Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

AIESEC, avagy buli, munka, tapasztalat...

Részt vehetsz mindezektől függetlenül külföldi szakmai gyakorlatcsere programunkban, melynek keretén belül akár másfél évet is külföldön tölthetsz, hatalmas előnyre téve szert ezáltal, mind a külföldi szakmai tapasztalattal, mind nyelvtudásod aktív, mindennapi fejlesztése révén.

Kálmán György (Gyuri), IV. Info.

HK news

"Nézegessétek gyakran"

Gólyabál

Go – Táblás játék vagy művészet

Kevés olyan embert ismerek, akinek mond valamit a go szó.

Hogyan is megy a szakiránybesorolás...

Kollégium és diákotthon

Rövid hírek Házunk tájáról

Tűnő gondolatok

"csak ülök a söröző padján, és nézek."

Impresszum

Mosoly

Duna-part, Petőfi híd, pesti hídfő, szeptemberben, naplementekor. Egy alak ül a Duna-parton, túl a rácson. Fiatal lehet, úgy 20 éves. Átlagosan néz ki, már amennyire egy ember lehet átlagos. Nem mozdul, csak ül, meredten előre, a távolba néz. Inge meg-meglebben, ahogy játszik vele a szél. A nap pályája lefele ível, a Dunában tükröződve. Idilli kép, és debil mosoly a srác arcán. Csendben egy rendőr, kocsival a parkban közeleg...

– Hé, ember, mit csinál ott? – Megtört a csend, mely persze korábban sem volt, de legalább annak tűnt a város morgó hangja mellett. – Azonnal másszon vissza onnan!

Mit volt mit tenni, visszamásztam. Mert persze én voltam a suttyomban üldögélő alak. Ránéztem várakozóan a rend őrére – lehet vagy annyi idős mint én, vagy egy kicsit öregebb.

– Na, akkor személyit kérek. Várjon, várjon, én is igazolom magam. – Úgy is tett.

Szépen komótosan (most már elővigyázatosságból nem mosolyogva...) átnyújtottam a személyim.

– Á-á ercsi lakos. – Visszafojtott vigyor előtte a 6 évvel ezelőtti kép láttán, majd kihúzva magát nő legalább 2 centit. – Ugye tudja, Péter, hogy helytelen dolgot cselekedett? Miért ült oda ki?

Körbenéztem, kandi kamera sehol. Kezdtem magam igen bűnösnek érezni, mint a nép ellensége, a fiatalság megrontója. Mély bűnbánat ült ki arcomra (legalábbis ezt reméltem). – Igen, igen, megértem – dünnyögtem, nem lévén más választásom.

– Na, jól van, de ugye tudja, Péter, hogy helytelen dolgot cselekedett?

Igen, tudom – feleltem (a gondolataimat most hagyjuk, mert az már megint sértené a törvényt...), majd visszakapva személyim, arrébb sétáltam. A rendőr tovább gurult. A nap persze már lement, a hangulat elmúlt.

Talán itt volt egy fordulópont az életemben. Gondolkoztam, visszaüljek-e. Nem tettem. A rendőr nemsokára újra elgurult arra, szúrós szemekkel nézve engem.

A történet itt érne véget, ha nem játszanék el a gondolattal, mi lett volna, ha...

A nap persze már lement, a hangulat elmúlt. Remélve, hogy még nincs minden veszve, visszamásztam, és próbáltam újra ellazulni. Már-már épp sikerült, mikor dörgő hang üvöltött rám:

– Hé, jóember, mit csinál? Maga semmiből sem tanul? Azonnal jöjjön be! Mit képzel, miért ül ott?

Elméláztam, most hogy magyarázom ki magam. Eddig mindig sikerült. Gondolkoztam pár másodpercet, majd úgy döntöttem elég, elég volt. Elmondom az igazat, nem törődve, ki mit gondol.

– Mert jó volt – feleltem.

– Mert az arcomat sütötte a nap, simogatott a szél.

Mert a rács előtt a rács mögött éreztem magam.

Mert nyugalomra vágytam, és befelé akartam figyelni.

A rendőr döbbenten hallgatott.

– Most letartóztat, vagy békén hagy? Nincs sehová se kiírva, hogy a rácson átmászni tilos.

– Na, másszon csak vissza! Csak lassan, csak nyugodtan, semmi hirtelen mozdulat!

Kész. Itt akadtam végleg ki. Ez nem normális. Visszamásztam – volna, mert félúton odaugrott, és átrántott. Nagyot nyekkentem, kezemre bilincs csattant, és mire feleszméltem, minden tiltakozásom (és fenyegetőzésem) ellenére a pszichiátrián voltunk. Ott már egy kedves néni fogadott. Leültünk egymással szembe, szánakozó tekintettel végigmért, majd hallgatott.

– Elnézést, itt valami félreértés történt! Én csak a Duna-parton üldögéltem...

– Nem kell félnie, elmondhat mindent, nyugodtan, köztünk marad. Köt az orvosi fogadalom – szakított félbe.

– Bocsánat, pont azt próbálom! – feleltem ingerültebben.

– Csak nyugodjon meg, mondjon el mindent őszintén.

Elmondtam. Hitetlenkedve nézett rám. Reménykedni kezdtem, gondoltam, végre egy normális ember!

– És ilyet gyakran szokott csinálni?

– Hogyhogy ilyet? Hát maga sem érti?! Hagyjanak békén!
Ezt már üvöltöttem.

Hirtelen két kigyúrt gorilla ugrott be, és lefogtak. Ettől majd lenyugszik – mondta a vén banya (már abszolúte nem kedves néni!), és belevágott egy tűt a se... - pardon – a fenekembe. "Érzelmileg meglehetősen labilis. Hét nap megfigyelésre bennfogni!" – ez volt az utolsó hang, amit halottam, majd elaludtam.

A következő hetet próbáltam minél nyugisabban eltölteni. Volt pár ijesztő figura, inkább kerültem őket. Letelepedtem egy fa mellé, és elkezdtem töprengeni, hogy juthattam ide. Elmosolyodtam. Az első pár óra lassan telt, majd egész belejöttem, végiggondolva egész életem. A végén már hamar el is szállt az az egy hét.

De nem engedtek ki. Dühöngeni kezdtem, mire legyógyszereztek. Nem tudom, mennyi idő telt el azóta. Talán pár évtized. Sebaj, sok mindent megértettem, és már bárhol boldog vagyok. Csak annyit sajnálok, hogy mindezt nem adhatom tovább. Bár lehet, hogy jobb így. Már az ápolók is messze kerülnek. Nem értik, miért mosolygok egyfolytában. Talán, ha akkor, messze a múltban máshogy döntök... Talán akkor...

Hajdu Péter