogós helyezést értek el. Aztán a seattle-i grunge hanyatlásával a Black-Out is mintha vesztett volna a népszerűségéből; azonban a fiúk továbbra is alkotnak, zenélnek, és ezt egyre színvonalasabb, egyénibb módon teszik.
Szinte hihetetlen, hogy a Black-Out a Pearl Jammel egyidős. A zenekar pályája kezdetén elég pontosan illeszkedett a grunge progresszívabb trendjei (valahol a Pearl Jam és az Alice in Chains) közé. Azonban a magyar csapat egyre inkább egyénivé vált az idő múlásával, és ma már nehezen húzhatnánk rájuk grunge-zenekar jelzőt. Érdekes, kissé nehezen befogadható gitártémák, virgonc dobolás és többszólamú ének jellemzik ma a négytagú bandát.
A kilencvenes évek elején a zsenge Black-Out I. album után jött a fiatalos, kissé nyers Fekete-Kék, aztán a sok trükkös gitártémát hozó Esőnap; ezt követte a különös hangzású Ezüstkötet, majd a V.V.V., és most, 2002-ben a Szabadlábon. Az utolsó három albumon igencsak előtérbe kerültek a komplex, többszólamú énektémák és refrének. Ami a Black-Outban kamaszkoromban megfogott, az a szövegvilág volt: főleg az Ezüstkötet szövegeivel tudtam azonosulni. Ezekbe a furcsa szabadversekbe az ember olyan érzést gondol bele, amilyet csak akar – ez adja a varázsukat, főleg egy tizenhét éves egyén számára. Egyébként a barátaimmal Black-Out számokon tanultunk gitározni. Volt akinek sikerült is megtanulnia, és most némely zenekarban szóló- ill. basszusgitárosi teendőket lát el. Annak ellenére, hogy sajnos nem lettem gitárvirga, szép emlékeket ébreszt bennem az a legendás koncert, amikor a Black-Out Spirálját akartuk előadni a miskolci katolikus gimnazistáknak (én személy szerint az egyik fekete hajú, mosolygós nőszemélynek különösen) az iskola egyik föld alatti helyiségében. A koncert következményeképp egész hétvégére elment az áram a pincében, pont amikor annál a résznél jártunk, hogy a "...sötét félek mindent hall".
Tehát nem is csoda, hogy kifizettük a méregdrága, 2200Ft-os belépőt kamaszkorunk legendás zenei példaképeinek a koncertjére. Nem elég, hogy ki kellett adni ezt a sok pénzt, de végig kellett kínlódni egy érdekes előzenekart is. Kicsit furcsa volt, amikor az énekes azt kiabálta, hogy "MZ/X a házban!". Az előzenekart örömmel hallgattam volna egy underground fesztiválon vagy egy tehetségkutató versenyen, de sajnos a Black-Out előtt nem látta el azt a feladatát, hogy hangulatot csináljon a főzenekarnak.
A Black-Out a népszerű slágerrel, a Fekete-kékkel kezdett valamikor éjfél tájban, amikor mi már majdnem aludtunk. Ez a dal (és az elfogyaszott gyomorkeserű) azonban megadta az hiányzó alaphangulatot, végül is jól sikerült az este, még a kedvesem is jól szórakozott, pedig ő egyáltalán nem ismerte a zenekart. A csapat történetének a legtöbb népszerű számára sor került a koncert folyamán. Külön jó volt látni a régi basszusgitárosokat (ezekből kettő is volt). Rengeteg vendégzenész szerepelt: például Lukács Laci a Tankcsapdából kedvesen gitározott, és miközben a Black-Outos fiúk másik két-három szólamban trilláztak, megpróbált ő is beilleszkedni a közös éneklésbe. A közönség nagy tapssal dicsérte meg próbálkozásait, amelybe tiszta hangok is vegyültek. Jamie Winchester nem annyira személyiségével, hanem inkább kisérőzenész voltával dobta fel a koncert akusztikus blokkját. Volt még pár ember a Hooligans-ból, a Freshfabrickből, valamint ott ült az erősítőkön az Action-ös Szasza is.
Külön öröm volt hallani az olyan ritkán játszott számokat, mint az Esőnap és a Kert, valamint két, talán már tíz éve nem játszott, de felújított nótát. Az est magját azonban mindenképpen a legújabb album dalai adták. A buli anyaga CD-n is meg fog jelenni: ez lesz az első hivatalos élő Black-Out lemez.
A koncert hangulatilag magasan felülmúlta az átlag Black-Out koncert cipőmet-bámulom-és-elgondolkozom-esetleg-pogózok-de-furcsa-itt-minden hangulatát. A végén a fiúk adtak egy jó félórás ráadást is, ami szintén szokatlan tőlük. Hogy egy kis negatívumot is említsek, az énekes Kowalsky az elején egy kicsit be volt rekedve; de végül is, ennyi belefér egy rockbuliba.
Összességében igen jól éreztük magunkat, és szemmel láthatóan a zenekar is élvezte a bulit. Ez a koncert és a megjelentek nagy száma is bizonyítja, hogy igen is szükség van ma Magyarországon az ilyen tipusú zenére is. A Black-Out még mindig az egyik legegyénibb színfoltja a magyar rockzenének, és bízom benne, hogy az is marad. Kívánok a fiúknak még legalább tíz ehhez hasonló évet, legalább annyi értékes dallal, mint amennyit eddig írtak és énekeltek.