Sugárzás, még ma is

Hogy mi történt 13 évvel ezelőtt Ukrajna egy kis városában, azt szerintem már mindenki tudja, hiszen minden évforduló közeledtével a médiában figyelemfelkeltő cikkek és műsorok szólnak arról, amit a világ nem fog sosem elfelejteni. Már sokan olvashattatok elrettentő statisztikákat, vagy láthattatok szörnyűbbnél szörnyűbb fényképeket, ami alapján joggal lehet elszomorító képet kialakítani magunkban. Nem célom, hogy részletesen ismertessem a körülményeket, mert ez már unalmas lenne, és a szakkifejezéseket sem értené mindenki. Viszont szeretném bemutatni az eseményeket egy másik oldalról, a túlélő szemszögéből.

Csernobil még ma is működő atomerőmű. A baleset idején négy reaktor termelt energiát, további kettő pedig építés alatt állt. A robbanáskor a negyedik blokk sérült meg helyrehozhatatlanul, s a másik kettő építését azóta is szüneteltetik. Jelenleg tizenöt ilyen típusú berendezés termel energiát az utódállamokban. Ma már ismeretes, hogy nem a csernobili volt az első, radioaktív anyagok kiszóródásával járó baleset. Katonai létesítményeknél az ötvenes, hatvanas években is előfordultak balesetek, ám ezeket nem hozták nyilvánosságra. Viszont már akkor felismerték, hogy az ilyen típusú reaktorok nehezen szabályozhatók és nem elég biztonságosak.

Elég volt egy felelőtlenül végigvitt biztonsági kísérlet, amelynek során a reaktort nagyon alacsony teljesítménnyel üzemeltették, és emberek tízezreinek az élete változott meg egyik pillanatról a másikra. A robbanás időpontjában 444 dolgozót ért nagyobb sugárdózis. Az erőmű közvetlen környezetéből százezernél több embert kellett kitelepíteni, de milliókra tehető azok száma, akiknek életfeltételeit lakókörnyezetük szennyeződése és az emiatt bevezetett megszorító intézkedések kedvezőtlenül befolyásolják még ma is.

Részletek Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című könyvéből:

"Péntekről szombatra virradó éjszaka történt. Senki nem sejtett semmit. A fiam iskolában, a férjem a borbélynál, én az ebédet főzöm. A férjem azzal a hírrel jön, hogy az erőműben tűz van. Mi a reaktor mellett, Pripjatyban laktunk. Életemben nem láttam hasonlót: málna színű pír, s a reaktor valahogy belülről világított. Mikor besötétedett, az egész település kiállt az erkélyre, akinek nem volt, átment a barátokhoz, ismerősökhöz. A kisgyerekeket kivitték, felemelték: «Nézd milyen szép!» És ezek olyan emberek voltak, akik a reaktornál dolgoztak, mérnökök, munkások, tanárok. Álltunk a szörnyű fekete porban, beszélgettünk, lélegeztünk, élveztük a látványt. Nem tudtuk, hogy a halál ilyen szép is lehet."

"Az első naptól éreztük, hogy mi csernobiliek, most már külön nép vagyunk. A busz, amivel vittek, éjszakára megállt egy faluban. Az emberek az iskolában, a klubban a padlón aludtak. Egy asszony meghívott minket magához: «Menjünk, megágyazok. Sajnálom a kisfiát.» Egy másik, aki mellette állt, elrángatta tőlünk: «Megőrültél! Ezek fertőzőek!» Amikor a fiam iskolába ment, az első nap sírva rohant haza... Egy lány mellé ültették, az meg nem akarta, merthogy ő sugárzó, ha mellette ül, abba bele lehet halni. A fiam negyedikes volt, és úgy alakult, hogy az osztályban egyedül volt csernobili. Mindenki félt tőle, «Világítónak» hívták... Megrémültem, hogy ilyen gyorsan véget ért a gyermekkora..."

