Geromont

Geromont az almafák között sétált. A dédapjának hatalmas gyümölcsöse volt. Gyakran barangolt az egyformára nyesett, mégis mindig különböző fák között. A gyümölcsös nem volt elkerítve, errefelé nem volt szokás az ilyesmi. Igazából nem is tudta, hogy a dédapja birtokán, vagy már valamelyik szomszédos telek területén kószál. Késő délután volt, a fülledtség alábbhagyott, a levegő nem mozdult, a fák árnyékai a végtelenbe nyúltak. Geromont fehér fátyol suhogását vélte hallani a levelek zizegésében. Leült egy korosodó almafa tövébe, letépett egy hosszabb fűszálat és rágcsálni kezdte. Maga elé bámult. Lehunyta pihentetni kicsit a szikrázó délutáni naptól fáradt szemét. Mikor újra kinyitotta, meglepve tapasztalta, hogy a fűcsomó helyén, amit eddig bámult, egy vékonypántú sarucipő jelent meg, körülfonva egy hófehér bokát. Felemelte tekintetét. A frissen támadt szélben lengő hosszú selyemruhát látott, majd fehér kezeket, kedves arcot, szalmaszőkén lobogó rakoncátlan hajkoronát, mosolyt.

–Szia!

Geromont nem szólt, csak kezével intett, hellyel kínálva az ifjú hölgyet, mintha csak legalább páholy volna az almafa, aminek göcsörtös tövére mutatott. Nem jött ki hang a torkán. A lány leült. Nézték a délutánt, a naplementét, az estét. Nem szóltak. A lány megcsókolta a fiút. Felállt és eltűnt, pont, ahogy jött. Kicsit később Geromont is felkelt, és nem törte a fejét olyan ostobaságokon, hogy elmesélje-e a menyasszonyának...

Xabi