Kaprun – Hiking Week 2004
Vajon mit lehet kihozni a következő betűkből: anelejrezseairamjasminnavinajobsamateilrahcdlareg? Például egy remek túracsapatot: Jelena, Eszter, Jasmin, Ivan, Bojan, Tamas, Charlie és Gearld! Egy hét alatt megjártunk együtt mélységet és magasságot, vizeket és pusztákat, és a kaland még mindig nem ért véget!
EESTEC. Már megint az EESTEC... Miről is szól ez valójában? Annak ellenére, hogy évek óta lelkes tagjai vagyunk az itthoni közösségnek, a MAVE-nek, ez volt az első EESTEC-es külföldi utazásunk. Már hónapok óta lestük a honlapot, mikor jelenik meg valami izgalmas program megfelelő időpontban, amire jelentkezni tudnánk. Sógorék futottak be először exchange-ükkel, melynek a Hiking Week – Kaprun nevet adták. Budapestről ketten vállalkoztunk a kalandra, amiről az időponton kívül csak annyit tudtunk, hogy szükségünk lesz túrabakancsra és hálózsákra is.
Ha már egyszer útra keltünk, gondoltuk megnézzük Bécset is, mivel regisztrációs héten úgysincs túl sok dolga az embereknek (meg jó muri külföldről felvenni tárgyakat). Egyik kedves ismerősöm felajánlotta, hogy lakhatunk nála, és idegenvezetőnknek is elszegődött az ott töltött két napra. Így!
A harmadik nap jórészt vonatozással telt: Ausztria kicsi, de jó hosszú! A szervezők (LC Wien) a Zell am See-i állomáson vártak ránk, és kocsival vittek tovább a pár kilométerre fekvő Kaprunba. Ragyogó napsütés és fantasztikus látvány fogadott minket. A welcome-partyval késő estig kellett várnunk, mivel az "5-re tuti ott leszünk" szerbek nem futottak be egyhamar. Végül összeállt a kis csapat, három osztrák, három szerb és két magyar EESTEC-es, valamint némi (egy hűtőnyi) "üdítő" társaságában megkezdődött a Hiking Week.
A jófajta reggeli után kocsival vittek minket Európa legnagyobb vízesésrendszeréhez, a Krimmerfalls-hoz. Már messziről is remek látványt nyújtott az erdő zöldjét itt-ott megszakító hömpölygő zuhatag. A vízesések mellett végig széles, kiépített út vezetett fel gyönyörű kilátópontokkal megtűzdelve. Összesen 600 méter szintkülönbséget másztunk míg felértünk. A vízeséseken túl a patak megszelídült, festői völgyben találtuk magunkat. Pont mint egy Milka reklám: havas csúcsok, meredek sziklás lejtők, harsány zöld fű és legelő bocik vettek minket körbe.
A szervezőktől kaptunk egy kis pihenőt a nagy túra előtt, így szakmai programot iktattak be a következő napra. Külön mérnököknek szóló vezetett túrát kaptunk a környék nevezetességébe, a Kaprun-Glockner vízerőműrendszerbe. A vízerőművet és a környező völgyeket is behálózó rendszert 1947-ben kezdték el építeni, és néhány éven belül sikerült is befejezni mai áron 15 milliárd Euró befektetésével. Mintegy 4000 ember – legtöbbjük szibériai "vendégmunkás" – dolgozott itt, hogy Ausztria legnagyobb hegyi erőműve elkészüljön. A teljes hálózat három nagy völgyzáró- és hat kisebb gátat, két generátortelepet és 65 kilométernyi alagutat felölelve kilenc völgy vízkészletét gyűjti össze. 460MW-os maximális teljesítményével, ha nem is vetekedhet a folyami gátakkal, a hegyi létesítmények közül kiemelkedik. A kapruni völgy magasabbik végén két hatalmas víztározót alakítottak ki a nagy gleccserek tövében, míg 800 méterrel lejjebb és 10 kilométerrel arrébb fekszenek a fő generátorok. Egyszerűen vágtak egy alagutat a hegyben szintben, és a völgy végén a hatalmas szintkülönbséget egyben megtéve másodpercenként 40 köbméter víz zúdul a nyolc generátor lapátjaira. A konstrukció olyan jól sikerült, hogy még így 50 év után is nagy része változatlan formában üzemel. A generátorok mellett kis interaktív kiállítást rendeztek be, ahol többek között magunk is megpróbálkozhattunk egy vízerőmű kézi vezérlésével.
