Japán, egy első benyomás

Két dolog is van most velem, amit egy éve teljes képtelenségnek tartottam volna. Egyrészt itt ülök Magyarországtól jópárezer kilométerre Japánban, Tokióban, a Waseda (ejtsd Vászedá) egyetem egyik laboratóriumában, és minden jel szerint még majd egy évig ez sokszor meg fog velem ismétlődni, másrészt pedig éppen cikket írok az Impulzusba. Bár engem az adott pillanatban az utóbbi kérdés lényegesen jobban aggaszt, mégis megerőltetem magam, és megpróbálok a várható közérdeklődésnek megfelelve inkább az elsőről írni egy keveset.

Ez a merőben meglepő szituáció annak következtében alakult ki, hogy a BME és a Waseda egyetem 2002-ben együttműködési megállapodást írt alá, melyben diákcsere programot is indítottak. Ennek a programnak az első szerencsés ösztöndíjasa vagyok én. Persze a kijutásig hihetetlen hosszú és bonyolult, de jóval kevésbé érdekes út vezetett, ezért ennek az ecsetelésétől most eltekintek. Egyetlen tulajdonságát emelném csak ki, hogy mint a mellékelt ábra mutatja, ez az út végigcsinálható, és szerintem kétségtelenül meg is éri, tehát mindenkinek ajánlom a jövő évi pályázás lehetőségét. De íme, lássuk – egy tökéletesen szubjektív szemszögből –, mi is várja itt az embert.

Az első tapasztalatom az ország egyes számú nemzetközi repülőtere, a Narita volt. A lenyűgöző méretek persze magától értetődőek az előző mondat alapján, úgy húsz Ferihegyet érdemes elképzelni, és már látja is az ember a lelki szemei előtt. Mint egy ilyen helyen elvárható, persze itt még nagy volt a nemzetközi hangulat, de azért az első japános jellemvonások már kiütköztek. Először is a nagy vasútmánia rögtön megmutatkozott: a repülőtéren belül valami vonatszerű masinával kellett megtennünk egy pár száz métert az egyik épülettől a másikig. Aztán itt még kicsit túlidealizált képet kaptam az itteni adminisztrációról: a belépésnél olyan 150 emberes sor állt, ehhez képest 30-40 perc alatt végeztem. Azóta volt rosszabb élményem is ezzel kapcsolatban. El kellett mennünk a városházára beregisztrálni magunkat és igényelni "alien ID"-t. Na itt már több órás várakozást kellett átvészelni. Azért jellemző, hogy ott is a pultnál megmondták, hogy ennyit és ennyit kell majd várni, és minden esetben inkább csak kevesebbet kellett ténylegesen. Kevésbé szimpatikus tulajdonsága az itteni ügyintézésnek, hogy mindenhez (jó eséllyel japán nyelvű) űrlapok redundáns tömegeit kell kitölteni. Kicsit még visszatérve a repülőtérre, ami visszatekintve a leginkább fontos attitűdöt előlegezett meg, az az, hogy minden helyen, ahol több irányba lehetett menni, állt egy ember, akinek semmi más dolga nem volt, mint hogy oda lehetett menni hozzá kérdezni. Már persze japánul... Túl sok időt nem nézelődhettem itt, mert rögtön az elején majdnem lekéstem a vonatomat, szóval irány Tokió belvárosa!

A város (egyik) központja – Shinjuku, azaz Sindzsuku – egyébként lenyűgöző. Nem véletlenül nem a szép szót használom, azt azért így kapásból nem mondanám rá. Minden el van lepve a hihetetlen rikító színű kriksz-krakszokkal, amit ők reklámnak szánnak. Ezek valószínűleg egyébként az írástudókra (amely osztályon sajnos egyelőre (?) kívül rekedtem Japánban) jobban hatnak, mint rám. Szóval az egész annyira csúnya, hogy már szép. És hát persze lézeng "egy-két" ember az utcákon, ami már önmagában turista látványosságnak minősül. Hogy a városképről kicsit igazságosabb képet fessek, meg kell említenem, hogy egyik este elmentünk a Tokyo Towernek nevezett, a város közepén álló tévétoronyba. Na innen már bátran állíthatom, hogy határozottan nagyon szép volt a kivilágított város. Mondjuk az nem derült ki onnan nézve se, hogy vége is van-e Tokiónak valahol...

