Az üvegfúvó
Csípős szél tépte szerteszéjjel a komor fellegeket az éji égbolton. Csak a csillagok szikrázó fénye világította meg a fázósan egymáshoz bújó házakat, újhold volt. Hódara szállt a szél szárnyán, s gyűlt meg a sarkokban. Az apró palatetős házikók ablakai már mind sötétlettek, csak egyiknek pislákolt vaksin az ablakszeme.
Városszéli ház volt, ugyanolyan, mint a többi mesteremberé, kő talapzattal és fából készült emelettel. A ház ezen része csöndes volt, csak a műhelyből szüremlettek ki tompa zajok. Fém csengett, légfúvó zakatolt, a kéményből fehéren szállt a füst.
Az üvegfúvó egyedül izzította a kemencét. Ősz halántékú, meghajlott hátú, de szakmájában elismert mesterember volt. Évek hosszú sora nyomta vállát, villogó szeme azonban elszántságról tanúskodott. Gyors mozdulatokkal kezelte a légfúvót s közben rakta a tüzet, s habár általában ez legalább kettő ember munkája szokott lenni, mégsem hibázott. Évtizedek tapasztalata érződött minden mozdulatában.
A műhely padlóját apró szemcsés üvegpor lepte, melyet a tűz lobogó fénye csillámló gyémántszőnyeggé varázsolt. Körbe a polcokon szebbnél szebb, különböző színű üvegtárgyak sorakoztak, az egyszerű pohártól a legbonyolultabb üvegszobrokig. Az árnyékok furcsa táncot jártak ebben az üveglabirintusban. Egy általában lezárt apró szekrény is nyitva volt, polcain pár szerszám, néhány apró zsák s pár papírra vetett vázlat.
Miközben egyre csak izzította a kemencét, hogy elérje a megfelelő hőfokot, az üvegfúvó végiggondolt mindent, mely a mai naphoz vezetett. A kezdeti vágyódást gyermekkorában a csillogó, törékeny de igencsak érdekes üvegholmik felé, melyek teljesen elbűvölték. Az inaskodást, a kezdeti nehézségeket, a segéd időszakot, majd a mindenki által magasan elismert mestermunkát. Az első saját műhely, a saját házikó, feleség, gyermekek, segédek. És végig, egyfajta folyamatos gyűjtése a tapasztaltoknak és konok munka, hogy egyszer majd ő, a legügyesebbek közül is a legjobb, megalkothassa a végső művet.
Ez a nap ma jött el.
Senki más nem tekinthet rá addig, míg kész nem lesz a szobor, megtörné a varázst, melyet a mai éjszaka rejt. Egyedül ő az, aki megalkothatja.
A kemence lassan elérte a megfelelő hőmérsékletet. Óvatosan kiszedegette az eddig rejtve őrzött zsákocskákat, majd a drága és különleges összetevőket, melyeket ősi formulák alapján gyűjtött, a megfelelő arányban összekeverte. A keveréket behelyezte egy olvasztótégelybe, és szép lassan becsúsztatta a forró kemence száján.
A szemcsék a tűz egyesítő erejétől lassan megolvadtak és egymással keveredve folyadékot alkottak. Óvatosan kihúzta, majd egy kis darabot kivéve a megfelelő szerszámokkal a megfelelő formájúra fújta és vágta, majd egy talapzatra helyezte. Újabb darabkát vett elő, majd ezt is megformázta és az előzőhöz ragasztotta. Mozdulatai gyorsak és precízek voltak, egyetlenegyszer sem hibázott, s lassan egy könnyed alak kezdett formálódni.
Lelke minden rezdülését beleadta, minden erejéből koncentrált, s így alkotott. Minden hajlatnak, ívnek, domborulatnak és fényt megtörő csomónak jelentősége volt, minden darab egy nagy egész része volt, mely azonban nem lehet tökéletes bármely részlet hibája esetén.
Végül elkészült a szobor. Felállt, megtörölte izzadó homlokát, és gyönyörködve szemlélte élete főművét, s voltaképp az egyetlen dolgot, melyért eddig élt. Könnyed, női tündéralak volt, légies vonásokkal, mely mintha mozgott volna, ahogy a tűz lobogó lángjai rávetültek. Lelke minden rezdülése benne volt, a szobor szinte életre kelt. Hosszan szemlélte, körbejárta, hibát keresve, minden apró részletet megfigyelve, de minden tökéletesen sikerült.
A hajnali nap első kóbor sugarai óvakodtak be az ablaktáblák közti résen. Fény kell ide – gondolta, majd szélesre tárta az ablakot az égi tűz számára. Visszasétált a szoborhoz, nem tudott betelni a látványával, tudta, soha többé nem tud ehhez hasonlót alkotni.
A nap fénye gyorsan erősödött, sugarai gyorsan körbetáncolták a műhely sötét zugait, majd rávetültek a szoborra. Hihetetlen fényáradat és csillogás vakította el, s hunyorogva szemlélte művét, mely mintha belsejéből sugározná vakító sugarait.
S ekkor tekintete összekapcsolódott a szoboréval. Valóban benne volt a lelke, s a szobor tőle életet kapott – ámde a szobor szemén keresztül önmagát látta. Mindez puszta űr, feneketlen sötétség volt csupán, eltékozolt élete minden apró részletét egyszerre értette meg. Szeme tágra nyílt, torkából furcsa, kétségbeesett sikoly hallatszott, majd szívéhez kapva összeesett. Utolsó, kaszáló mozdulatával a szobrot is leverte, mely a földre érve hihetetlen csattanással tört apró szilánkokra.
A reggeli nap melengető sugarai lassan glóriát fontak az üvegfúvó holtteste köré. Arcán mosollyal távozott végül – ha csak egy pillanatra akár, de megértette az élet értelmét.
Dave