Hivatalos kísérőnkkel nekivágtunk, hogy megnézzük a víztározókat is. Az autóút csak a völgy feléig visz, utána egyetlen lehetőség a továbbjutásra a hivatalos buszjárat, amely egy olyan keskeny alagútban visz fel, hogy helyenként már-már súrolja a busz a falakat. Azért alakították ki így az utat, vájtak mellette még liftet is a hegybe, járatokat és drótkötélpályát, hogy télen, nagy hóban is meg lehessen közelíteni a gátakat. Amikor kibukkantunk az alagútból már jóval magasabban találtuk magunkat. Innen egy nagyon egyedi, 150 személyes nyitott siklóval folytattuk utunkat. Mivel kellő mértékű szakmai érdeklődést tanúsítottunk, elvittek minket egészen a gáthoz. Döbbenetes élmény volt egy igazi völgyzárógátat látni. A 130 méteres betonív egyre nyomasztóbban magasodott fölénk, ahogy a generátorházhoz értünk, különösen ha belegondoltunk, hogy 170millió köbméter víz tornyosul a fal túloldalán. Az itteni generátorállomás inkább hasonlít egy erődre, mivel állnia kell a téli lavinák rohamait. Még a két eredeti generátor dolgozik odabenn, amelyek éjszaka motorként üzemelve vizet pumpálnak vissza a felső tóba a felesleges villamosenergiát hasznosítva. Miután körbejártunk mindent, újabb szédítő alagutas buszozás után érkeztünk meg a felső gáthoz. Igazi képeslapra illő kilátás fogadott minket. A szikrázó napsütésben türkizesen csillogott a két tó tükre, magasan fenn gleccserek olvadoztak a nyári melegben. Még arra is volt módunk, hogy az egyik gátban futó szervizalagútban végigsétáljunk, és megvizslassuk a biztonsági rendszert, az érzékelőket, mérőállomásokat.
Mivel a gátnézés tényleg kellemesen pihentető volt, másnap egészen frissen vágtunk neki a kétnapos nagytúrának. A hegyekben készültünk megaludni, így nagyobb mennyiségű cuccot kellett magunkkal hurcolni a hátizsákban. Kaprun határából indultunk, és egyből nekivágtunk a lankásnak éppen nem mondható hegyoldalnak, amely a városka fölött elterülő Maiskogel-re futott fel. Utána újabb két óráig tapostuk a hegyet, míg elértük utunk csúcsát, a 2200 méteres magasságot. Itt már olyan keskeny volt a gerinc, hogy két ember sem fért el rajta egymás mellett, és mindkét oldalon szakadékként futott le a völgybe. Hátborzongató és csodálatos volt egyben. Eddigre már 2-3 fős csapatokra bomlottunk fel, és fogalmunk se volt, merre lehetnek a többiek. Végül megtaláltuk az ösvényt, amely lefele vitt az 1876-ban épített Salzburger Hüttébe. Felülről nagyon jól festett a menedékház a zöld völgy mélyén: kis piros tetővel, kőfalaival, muskátlival, kedves alpesi bácsival és körülötte füttyögő mormotákkal. Bő két óra lemaradással, pont még sötétedés előtt a többiek is befutottak hulla fáradtan és kissé lincs-hangulatban: a túra ötletgazdája, Maria reggel még egy ötórás, kellemes hegyi sétát emlegetett nekünk... Végül igazi alpesi hangulatú sörözésbe és kaiserschmar (császármorzsa) evésbe torkollott az este. Eddigre már mindenki megbékélt azzal hogy ilyen magasra kellett másznia.
Mi magyarok kitaláltuk, hogy ha már itt vagyunk, akkor reggel sílifttel és gyalogosan menjünk fel a 3000-es csúcsra. Végül rajtunk kívül senki nem vállalkozott erre az extra túrára. Reggel 7-kor, mikor felébredtünk, még besütött az ablakunkon a nap, de persze mire elindultunk rosszabbra fordult az időjárás. Minket azonban még a köd és a szemerkélő eső sem tudott eltántorítani, még a vad hegyi tehenek sem – pedig megpróbálták! Ausztriában (elvileg) a turistákat és a turistautakat tehén-elhárító szögesdróttal és kis lépcsőkkel védik. Ehhez képest a mi utunkon a tehenek békésen legelésztek a kerítés mindkét oldalán, és még a lépcsőn is álltak! Mivel nem akartunk ujjat húzni a csordával, úgy döntöttünk kerülünk egy kicsit az egyik dombocska felé. Balszerencsénkre a csorda bikája észrevett minket, és kíváncsi "múzások" illetve eszeveszett kolompolás mellett utánunk indult. Úgy szaladtunk ahogy csak bírtunk, de a tehén egyre jött utánunk. Ezeknek az intelligens teheneknek még a szögesdrót sem akadály, simán átmásztak rajta! Végül a síliftig futottunk.
Bár végig felhős maradt az idő, és ezért nem élvezhettük ki teljesen a kilátást, láttunk gleccsereket, szakadékokat és csipkés hegyormokat bőven. Külön élmény volt a síelők között angyalkázni a gleccser havában. A síliftnél találkoztunk, ahol újabb vezetés várt ránk. A régi hegyi vasút szörnyű balesete után a síközpont vezetői elhatározták, hogy építenek egy külső gondolás felvonót. 2002-ben alig több mint egy hónap alatt építették fel az új liftet, amely a teljes sebességgel 4000 embert képes szállítani óránként, és a dupla drótkötélnek köszönhetően még 140 km/h-s szélben is működtethető. A hajtást a világ négy legnagyobb aszinkron motorja biztosítja, amelyet módunkban állt egészen közelről megcsodálni és meghallgatni. A hazafele úton sajnos végig esett az eső, így esőkabátaink "védelme" ellenére is ronggyá áztunk.
A reggeli fejfájásunk mögül kikukucskálva is úgy döntöttünk, hazafele úton még együtt megnézzük Salzburgot. Nem is csalódtunk a városban! Gyönyörű, hamisítatlan osztrák település, ahol mintha megállt volna az idő (de persze a turisták áradata nem). Délután a pályaudvarnál váltunk el egymástól fogadkozva, hogy hamarosan újra összejövünk.
Szöveg helyett képekben: http://www.eestec.hu/gallery/kaprun/
Eszter, T.