Alkony

Ott álltam fenn, magason, egy hegyen. Boldog voltam, mert befejeztem a munkám, többé nem hajtottak a határidők. Nem fenyegettek korholó szavak, elavult ígéretek. Szabad voltam kint, a természetben. Futkároztam mint egy gyermek, ha ajándékot kap, ugráltam mint a nyúl, amikor örül a hónak. Boldogan várakoztam és számoltam az idő múlását... Aztán történt valami... Egy apró nesz, amit rajtam kívül senki sem hallott. Egy apró nesz, amely épphogy csak eljutott a tudatomig... Felmerült egy aprócska gondolat... És megbújt az agyamban és állandóan ott motoszkált, újra és újra hallatván a hangját... Elfordítottam tehát a fejem a nesz irányába és tettem néhány bizonytalan lépést... Majd még néhányat... Ismerős és rég nem látott arcot pillantottam meg magam előtt... Aztán szorosan mögötte egy másikat... Ebben még semmi szokatlan nem lett volna, de orrlyukaimat hirtelen megcsapta egy különleges illat. Egy régen érzett, de elfelejthetetlen és szeretetteljes illat. Egy különleges és extra illat. Amely egy nem mindennapi eseményhez és nem mindennapi személyhez kapcsolódik. Hirtelen megtántorodtam, a kép nagy sebességgel állt össze lelki szemeim előtt. Megértettem mindent – és abban a pillanatban a természet elhalkult és furcsa zajok jelentek meg. Erőtlenül estem hátra, megpróbáltam felszállni újra a magasba, de hiába. Fájdalmat éreztem, mintha a szívemet tépte volna ki valaki... Lenéztem a mellkasomra, vörös vér folyt a golyó ütötte sebből. Végigfolyt tollaimon, a szárnyamon és lefolyt a hóra, amely eddig ragyogó fehérnek tűnt. Ekkor döbbentem csak rá, hogy igazából nem is fehér, hanem szürke – sokszínű és hideg. Szemem sarkából még láttam, hogy azok ketten továbbmennek...

A sasok szabadnak születnek. Néha az emberek is...

Bacsi