Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Egy szigorlat utáni állapot

Király Dénes (Dezső)

"...veled van tele a SPOT-fal"

Téli nap – és ami azóta történt

A programban többek között szerepelt a kollégiumi körök költségvetés- és repiigényeinek elbírálása, valamint több, a közösséget érintő témával foglalkozó előadás.

SOAP

Villamoskari induló

Villanykari nóták

Végigcsináltuk a fesztiválok nyarát

A banda egyik tagja azt álmodta, hogy a mellékhelyiség ajtajára "Men" és "Women" helyett "Chumba" és "Wamba" volt írva. Hajnalban pedig Buddháról beszélgetni egy keresztény teológushallgatóval csak a Szigeten lehet. Nyári fesztiválösszefoglaló.

Az új tanterv és a szigorlatok

Kérlek

Járjunk nyitott szemmel, és aminek lehet, örüljünk

Tanárinterjú dr. Palasik Máriával. "Ez még a második világháború előtt volt, de évtizedek múltak el a Műegyetemen anélkül, hogy nő hallgatóként betehette volna ide a lábát."

Szilánkok

Délelőtt volt, még az idők hajnalán. A hegyek közt, melyeket teljesen beborított a mélyzöld erdő, egy csúcson, a meredély szélén egy szerzetes üldögélt, kit félkör alakban körbevett sok másik. A központi alak lótuszülésben ült, háttal a többinek, szeme csukva volt, arca a kortól ráncos, de valahogy mégis sima. Mintha a ráncok festett vonalak lettek volna csupán. Haja ősz, és igen ritkás, szemben a többiekével, kik fejüket kopaszra borotválták. Elég sovány volt, de nem olyan, mint aki éhezett. Dereka egyenes, és valahogy sugárzott belőle a nyugalom, a magabiztosság, a már koszos és szakadozott vörös csuhája ellenére is. Hosszú percek, talán egy félóra is eltelt, mire kinyitotta szemeit. Testének vonalai mozdulatlanok maradtak, légzése nem változott. Szeme mintha sehova se nézett volna, merev, mégis életteli. Lassan, nagyon lassan, mintha a fagyott idő gyermeke lenne, megmozdította kezeit, és nyújtózkodott. Mögötte a szerzetesek megfeszültek, a legtöbb meditáló kinyitotta szemét. Mikor felállt, megint nyújtózkodott, majd kikerülve a többit, elindult egy ösvényen.

A többiek gyorsan szedelődzködtek, és követték, két kivétellel. Az egyik, egy öregember ráérősen szétcsomagolta batyuját, és lassan, komótosan, minden falatot megízlelve reggelizni kezdett. A fiatal csalódott arccal fel-alá járkált, majd a másikra nézett, és felcsattant:

–De hát mindenki azt mondja, ő a Megvilágosodott, de nem tanít semmit! Ez egy csaló!

Az öreg elmosolyodott, majd így szólt:

–Fiam, elvakít fiatalságod és indulatod. Ma reggel megtanított mindarra, amit tudnod kell. Különben is, válaszokat vársz, pedig nem is kérdeztél?

A fiatal döbbenten megállt:

–De hogy zavarhattam volna meg, hogy kérdeztem volna, mikor rám sem figyelt? Hogy tanított volna, mikor meg sem szólalt?

Az öreg arca még derűsebb lett.

–Ahogy engem kérdeztél, pedig rád sem figyeltem. Talán – egy kicsit udvariasabban. Hogy taníthat, ha nem beszélt? Ülj oda a meredélyre, csukd be a szemed, ahogy tőle láttad! Hagyd áramolni a gondolataid, halld meg a kérdéseid, fogalmazd meg őket! Ha pedig megöregszel, és találsz pár választ; viseld el rossz érzés nélkül, ha fiatalok zaklatnak, és ne erőltesd rájuk a saját gondolataid!

A Mester tovább sétált az erdőben, mögötte pedig a szerzetesek. Egyszer csak csörtetés hallatszott, egy igen jól öltözött, világoskék selyeminget, és fekete selyemnadrágot viselő középkorú ember közeledett. Térdre rogyott az élen haladó előtt.

–Mester, azt mondják, Te ismersz minden titkot, igaz ez?

–Nem – válaszolt derűsen a megszólított.

–De azt mondják, te legyőzted a halált, látod a múltat, és a jövőt, ez se lenne igaz?

–Nem, ez se igaz.

–Akkor tanácsot se tudsz adni, mit tegyek?

–Dehogynem. Kelj fel, és ne térdepelj előttem a földön!

Az alak egyre jobban összezavarodott, kezét tördelve felkelt. A szerzetes tovább indult volna, de nem hagyták.

–Mester, én egész életemben kereskedő voltam, gyakran csaltam, hazardíroztam, vagyont harácsoltam, másokat tönkretettem. Félek, mi lesz, ha meghalok. Kérlek, segíts, mit tegyek?

