Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

SCHinema

Közös tárgyak

Közös tárgyak, tanárok.

Útmutató "karriertanácsok pályakezdő diplomásoknak"

A cégek sem a pályakezdőket keresik manapság, hanem a fiatal, de már tapasztalattal rendelkező diplomásokat, akik már valahol bizonyítottak, ismertek a képességeik, a szükséges (át)képzésük rövidebb ideig tart és költséghatékonyabb.

Megdobálták a Baby-Ladyt

"A következő cikket a Mai Napban olvashattuk."

Interjú Serény Györggyel

Nagyon sokszor van olyan is, hogy dolgozom és még arra is nagyon nehezen szánom rá magam, hogy a WC-re kimenjek, mert nincs hozzá energiám, hogy megszakítsam a munkámat. Igazából ez a késéseim oka is.

Rejtvényfejtők bajnoksága

Zenei hírek

A legrosszabb fajta

Markert László András (Laccika)

Egyetemi nagyszótár

A mentál

Szép reggel volt. Mint minden ilyen reggel, amikor Bálint futni indult. Harmatos fűcsomók az amúgy mocskos városi járda-kockák között. Tavasz, milyen szép is a tavasz! Reggel... friss reggel. Egy óvodás csoport álldogált a buszmegállóban. Az óvónéni izgatottan próbálta visszafogni őket az úttestről, amint a csoport nem egy rakoncátlan fiú tagja szeretett volna átkelni az úton. Holott erre nem volt egyáltalán szükség, hiszen jött a busz.. Bálint agyában mindenféle gondolatok megfordultak ilyenkor, futás közben. El kellett ütni az időt valahogy, unalmas volt ez az egész. Ennek ellenére nagyon szerette. Igazán fitt és friss volt tőle, és jól esett a zuhany is az edzés után. Ma is a szokásos napi körét tette meg. El a Leányka utcáig, meg vissza, aztán még néhány opcionális kör a kolesz körül, ahogy jól esik. Ilyenkor mindig Rockyra gondolt, aki sosem adná föl. Ez adott neki erőt az utolsó métereken, amikor – be kell vallani – már nem élvezte annyira a futást. De hát a MAFC jeles atlétájának formában kell lenni!

"Na és a barátnőm, ugye..."

Ez volt az adu ász! Tudta, hogy Lilla nem a külsejéért szereti, de akkor is... Ezt afféle ajándéknak fogta fel, ezzel kedveskedett neki. Na meg a hiúságát is ki tudta elégíteni. Szóval ma reggel is visszafelé menet épp a Szivacsos utca és a festékbolt sarkán fordult be, amikor látta, hogy már nem tud átmenni az úton, autók jönnek. A gyerekek szakadatlanul zúgolódtak a megállóban. A nyugdíjas néni türelmetlenül pillantott a kocsisorra és az éppen érkező buszra. Hacsak nem ugorja át az utat, lekési a buszt.

"Nem érek át... baszki!" – gondolta Bálint és máris azon gondolkodott, hogyan tudna nem megállni futás közben, miközben megvárja az autókat. Nem tartott sokáig, rutinfeladat volt. Elindult visszafelé és, majd ha adódik egy hézag az autók között, akkor átmegy.

"Hopp, itt átférek..." és egy éles fordulattal máris az út másik oldalán termett.

"Na, rólam ne vegyetek példát, gyerekek" – mosolygott magában.

Ebben a pillanatban óriási csattanás, fékcsikorgás, sikoltozás tört ki. Egy autó épp mellette csapódott bele a villanyoszlopba. Apró darabokra tört az egész szélvédő, és iszonyúan behorpadt a motorháztető. Bálint nem tudta, mi történt, eszébe sem jutott, hogy...

–A gyere... – fordult meg azonnal.

–Úristen... – szörnyedt el a látványtól.

