Életem története

Ha megkérdezném, mik voltak életed leg... pillanatai, miket választanál?

Mi volt a legszebb?

Ez például rossz kérdés, mert a szépséget sok mindenre lehet érteni.

Mi volt a legboldogabb?

Ez már jobb kérdés, talán megválaszolható. Talán amikor első komoly keresetedből megvetted, amiről addig álmodtál? Vagy amikor elbuliztad? Vagy amikor Ő megcsókolt? Vagy az első alkalom? Vagy sem a pénzzel, sem Vele nincs kapcsolatban? Hát akkor mivel? Megint eljutottunk a kérdés hibájához: nem tudjuk definiálni a boldogságot.

Akkor kérdezzük: mi volt a legmegrázóbb? A fenti hibába esünk.

Akkor ne kérdezzünk legeket! Kérdezzük: hogy jutottál a jelen helyzetbe? Hogy a francba került a búcsúlevelem a kezedbe?

Talán megérdemled, hogy elolvasd, így leírom, én miként jutottam a jelen helyzetbe.

Nos, erre a szigetre jutni nem nehéz. Némi pénzbe kerül. Itt élni már nehezebb, de ha megfizetsz egy hajóst, aki havonta hoz neked mindent, amire szükséged lehet, akkor ez sem probléma. A mindehhez szükséges pénz előteremtése sem annyira nehéz, csak el kell adnod mindened a civilizációban, és máris itt lehetsz. Így. Pontosabban: Vele.

Én Miatta kerültem ide, Ő pedig miattam. Eleinte nem akartuk, hogy ez történjen, de a körülmények kényszere ide hozott minket. Igen, Ő a másik halott. Én pedig ez, de erre úgyis rájöttél már.

Nem voltak gyerekeink, az én hibámból. Vagyis... Talán leírom, miért. Később. Egyedül éltünk, mert így akartuk.

Nem tudom, mi lett a világgal körülöttünk, azt sem tudom, mikor írom ezt a levelet. Önkéntes száműzetésünkben nem tartottuk számon a történelem folyását. Amikor eljöttünk, Európának hívták, és haldoklott. Gazdasági recesszió, belső válság, ilyesmik. Nem érdekel. Történelem.

Ismersz régi filmeket? Tudod, ki volt Robert Rodríguez? Láttad az El Mariachit?

Én is zenész lettem, szintén Miatta.

Sosem játszottam hangszeren, az első tokot egy cigánytól vettem. Hegedű volt, nem túl komoly, de megtette. Bántotta Őt a férfi, akihez kényszer fűzte, így felkerekedtem. Kétszáz kilométerre élt tőlem, évente alig párszor láttam, mégis szerettem. Jobban, mint bárki mást.

Mivel alig páran tudtak létezésemről, nem is igazán léteztem. Voltak gyanúsítottak, de engem kétszáz kilométer védett. Ő nem jöhetett oda hozzám, hisz azzal felfedett volna.

Ellenben jöttek újabb emberek, Hozzá. Meg akarták vigasztalni, de nem szorult vigaszra, és nem értették meg. Újabb tok, ezúttal egy kisebb fúvós. Sosem tudtam meg, mi volt a hangszer neve.

Egy ideig majdnem működött a dolog, de a tokok egyre nagyobbak, a fegyverek egyre nehezebbek, a nyomozások egyre komolyabbak, az Őt körülvevő emberek egyre őrültebbek lettek. Most nyilván azt hiszed, én vagyok őrült, holott ez nem igaz. Én legalább nem pénzért, vagy hatalomért öltem. Csak Érte.

Már volt olyan év, hogy nem is láttam. Aztán egyszer kimondtuk: vége. Nem volt több halott, nem volt újabb hangszer.

A hirtelen felszabaduló pénzemmel akár boldog is lehettem volna, de csak a szomorú gazdagok táborát gyarapítottam. Talán a csoportterápia segített volna, de tömeggyilkosoknak nem tartanak.

Szar történet, ugye? Az. Már elmúltunk harminc, mire újra találkoztunk. Egyikünk sem bírta. Mindketten magányosak voltunk, Ő miattam, én Miatta.

Itt csesződtek el a dolgok. Mindig a szex miatt csesződnek el a dolgok.

Azt mondja, nem igaz. Mindig ezt mondja, még most is. Milyen szépen mosolyog! Talán álmodik. Talán álmában vele vagyok, és még fiatalok vagyunk.

Nem tudom, mennyi idős lehetek. Talán hatvan. Vagy több. Esetleg kevesebb. Mindegy, most hatvannak érzem magam. Pár napja eljátszottuk a negyven évest. Amíg rajtunk volt a ruha, majdnem hihető is volt. Sajnálatos hiba, utáltuk magunkat érte. Akkor döntöttük el ezt.

De ne haladjunk gyorsan! Odahaza sokminden történt. Egy átkozott grafológiai vizsgálat során derült fény mindenre. Arra, hogy öltem. A nő nem hitte el, hogy meghal, ha nem törli az aktámból. Azóta állítom, hogy nincs minden benne a kézírásunkban.

Egy fasz rendőr meg rám lőtt. Majdnem elvéreztem, aztán valaki bekötözött. A combom szerencsére nem sérült, ha ott valamelyik ütőerem elviszi a golyó, kivérzek, mint vágóhídon a tenyészállatok...

Tényleg, még lehet kapni génmanipulált dögöket, vagy mindent kiszorítottak a mesterséges szövettenyészetek? Én még ettem valódi húst, igaz, valamilyen hibridből jött. De annak a felmenői legalább valódi élőlények voltak. Tudjátok is, mit jelent élni...

A golyó viszont elvitte az egyik golyómat. Hülyén hangzik, érezni még nagyobb hülyeség.

Ideköltöztünk. Azt hiszem, leírtam, hogyan.

Azt hitték, meghaltunk. Volt egy női, meg egy férfi halottunk. A fejeiket szétvertem, a fogaikat kihúzkodtam, a szemeiket elégettem, a kezeiket... Megsütöttük, és megettük. Ez se volt jobb ötlet az előzőeknél. Bonnie és Clyde-ról hallotál? Született gyilkosok.

Ha szerzünk médiatámogatót, most híresek lennénk. Így meg egymáséi lettünk.

Francba az egésszel, mit mesélek nektek! Mindenki azt csinál, amit akar!

És mikor jön már az a rohadt hajó?

–Doktornő?

–Az eleje teszett. A végkifakadás is. A hajó-kép megnyugvást ad, és az efféle naplóírás is, de biztos, hogy a halott nő jót tesz a gyógyulásának?

A beteg ebben a pillanatban átdöfte a tollat a bordái között. Nem tett jót neki a halott nő képe.

Kokas Zsolt