–Szerintem, ha mindezt megbántad, hát ezentúl ne tedd! Félsz a haláltól? Hát élj úgy, hogy ne bánj meg semmit, és akkor nincs mitől félned, hisz nem tettél soha semmi rosszat.

A kereskedő egyre zavartabb lett, szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. A szerzetes kis ideig várt, majd kikerülte, és folytatta útját.

A hegy lábánál, a síkság kezdetén egy fiatal leste a vándorlókat. Mikor meglátta az élen haladót, szeme reménnyel telt meg, felpattant a kőről, melyen eddig üldögélt, és vidáman köszöntötte a Mestert.

–Üdvözöllek, te vagy a Megvilágosodott?

A szerzetes nagyot sóhajtott, majd így szólt:

–Sokan így neveznek.

A fiatal mosolyogni kezdett.

–Akkor lehet, te tudsz tanácsot adni. Szívesen lennék szerzetes, követném tanaid, de szívem rabságba esett, nem tudom, mi lenne a helyes.

–Úgy akarsz élni, hogy nem érhet semmi fájdalom, mindig derűs vagy, és nem félsz a haláltól sem?

–Igen, természetesen – vágta rá azonnal a kérdezett.

–Ha a szívedre hallgatsz, megismerheted a kéj gyönyöreit, a feltétlen szerelem biztonságát, fürödhetsz a szeretett simogatásában, teremtővé válhatsz magad is – a Mester hangja itt keserűbbé, szeme kissé fátyolozottá vált. – Majd retteghetsz az elmúlástól, a sajátodtól, hogy mi lesz utána az élőkkel, vagy a szeretteidért, hogy mi lesz haláluk esetén veled. Megérezheted a kétely kínját, a kötelesség béklyóit, láthatod, ahogy utódod elköveti a hibákat, amelyeket elkövettél te is. Hiába akarod óvni, nem teheted. A tehetetlenség, kétely, kötelesség rabjává válsz. Ha pedig mindezt megtagadod, szabad vagy, nem felelsz senkiért. Ha leülepednek érzelmeid vad hullámai, a derűs nyugalom tükrében szemlélhetsz mindent. Semmi meg nem bánthat, semmi meg nem sérthet, fájdalmat nem okozhat.

–Tehát azt mondod, tagadjam meg szívem?

–Dehogy mondom! Azt mutatom, melyik választás mivel jár. Neked kell döntened, határozottan, különben mindig a másik útról álmodozol. Válassz te, ne én! Lépj rá az egyik útra, de csak akkor, ha biztos vagy benne, hogy döntésed nem bánod meg!

A fiú töprengeni kezdett, mire a menet tovább indult. Fejét csóválva a menet után kiáltott, kis mosollyal arcán:

–Köszönöm!

–Szívesen – szólt vissza a mester.

A síkság végtelennek tűnő rónái után újabb hegység következett. A Mestert követő szerzetesek száma nem csökkent, bár az arcok folyamatosan cserélődtek. Az út mellett egy település terült el, nem messze előtte gyerekek játszottak. Az egyik az idegenek elé szaladt, és megszólította a Mestert:

–Zarándokok vagytok?

–Nem – felelte derűsen a Megvilágosodott.

A gyerek esze gyorsan vágott:

–Ezek az emberek téged követnek?

–Igen.

–Olyanok akarnak lenni, mint te?

– Attól tartok, igen – mondta a Mester derűs hanggal, de komoly szemmel.

–Te tanítod őket?

A gyerek egyre kíváncsibb lett, az erős gondolkodástól összeráncolta szemöldökét. A szerzetes felnevetett:

–Remélem, nem. Akkor már felelnék értük. Őszintén szólva nem tudom, van-e mit tanítanom nekik.

A gyerek egyre csodálkozóbb és értetlenkedőbb arcot vágott:

–De akkor miért követnek?

A Megvilágosodott hangulata egyre vidámabb lett.

–Erre a kérdésedre se tudok válaszolni.

–És szereted, hogy követnek?

A lelkes gyerek érdeklődését nem lehetett megakasztani.

–Nem zavarnak, de mégis hiszem, jobb lenne mindenkinek, ha a saját útját járná.

–De hát, akkor, ha olyanok akarnak lenni, mint te, miért nem teszik ezt?

–Nem tudom. Talán mert nem mernek annyit kérdezni maguktól, mint egy gyermek.

Ezzel egy barackot nyomott a gyerek fejére, és továbbment. A többi szerzetes döbbenten állt. Egymásra néztek tanácstalanul, majd a gyerekre, végül egymás után szétszéledtek.

Soha többet senki nem követte az ezentúl nagyon boldog, és néma, magányos szerzetest, aki egyszer elkövette azt a hibát, hogy tanácsot akart adni, és szónokolt.

Hajdu Péter