Ami a japán életet illeti, érdemes még kicsit írni a közlekedésről. Egyrészt nagyon meglepett, hogy az ittenieknek van egy borzasztó rossz szokása: az út bal oldalán mennek, mint a buta angolok. Másrészt a biciklisek a járdán közlekednek, méghozzá nem kis számban, és halált megvető bátorsággal (már úgy értem, a gyalogosok esetleges halálát vetik meg).

Egyébként a tömegközlekedés elég átfogó: 12-14 metróvonal van, és még csak nem is egyértelműen ezek az egyes számú közlekedési eszközök, a vonatok jelentősége is hatalmas a városi közlekedésben. Tokió vélhetően legforgalmasabb vonala az úgy nevezett Yamanote sen (Jámánote szen), ami a belváros körül körbemenő vasútvonal.

A méretek érzékeltetésére néhány adat: a vonalon csúcsidőben 2-3 percenként követik egymást a dugig tömött szerelvények, melyek egyenként is persze hosszabbak a pesti metrónál, a vonalon 29 megálló van, egymástól átlag 10-15 perc tempós sétányira, a nem túl lassú és egyébként halál pontosan közlekedő vonatoknak kb. 50 perc megtenni egy kört.

A közlekedés tehát érezhetően itt még a normálisnál is kritikusabb kérdés, és ezzel kapcsolatos az a jelenség is, ami eddig számomra a leges-legjobban kifejezte a messze földön híres japán mentalitást. Ez a bizonyos dolog az útfelújítás ill. út alatti közmű felújítás. Amíg az ember csak nappal járja a várost, addig a japán útépítés legfontosabb tulajdonsága az, hogy nem létezik. Lényegében sehol nem lehet ilyet látni, legalábbis nekem még nem sikerült. Gyanús azért az embernek, hogy az út mellett félreállítva, jó szorosan összezsúfolva látni sok helyen gépeket, de hát, úgy látszik, csak dísznek vannak. De mégis mi a fenéért ne lenne útépítés a világ egyik legnagyobb városában? Hát, ennek a tevékenységnek van egy kellemetlen mellékhatása, tudniillik zavarja a forgalmat, na és ezt a japánok nem viselik el, úgy tűnik. A megoldás szinte evidens, ha úgyis túl sok pénz áll rendelkezésre: minden munkálat éjszaka történik. Olyan 9-10 körül nekiállnak, lezárják az út felét – mert hát azért persze éjszaka sem az egész utat –, felbontják, dolgoznak valamit rajta vagy alatta, aztán reggelre szépen leraknak egy vadi új ideiglenes útfelületet, amin aztán másnap szinte zavartalanul folyhat a forgalom. Este aztán a szép új út bevégzi rövid életét – na jó, mintha részben újrahasználható darabokból lenne. Nade! Ha még így is túl olcsó az építkezés, mit lehet még tenni? Ez sem lehet itt gond. Egy ilyen éjszakai műszak munkásainak fele ugyanis tökéletesen haszontalan forgalomirányító – elnézést tőlük, én nagyon-nagyon sokat gondolkodtam ezen, de tényleg. Amit ezek a forgalomirányítók csinálnak, az az, hogy folyamatosan egy pirosan világító rudat lóbálva irányítják az autósokat és gyalogosokat az amúgy tökéletesen kivilágított, kibólyázott úton. A legfontosabb szerepük a kereszteződésekben van, ahol ugyanis működnek a lámpák, így az irányítók a lámpával tökéletesen szinkronban – abszolút szigorúan a lámpa jelzéseit követve – leadják a lámpa színének megfelelő jelzést a közlekedőknek.

A japán kultúrából eddig elsősorban a gasztronómiai kultúrába próbáltam minél mélyebbre belevetni magam. Egész sok mindent megkóstoltam, csak nehéz erről írni, mert 90%-ban fogalmam sincs, hogy mit eszem. Általában ha van velem valaki, akkor addig szokott eljutni az informálásom, hogy megtudom, hogy a japán ételek melyik nagy csoportjába tartozik a dolog: rizsből, halból vagy polipszerűségből készült. Ezen kategóriák pontosításához sem az én, sem az ő angol tudásuk nem elég, nem is beszélve a valószínűleg fennálló természettudományos műveltségi hiányaimról. Egy-két ételt azért megpróbálok leírni.

