Naplórészlet
6:50. Kora hajnal. Nagyon kora hajnal. Megcsörren a vekker, álmos kézzel felnyúlok az asztalhoz és lecsapom.
6:56. Megszólal a vekker újból. Mert ugyebár az ilyeneknek ez a feladatuk. Csörögni, még akkor is, ha az ember aludni akarna... Nagy nehezen felkelek, felöltözök, és irány a Dékáni Hivatal. Mert ugyebár elég kevés másodéves megy be reggel nyitásra a Dékániba, főleg akkor, ha aznap csak tíztől van órája...
7:24. Érkezés a Dékániba. Hm, csak két ember áll előttem... Pár percen belül meg vagy tíz mögöttem. Úgy látszik, ők is hozzám hasonlóan próbáltak meg gondolkodni. Kicsit elvigyorodom, amikor a másik ajtónál álló elsősökre téved a tekintetem – nagyon sokan vannak, az ajtó két oldalán állnak, és szinte verekednek a bejutásért. Felülről nézve egy olyan masszához hasonlíthat a látvány, ami az ajtón kifolyva elterül a folyosón.
7:31. Az egyik előttem álló feladja a sorbanállást, a másik pedig elkezd dörömbölni az ajtón.
7:33. Megismétli az előbb végzett tevékenységét, kicsivel több lendületet adva kezeinek. Az ajtó azonban nem enged... Egy hang azért kiszól: Pillanat! (Kicsit ingerültebben, mint két perccel ezelőtt...)
7:35. Megnyílik a Dékáni ajtaja, bejutok én is... Bent ismerős látvány fogad – hinnye, tavaly már voltam itt néhányszor. Kitöltök egy papírt, aláírok egy másikat, és kész...
7:56. Nagy nehezen visszaérek a koliba. Találkozom néhány álmos fejű egyénnel – ők még a hajnalig tartó buli hatása alatt állnak. Azért elég durva dolog azt látni, hogy egyesek akkor mennek aludni, amikor te felkelsz... A lift felvisz a kilencedikre, bezuhanok az ágyba... Alvás...
9:50. Kora hajnal. Nagyon kora hajnal. Megcsörren a vekker, álmos kézzel felnyúlok az asztalhoz, és lecsapom... Déjŕ vu...
9:56. Megszólal a vekker újból...
13:52. Az előadások után eljutok az aranyos menzára. Kénytelen vagyok kettő előtt odaérni, ugyanis eléggé katasztrófaszerű állapotok uralkodnak – mind a sorbanállás (egyik lépcsőtől a másikig), mind az ételek tekintetében (általában az aznapra kiírt menüt csak 12:00–12:30 között lehet fellelni, egyébként valamiben különbözik)... Most is pl. más ételt kapok, mint tíz perccel később érkező ismerőseim...
Később:
Egy jóleső kockulás után helyrerázódik az életkedvem is. Egy kis séta a városban – fel kell mennem a Citadellához, elintézni egy-két dolgot. A 86-os busz megállójában várakozva érdekes beszélgetésre leszek figyelmes... Először lássuk az alaphelyzetet: ott állok a buszmegállóban, két popperszerű vagány csákó zselézett hajjal üldögél a padon (tipikus szakközepesek), szotyit majszolnak és köpködnek maguk elé. A nap már úgy eltűnt, kezd sötétedni... (Jah, és szeptember közepét írunk...) Egy öreg néni jön épp arrafele, sört iszik, s leül a padra... Aztán elindul a beszélgetés. A nő majdnem levágódik a padról, belekapaszkodik a mellette ülő srácba, és magas hangon így sikolt:
– Amerika, én mondom nektek, Amerika!
– Azaz, Amerika – mondja az idősebbik fiú, majd lekever egy nagy pofont a mellette ülő csávónak, aki épp nyáladzik az aszfaltra.
– Hé öcsi, ne bántsd a barátod! Mert a barátod.
– Miért bántanám? Hisz az öcsém...
– Ne bántsd... Mert én mondom neked, hogy Amerika...
– Azaz, Amerika... – majd ő is köp egyet.
– Biza, én mondom, ne bántsd a barátodat. Egyébként meg honnan vagy csak, öcsi?
– Angyalföld... Tudja, néni, a Vasas.
– Hajjaj... A foci. Az nincs! Megmondta az a híres ember is a tévében, hogy szereti a focit. De a magyar foci az nincs. Csak Amerika... De én mondom, ne bántsd a barátod, öcsi...
A társalgás ebben a sokatmondó stílusban folytatódik még egy percig... Aztán a busz befordul a sarkon. A nő megpróbál felállni, szép lassan sikerül is neki. Bár közben tesz néhány táncszerű mozdulatot. Majd még felordít egyet:
– A magyar foci az nincs!!!
Reménykedem abban, hogy többet nem futok össze ezzel a nővel. De a későbbiek során rájöttem arra, hogy vannak remények, amik nem teljesülnek. De ez már egy másik történet...
Bacsi