Álljunk meg egy szóra!

Voltam otthon, néztem tévét. Alkalmam volt tanulmányozni a zsurnalisztikai stílus közérthető, egyértelmű és nyelvművelő hatására is odafigyelő csodavilágát.

Amikor a ládára pillantottam, épp az egyik kereskedelmi adónkon állt a programválasztó. A műsornak pont akkor volt vége, a bácsi elköszönt, méghozzá a következőképpen:

– Viszollátásra.

Így. Két ellel. Semmi baj, gondoltam, előfordul a legjobb családban is. Jót nevettem rajta, aztán megnéztem a filmet, ami következett.

A film jó volt, bár már nem először láttam. Viszont ami utána következett, az már bizony írásra ösztönzött! Pedig ilyenkor, a szorgalmi időszak eleje felé, mikor sem ZH-ra, sem vizsgára készülni nem kell, eleve ráérek, normális esetben eszembe sem jut, hogy valamivel el kéne szúrnom az időt. Normális esetben az irkálást pótcselekvésként végzem.

Tehát a következő történt a film végén. Jön egy bemondó, elmondja, hogy lesz valami izgalmas hírműsor, kedvesen meginvitál, majd elköszön:

– Viszollátásra.

Két ellel.

Hát én kész vagyok! Most már ez lesz a szokás?! Viszollátás, meg sűttök? Kóbász? Meg a főkapcsoló ezentúl nemcsak a Falra firkán fogja azt jelenteni, hogy ott lehet főkapcsóni az áramot?

Persze, persze, én csak ne beszéljek, én is vidékrű gyüttem; főmegyek Pestre játszani az úriembört, de hazamék, oszt én is a fődet túrom. Dehát a tévé az mégiscsak más, nem? Nem?! Hát dehogynem!

Mert melyik az a készülék, amiből az anyanyelvét tanuló gyerek megtanulja és ismételgeti a laza beszólásokat (például "Hasta la vista, baby!") Honnan tanultam én a "sztenderd" magyar nyelvet, ha mindkét szülőm a helyi nyelvjárás szerint beszél? Hogy fogja tudni játszani a következő generáció az úriembört Pesten? Vagy már az igazi úriember is két ellel fog elköszönni?

Ennyit akartam mondani. A kedves olvasómnak köszönöm, hogy időt szakított rám, a viszontlátásra!

TCHibo