Kapok szocpontot
No hát, kérem szépen, mi nagyon szegények vagyunk. Nem pazarlunk, nem szórjuk a pénzt mindenféle fölösleges dologra. Mi itt élire rakjuk a forintot. Takarékoskodunk, hogy legyen mindenünk, ami kell.
Nagyon jól bevált módszereink vannak arra, hogy minél jobban ki tudjunk jönni a pénzünkből. Amikor megszülettem, édesanyám nem vásárolt pelenkát, a későbbi – XL-es – alsónadrágokat adta rám, már akkor megvette őket. Lábamra a családi gyufa dobozát húztuk cipő helyett, ami télen egy kicsit hideg volt. Sebaj, szólt anyám, hagyunk benne néhány szál gyufát; ha a gyerek fázik, meggyújt egyet. A pelenkákra visszatérve, a boxeralsó rendkívül kényelmes viselet: ha a gumírozás alatt kivágjuk, hálóruhának is elsőrangú. Cumisüvegem csak nekem volt, tizenhét testvéremnek nem jutott. Édesanyám erre is tudta a megoldást: némi ipari alkohol a meleg vízbe – teára, tejre nem jutott – és a csemeték alszanak, mint a bunda. Babakocsi sem akadt, helyette egy kiszuperált betonkeverőt használtunk erre a célra. Egy ügyes szerkezet segítségével még a ringatást is meg tudtuk oldani, ami ekkora igénybevételnél igen fontos érv.
Lakásunk is ezer és egy ötlet tárháza volt: például a fürdőszobát remekül helyettesítette a – semmi. Ha esett, mindannyian kiálltunk a szomszéd udvarára (mert udvarunk sem volt), és boldogan fürödtünk az égi boldogságban. Télen persze némileg nehezebb volt ezt véghezvinni, de jóanyám erre is kitalált valami zseniálisat: bádogkád! Kivittük, és amikor tele volt hóval, beleásta magát az, akin épp a fürdés sora volt. Igazi havasi fürdés volt! Azok a marhák meg fizetnek ezért a szaunában! A hosszú és hideg teleken az egyik legnagyobb problémát a fűtés jelentette – egy darabig. Amikor ugyanis valaki megfázott, kifeküdt egyetlen szobánk közepére, hogy testénél melegedhessenek a többiek. Hát igen... Valósággal dúskáltunk a javakban...
Másrészt a hétköznapi alvás sem jelentett problémát, bár csak egyetlen helyiségen volt tető. Megtanultuk igen korán, hogy hogyan kell nulla egész három tized négyzetméternyi helyen úgy elhelyezkedni, hogy ne rúgjuk meg senkinek az oldalát. Azok a régi szép idők...
A család első gyermekeként én mentem először iskolába. Füzetre, tollra nem tellett, így – mivel jómagam voltam a legokosabb az iskolában –, a tanító néni személyesen jött ki megnézni a porba karcolt házi feladatomat. Később már lapátot is szereztem, így a feladat már nem is volt annyira házi, mivel magammal tudtam vinni az iskolába. Osztálytársaim lassan megszokták, hogy egy bazi nagy lapát földet viszek mindennap. Én lettem a "Lapátos Józsi". Olyan megszokott, kissé különc jelenség lettem, mint az a kislány, akinek három feje volt és egy lábán szökdécselt a balettintézetbe. Egyébként külön büszke vagyok arra, hogy már az első elemi előtt ismertem a betűvetés tudományát. Olvasni a szomszéd nagyon-nagyon dúsgazdag család húszéves Trabantjának rendszámtáblájáról tanultam meg. Akkoriban csak két betű állt a rendszámokon, és ez a két betű a T és az A volt. Az első könyvnek, ami a kezembe került, az volt a címe, hogy TA. Még ma is fel tudom idézni a könyv első mondatát, melynek hallatán könnybe lábad jóanyám szeme: "Ta ta taatta at tt aa ttaaaat tta tataatta."
A számtant különösen szerettem, mivel nem kellett hozzá semmifajta apparátus. Egyébként továbbfejlesztettem a kis ruszki golyós számológép alapötletét: nem kell hozzá sem golyó, sem számológép. Az egész fejben tartható! Később, amikor már bevezettük a törtszámokat, igen nehezen boldogultam, mivel nehéz 2,1 kavicsot magam elé pakolni. Az irracionális számoknál végképp feladtam a küzdelmet. Érdeklődésem homlokterébe mindinkább a zene került. Kottát olvasni a mai napig nem tudtam megtanulni, de kezdetleges hangszert sikerült készítenem: saját hangom volt az egész alapja, tölcsérlő kezem pedig felerősítette a rezgéseket. Egészen jól játszottam rajta, mikor is kiültem az utcára. Innéttől kezdve már volt állandó jövedelmünk: a falu összedobott egy csomó pénzt, hogy hagyjam már abba. Hát igen, kenyérkeresővé lettem!... Később, ahogy zenei tudásom egyre inkább kezdett már-már mozarti magasságokban szárnyalni, tudatára ébredtem saját muzikalitásomnak: elkezdtem Tankcsapdát játszani. Tarifát szabtam, ami alatt egyszerűen nem vagyok hajlandó abbahagyni a játékot, s ez a tarifa hónapról hónapra emelkedett. Ez egészen addig jelentette kis családunk számára a jólétet, amíg el nem kerültem otthonról.
Így a középiskolát már kész zenészként kezdtem. Ott aztán ráébredtem arra, hogy mindez a tudás nem ér semmit, ha nem vagyok művelt. Irodalmat kezdtem tanulni, meglepő tudásanyagról téve tanúbizonyságot. Rájöttem, hogy mi amolyan Walesi bárdok-módra ebédelünk. No de nem "halat, vadat s mi jó falat...", hanem "használttea-megöntözés"! A gimista évekből néhány jelentéktelen részletet kihagynék most, mert nem hiszem, hogy a kedves olvasót érdekelné az, hogy egy partvisnyéllel meg kútkerékkel miként lehet megtanulni vezetni és egyéb ilyesmik.
Egyetemre is jelentkeztem: a szükséges papírokat a "Legjobb méreg" és a "Jönnek a férgek" révén megkeresett forintok hozták. Megjött a papír: felvettek!! Mikor a faluban híre ment, hogy elkerülök Pestre, hálaadó misét celebráltak, melyen vallási meggyőződéstől függetlenül részt vett mindenki. Immár ismét benépesedett előttünk az utca, senkinek nem kellett félnie, hogy meghallja muzsikálásomat.
Hát így kaptam szoc. pontot a kolifelvételiben.
Tuláli