Először is a currys rizs. Ez az, aminek a nevéből gondolná az ember, curryvel meg még ki tudja milyen ezer más dologgal fűszerezett öntetben úszkál átlagban 5-10 féle (nem, nem darab!) "feltét". (Azóta megkóstoltam a menza-curryt is, az nem ilyen dús, de azért az se rossz.) Van csak zöldséges – a padlizsánon kívül nem sokat tudnék megnevezni –, meg persze mindenféle húsos és halas. Amit viszont én nem tudtam, hogy ez alapvetően egy erős kaja. Általában ha nagyon elhagyott életemben az önbizalmam, akkor azzal biztatgattam magam, hogy ha másban nem is vagyok jó, de az erős kajákat azt aztán bírom. Na, kereshetek mást... Bementem ugyanis egy curryshez (Japánban tudniillik sok vendéglő csak egy bizonyos ételtípust árul), és lehetett választani egytől tízig, hogy milyen erősen szeretném. Mellette voltak kommentek, csak az ötösre emlékszem: három napig nem mész dolgozni, ha megeszed. A 6-tól kezdve nem volt semmi szöveg, de valamiért fekete betűkkel voltak írva a szintek... Na, gyáva napom volt, kértem egy ötöst. Eztán – olyan öt perc kézzel-lábbal magyarázkodás után – kiderült, hogy minél erősebb, annál drágább, és amúgy is bizonytalan voltam, úgyhogy maradtunk inkább a négyesnél. Az alacsonyabb szint választása hatalmas mázlinak bizonyult... Alig-alig bírtam megenni, fizikailag fájt a szám, olyan erős volt. El sem bírom képzelni, hogy ki és hogy tudja megenni a tízes szintűt.

Na de folytatva a sort, a másik nagy kedvencem a rámen. Ez elvileg kínai tészta – ennyit a japán kajákról – valami húslevesszerű lében. Ugyan eredetileg kínai az étel, de kicsit azért védelmembe kell vennem a japán konyhát, ugyanis egy kínai kolesztársnőm kifejtette, hogy ő otthon nem szerette a ráment, ellenben itt igen. Ennek az ételnek két fontos dimenziója is van egy szegény egyetemista életében. Egyrészt az instant rámen a létező legolcsóbb kaja, mindössze 100 yen (egy yen két forint). Az ember megveszi a boltban, felönti forró vízzel, és megeszi. Tehát valami olyasmi ez, mint az otthoni Smack, csak sokkal finomabb. A másik dimenzió, hogy ha igazán jót akarok enni, akkor is elmehetek egy igazi rámeneshez, ez mondjuk 6-800 yen már. De hát néha muszáj, annyira finom. Az ilyenben a tészta maximum a fele a szárazanyagnak, beleraknak mindent a hústól kezdve a különböző zöldségeken át az ismeretlen víziállat-készítményekig, egyszerre.

Az utolsó megemlítendő étel az osashimi (oszásimi). Hát, ez nem más, mint nyers hal. Szóval, nem mondható, hogy rossz volt, sőt, akár jónak is nevezhetném, de azért nagyon-nagyon fura, sajnos ezúttal – szerencsére japán kaja ügyben most először – nekem is sikerült szembekerülnöm az előítéleteimmel. De azért megettem, és tényleg ehető volt, de asszem azért nem ez lesz a fő táplálékom.

Fontossági sorrendben ugye az evés után egyből a szórakozás jön. A fiatalok körében a két legfontosabb szórakozási mód a nomihodáj és a karaoke. A nomihodáj-t szép magyarsággal "all you can drink"-nek lehetne fordítani, egyébként a név beszédes, a nomi japánul ugyanis az inni igéhez áll jó közel, a hodáj meg itt nem tudom mit jelent, de valószínűleg a magyar értelmezés most tökéletesen megfelel a célnak. Szóval ez arról szól, hogy az ember leperkál 2-3000 yent – ne váltsátok át forintba, mert az nagyon-nagyon rossz lenne –, és akkor egy óráig ihat sört, szakét, amennyit akar. A meglepő fordulat, hogy kaját is adnak, nem is rosszat, jó, azért nem annyira sokat. Egyébként a japánok annyira aztán nem isznak gyorsan, ahhoz képest, ami egy ilyen helyen történne, ha egy anyagias magyar horda beszabadulna, teljesen visszafogottak ezek a partik.

