Cest la vie (en France)

Eddigi franciaországi kalandjaim rövid összefoglalója következik, egyenesen a frontvonalról.

Történelmi áttekintés: 2003 februárjában megírtam és megnyertem egy 5 hónapos külföldi ösztöndíjat a franciaországi Troyes városába, majd a nyár folyamán rengeteg papírmunka kíséretében készülődtem a külföldi utamra. 2003. augusztus 30-án érkeztem meg szüleim és barátnőm társaságában.

A következőkben személyes tapasztalataimat és élményeimet írom le. Az olvasó megnyugtatására közlöm, hogy a történtek alatt még nem sérült meg senki! (A további sértetlenséget sajnos senki részéről nem tudom garantálni!)

Furcsa nép a francia! (Interkulturális menedzsmenten legalábbis ezt a kifejezést használtuk, szerintem túl enyhe!) Egyrészt nagyon kedvesek. Mindenki igyekszik segítőkész lenni, tanácsot adni. Addig, amíg a szabályok tartanak. Bármilyen szabály átlepése náluk iszonyat paranoiához vezet, így lehetőleg mellőznek mindennemű illegális műveletet. Például elképzelhetetlen, hogy valaki valahol blicceljen. Egy tömött buszon akár középről is képesek az emberek előreadogatni a pénzt egy jegyért, hogy érvényesítsék utazásukat. Persze a szabályosság az eszméletlen bürokráciában is megmutatkozik: körülbelül háromszorosa az itthoninak. Azzal a szintű rugalmatlansággal, ami itt van, és amivel az előírt dolgokat kezelik, csodálkozom, hogy nem omlik össze az egész társadalmuk.

Másrészt a kedvességük mögött sosem tudod, mi rejtőzik: általában csak addig akarnak neked jót, amíg nem akarsz túllépni a korlátaidon, meg nem akarod nagyon beleütni az orrodat a dolgaikba. Komolyabb segítséget csak ritkán, hosszasabb barátság után hajlandóak adni.

Még egy érdekesség, a franciák nem hajlandóak dolgozni 12 és 14 óra között, ekkor ugyanis ebédszünetet tartanak, és minden bolt bezár 2 órára. Ebben az időben aki teheti, kiül a főtérre egy vendéglő kihelyezett asztalához, és ott költi el ebédrevalóját, amiből egy magyar diák egy hétig élhetne Magyarországon.

A városról: Troyes 120 000-es lélekszámú település az összes hozzácsatolt kis falucskával együtt, összesen 11 polgármesteri hivatallal. A város régi negyede olyan házakból áll, melyek vázszerkezetét fa alkotja, és régen vályog betétekkel töltötték ki a fagerendák közti teret. Mulatságos látni a majdnem összedűlő házakat, amelyekben általában egyetlen derékszög sem található. (Albérletkereséskor láttunk belülről egy olyan szobát, ahol a padló is rendesen hullámzott, és ha jól emlékszem, nem voltunk részegek!) Azt hiszem, az építészmérnökök legalábbis sírva fakadnának a látványtól. Ráadásul renoválják is ezeket a házakat, persze a régi fagerendákat csak nagyon ritkán cserélik ki (mondjuk 200 évente). Mi is egy hasonló építésű házban lakunk, egy bérelt egyszobás garzonban csöppnyi fürdőszobával. (Persze itt is kezd kifordulni a ház oldalából a szigetelés :).)

Az egyetemről: 1500 fős, így érthető a családias hangulat, ami itt körülveszi a hallgatókat és oktatókat egyaránt. Az egyetem nagyon fiatal, az épület 1996-ban épült, teljesen modern kinézete igen rideg külsőt kölcsönöz neki, szerintem a mi I épületünk sokkal szebb. Az arányok kedvelőinek leírom, hogy van 1db 400fős előadójuk, minden más terembe maximum 100 ember fér be. Van sok számítógép, ahol lehet nethez férni, de kb. 12 azoknak a gépeknek a száma, ahol XP van, és ahol tudom használni a pendrive-omat is. Ha viszont csatlakoztatnék wireless lan kártyát a laptopomhoz, akár a kávézóban is netezhetnék. (Csak beírják a MAC-addressemet az adatbázisukba, aztán hadd szóljon!) Szép a könyvtár, de a legtöbb polc csak a negyedéig van feltöltve, szóval még jócskán gyűjtögetniük kell, hogy lehessen rendesen használni. (Itt találtunk egy bizonyos Varga László által írt könyvet a francia irodalomról!)

A hallgatókról: pár franciával és pár külföldivel egész jó barátságba kerültünk, volt egy egyetemi buli is, ahol egész jól éreztük magunkat. A hiba csak az volt, hogy még így, a diákszervezésű bulin is drága volt az innivaló, másrészt a zene 2db 10–15W-os "hangszóróból" szólt, amik ilyen hangerőnél igen erősen torzítottak, ráadásul táncolni se volt hely. Az egyik srác meghívott minket az itteniek kedvenc italára: sör és vodka egy-két decis műanyag pohárban keverve. (Valahogy a magyar ízlésemnek nagyon nem ízlett ez a kotyvalék.) Másik érdekesség, hogy enni nem lehet az előadásokon, és szünetet sem tartanak túl gyakran.

Sajnos az állandó koncentrálás, tanulás, papírmunkák intézése közben nem nagyon volt időm jobban megismerni a francia embereket, és a francia életstílust, de azért igyekszem a következő számban folytatni a cikket.

Loft