A tervezés csődje

Nehéz éjszaka előtt állok. Át kell tanulmányoznom a legközelebbi áldozatom életét, és ez mindig nyugtalanít. Eszembe jutnak az előzőek, próbálom elképzelni, hogyan reagálhat különböző helyzetekben.

A legtöbben eléggé szánalmasak, tudják, hogy közel a vég, és ilyenkor meghülyülnek, paranoiddá válnak, megijednek mindentől, és félelemben is halnak meg.

De most itt van ez a nő. Sok idióta és kevésbé idióta regényt olvastam, ami arról szólt, hogyan szeret bele a fejvadász az áldozatba, és hogyan szöknek meg a világ elől. Nekem meg sem fordul a fejemben ilyesmi, de mégiscsak furcsa.

Nem tudom, miért kell megölnöm, dehát a többiről sem tudtam. Senkiről se tudom, mi a bűne, csak az ítéletet, ami mindig ugyanaz. Néha az utcán járkálva nézem az embereket, egyik se néz ki ártatlannak.

Ma megvolt az első találkozás. Egy sikátorban, teljesen véletlenül. Rám nézett, nagyon furcsa volt a tekintete, zavart volt és félelemkeltő. Úgy nézett rám, mintha tudná, hogy valamilyen formában összetartozunk.

Nonszensz, nem ismerhet meg, azelőtt sohasem láttam, ebben biztos vagyok. Női megérzés? Lehet. De egyáltalán nem tűnt ijedtnek.

Gyorsan túl kell lennem ezen, különben baj lesz, érzem. Elmentem abba a kiskocsmába, ahova péntek esténként járni szokott, egyedül.

Mindenhova egyedül jár.

A mosdó ideális hely, elég messze esik a pulttól, az ablakon pedig könnyű kimászni. A pult körül alig lézengenek páran, és egyikük sincs olyan állapotban, hogy megjegyezze az arcom.

Még két nap.

A csütörtök is eltelt valahogy, valami hülye műsort néztem egy bébiszitterről, aki megölte a rá bízott két kislányt. Elég barbár dolognak tűnik. Tudom, furcsán hangzik ez pont az én számból, de akkor is. Az a nő nem tudott magáról, amikor megölte őket, állítja a pszichológus. Nem hiszem. Szerintem pont csak akkor tudott magáról, se előtte, se utána nem tisztult ki a tudata. A kamerába valami istenekről zagyvált, akik parancsokat adnak neki.

Péntek délelőtt kiválasztottam az alkalomhoz illő pisztolyt, egy rövid csövű, nagy kaliberű szerkezetet. Ahogy tisztogattam, megint eszembe jutott a Túlbuzgó Ügyvéd, meg a Sikkasztó Hivatalnok, meg a Kíváncsi Titkárnő, a lelkük mind ezen a csövön keresztül távozott erről a világról. És most melléjük kerül a Titokzatos Nő is.

Egy kőrakáson ülök, fülemben lövés hangja visszhangzik. Mindig így van utána. Bár a mostani eset különleges volt.

Megint véletlenül találkoztunk, nem tudom, mit keresett a kocsma melletti kihalt ipartelepen. Zakóm belső zsebe felé bökve kérdezte:

– Most már készen állsz?

– Igen is, meg nem is. A mosdóban gondoltam megtenni – húztam elő a pisztolyt zakóm belső zsebéből.

– Akkor nem tévedtem sokat. Mi tartott ennyi ideig? Már szerdán találkoztunk.

– Nem olyan könnyű dolog ez, mint ahogy a filmekben lefestik.

– Na igen, a főhős tipródik, vajon megtegye-e, hiszen oly bájos teremtés, olyan ártatlannak néz ki!

– De nem az.

– Persze, hogy nem. Hova fog lőni?

– Hova akarja?

– Hol fáj a legkevésbé?

– Hát ha fejen lövöm. Akkor viszont nem fog túl jól kinézni utána. Ha viszont szíven, akkor még él egy kis ideig.

– Legyen akkor mégis inkább szív, abba a pár másodpercbe nem fogok belehalni, nem igaz? – nevetett fel dallamos, fojtott hangon.

– Mindig is szerettem, ha egy nő ad a kinézetére.

– Na és ilyenkor mit illik tennem? Elköszönjek, vagy sikoltozzak?

– Ahogy kedve tartja. Engedje szabadon a képzeletét, most tényleg azt teheti, ami csak eszébe jut.

– Így jó lesz? – kérdezte, miután lefeküdt a kőrakásra, amin most ülök.

Utána végigsimítottam a kezem az arcán, és lecsuktam a szemhéjait. Most itt fekszik mellettem, kezében rövid csövű, nagy kaliberű pisztoly. Egész jól illik hozzá.

lsp