A karaoke az az, aminek gondolja az ember lényegében. Illetve bennem a karaoke úgy élt, hogy egy ember énekel, ez nem egészen az. Az történik, hogy egy baráti társaság kibérel egy karaoke szobát, ahol van két kivetítő, hangfalak és két mikrofon. Ezután zenéket kérhetnek, amit klippestül, de szöveg nélkül lejátszanak, és erre megy az éneklés. A két mikrofonból eleve sejteni, hogy nem annyira az egyéni tudás kidomborítása a cél – pedig igazán elkápráztattam volna őket... –, hanem inkább közös dalolás megy, mindenki énekel, aki azt gondolja magáról, hogy erre képes az adott számnál. Ezek között aztán kedvező esetben van néhány, aki tényleg, és így egy erős közepes hangzás és egy nagyon jó hangulat tud kialakulni. Ja, a számok szövege is kiíródik, ráadásul betűnként pont ahol énekelni kell. De az nagyon vicces, mikor a jól ismert angolszász számok szövege katakanával is ki van írva. A katakana az egyik japán kiejtés szerinti szótagírás, amit kifejezetten az idegenszavak leírására használnak. De azért azt tudni kell, hogy a japán szótagkészlet nagyon-nagyon redukált, vagy egy magánhangzó, vagy egy mássalhangzó után egy magánhangzó alakúak lehetnek a szótagok. így pl. nem végződhet szó mássalhangzóra, ezért japánban a legtöbb angol szó u-ra végződik (nem tudom, miért pont erre, a japánok általában ezt a hangot hallják, ha nincs valahol semmilyen hang), vagy pl. az utolsó mássalhangzó helyett csak hosszabban ejtik az előtte levő magánhangzót.

Ami az itteni kötelességeket illeti, hát egyelőre nem következett be, amitől féltem, hogy itt halálra akarnak majd dolgoztatni. Először is japánul tanulok. Finoman szólva intenzíven, heti 11-szer másfél órám van. De nagyon-nagyon lassú, lényegében alig-alig kell "otthon" tanulni, mert minden annyiszor el van ismételve, hogy megjegyzi az ember órán. Egyébként az tény, hogy eléggé beleverődik így az emberbe a dolog, kombinálva persze az abból származó előnyökkel, hogy itt elég sokat lehet hallani, hogy az emberek ezen a fura nyelven kommunikálnak... Ami a szakmai munkát illeti, hát az sem túl leterhelő. Egyrészt egyelőre semmiféle szakmai tárgyam nincs, mert minden csak japánul van, és így azt mondtam egy előadás meglátogatása után, hogy akkor ezt most inkább hagyjuk, és ezzel nincs is itt senkinek semmi baja. A kutatás meg olyan, hogy lényegében még abszolút semmi nem volt, amit azért csináltam volna, mert azt mondták, hogy na akkor ezt most csináljam. Lényegében úgy tűnik, hogy annyit és azt csinálok, amennyit és amihez kedvem van. Persze azért igyekszem kihasználni az időmet, végre azzal tudok foglalkozni, ami érdekel. Ezt egyébként másoktól is hallom, hogy ugyanebben a pozícióban ez a dolog ilyen lazán működik náluk is. Szóval vendégeknek tekintenek minket, akiket jól kell tartani, mindenben segítenek, de nincs velünk semmi céljuk. Azért ellenpéldák is vannak, és mondjuk PhD szinten meg már az általános kép sem ez. Lassan másfél hónap kinntartózkodás után annyi minden újat, érdekeset láttam máris itt, hogy egy Japánról szóló beszámolót befejezni teljesen reménytelen, csak abbahagyni lehet. Hát én ezt teszem most, már csak azért is, mert itteni idő szerint már lekéstem volna a lapzártát, ki kell használjam az otthoni óraállítással nyolc órásra duzzadt előnyömet. Még utolsó mondatként szeretném megragadni ezt a lehetőséget, hogy megköszönjem mindenkinek, aki segített abban, hogy valóra váljon ez az út!

András