"Szóval átadják az értesítést, én meg még aznap átmegyek a parancsnokságra. A parancsnok a dossziémat lapozgatja: «Te még egyszer sem voltál a tartalékosok nyári táborában. Nem akarsz Minszk mellé elmenni huszonöt napra?» Arra gondoltam, miért ne pihennék egyet távol a családtól, a munkától. Masírozok egy kicsit a friss levegőn. Reggel kiosztják a ruhát, egyből három készletet, köpenyt, sapkát, matracot, párnát, csupa téli holmit. Kint meg nyár van, és azt ígérték, hogy huszonöt nap múlva hazaengednek. «Ugyan már, fiúk – nevet a százados, milyen huszonöt nap? Húztok Csernobilba egy fél évre.» Értetlenség, düh. No, akkor elkezdtek rábeszélni, csábítani: aki húsz kilométerre lesz, kétszeres fizetést kap, aki tízre, háromszorost, aki a reaktornál, az hatszorost. Mi az a sugárveszély? Senki nem hallott róla... A hivatásos tisztek rájöttek, hogy több vodka kell, az jó a sugárzás ellen. Hat napig álltunk Minszk alatt, hat napig ittunk... A talaj felső, fertőzött rétegét távolítottuk el, teherautóra raktuk és kivittük a tárolókba. Azt hittem, a tároló valami bonyolult mérnöki létesítmény, ez meg egyszerű árok. A talajt felemeltük és nagy tekercsekbe göngyöltük. Mint a szőnyeget. Zöld pázsit, fűvel, virágokkal, gyökerekkel, bogarakkal, pókokkal, férgekkel. Őrülteknek való munka. Házak, udvarok, fák, országutak, óvodák, kutak - mintha mezítelenül maradtak volna. A szél fúj, a felhők úsznak az égen, a reaktor fedetlenül áll. Lehántottunk egy réteget, egy hét múlva jöttünk vissza, kezdhettük elölről. Két hónap után kezdtünk végre megérteni valamit. Itt voltunk két hónapot, elég volt. Ideje leváltani minket. Végül is nem vagyunk halálraítéltek. A vezérőrnagy szerint nem előnyös leváltani minket, megtanultuk már, hogy mit kell csinálni, a váltás amúgy is drága dolog, fáradságos. És azt sulykolták, hogy mi hősök vagyunk. A Haza nem felejti el. Hetente egyszer azok, akik kiemelkedően dolgoztak, jól túrták a földet, díszoklevelet kaptak a felsorakozott egység előtt."

De nem szabad elhinni mindent, amit olvasunk az újságokban, mert az emberek szeretnek túlozni. Moszkvában a tágabb környékről 130 000 embert telepítettek ki. Ennek alapján az ukrán miniszterelnök nemrég 130 000 károsultról beszélt, ami magyar fordításban 130 000 áldozatként jelent meg. Újságjaink már 130 000 halottról tudósítottak. A Csernobilban történtekről először a szovjet biztonsági szervek értesültek. Az általános instrukciónak megfelelően teljes hírzárlatot léptettek életbe. Ha a lakosságot azonnal informálták volna, hogy ne hagyják el lakásukat, ne nyissanak ablakot, később se fogyasszanak frissen szedett zöldséget, ne igyák a mezőn legelésző tehenek tejét, akkor a lakossági dózist tört részére lehetett volna csökkenteni. A katasztrófa hatását súlyosbította, hogy az illetékes szovjet hatóságok enyhén szólva is késlekedtek a tájékoztatással. A szennyeződést először egy svéd atomerőmű bejáratánál jelezte egy sugárkapu - a munkába menő dolgozókon. A rémhírek mellett még az is fokozta a világ zavarát, hogy az egymással szomszédos államok szakhatóságai eltérő, vagy éppenséggel ellentmondó intézkedéseket hoztak.

A gyufa használatára megtanítjuk gyermekeinket, hogy ne gyújtsák fel a lakást. A villanyt is használhatják, mert tudják: nem ajánlatos ujjaikat a konnektorba dugni. Tudásuknak megvan a haszna: lámpa világít, tévét nézhetnek, vacsorájukat is megmelegíthetik. Érdemes megismerni a különböző kockázatok számszerű jellemzőit. A nukleáris kultúra elemeit is. Ha akkor többen ismerték volna a kockázatok nagyságát, talán nem ez lett volna az eredménye.

VIKI