Az úttesten összetört autók és üvegszilánkok hevertek. De ez még nem a legrosszabb volt. A buszmegállótól alig egy méterre, az úton közvetlenül, harminchárom gyerek vérbe fagyott holtteste feküdt. Az óvónéni hisztérikusan nevetett és sírt, vagy inkább visított. Sokkot kapott szegény nem volt már magánál.

–Ott van, kapják el! Azt a köcsögöt ott! – ordított egy termetes bámészkodó férfi.

Bálint azonnal futásnak eredt, befordult a sarkon. Macskaügyességgel ugrált a járda betonlapjain, nem először járt már erre. Futott, csak futott, ahogy csak bírt. Lincshangulat volt mögötte. Nem tudni miért, az emberek őt hibáztatták a történtekért.

Ekkor hirtelen egy autó vágott eléje, amiből egy dühös utas szállt ki.

–Állj meg te buzi! El akarsz futni, mi? Tee, köcsög, ott maradsz!!

Eddigre már egy másik Audi farolt be mögé, ahonnan két másik férfi szállt ki. A harmadik a hátsó ülésen már telefonált. Hirtelen nem tudta, mitévő legyen, elfuthatott volna, de autóval úgyis beérték volna. Nem volt menekvés. Másnap furcsa főcímeket lehetett olvasni az újságok hírrovataiban.

TÖMEGGYILKOS TÉTÉNYBEN! ÁMOKFUTÓ, 33 HALOTT GYEREK! KÖZBOTRÁNY! GYILKOS FUTÓCIPŐBEN!

Bálint a magáncellában ült, morózusan, összetörve. A tegnapra gondolt. Nem tudta elhinni, nem lehet, hogy miatta történt volna. Olyan nincs, hogy harminchárom gyerek megindul az útnak, csak mert ő átment.

"Nem, ez, ez lehetetlen!" – gondolkodott magában.

Még órákig ült ott, semmi dolga nem volt az acélfalak között. Üres lyuk volt, semmi bútor, alig fény, hideg acél az egész. Idegölő volt. Nyílt az ajtó.

– Barcsay Bálint?

–Iiigen...

–Hmm... – méregette magának a nyomozó. Feltehetően az volt, ballonkabát; jegyzetfüzet.

–Maga az, aki megölt harminchárom gyereket és két felnőttet. – kérdés vagy kijelentés, nem tudta Bálint megállapítani.

–Ártatlan vagyok! Nem öltem meg senkit! – kiabálta már vagy századszorra. Mindenki tömeggyilkosként bánt vele.

–Értem. Persze, tudom én.

–Mit akar?

–Csak feltennék néhány kérdést.

–Elegem van a kérdésekből...

–Ez más lesz, ígérem, mindössze három. – Bálint gondolkodóba esett.

–Rajta. – bökte ki.

–Tudja, mit gondolok én?

Bálint kérdő tekintete ezt mondta: "Mit?"

–Azt, hogy maga befolyásolta a gyerekeket, mentálisan.

–Hmm... – mosolygott Bálint. – Ez már egy kérdés. – vigyorgott.

–Ne szórakozzon velem! – szigorodott meg a nyomozó.

Előhúzott három borítékot a mellzsebéből. Szétterítette őket, mint a kártyát és húzott egyet.

–Mi van benne? – kérdezte, mintha vizsgáztatna.

–Hehh... – mosolyodott el Bálint.

–Egy szerelmes levél! – mondta vidáman. Nem vette komolyan.

A rendőr összehúzta száját. Keményebb lett a tekintete is.

–Rendben. És ebben? – mutatta a második borítékot.

–Egy elefánt! – mondta röhögve Bálint. Gondolta olyat mond, ami biztos nem igaz. Mert hogy férne bele egy elefánt a borítékba?

A kérdező hirtelen ideges lett. Megfeszültek izmai, láthatóan feszült volt. Szája immár egy keskeny vonal volt. Mint valami mennydörgő isten, úgy állt ott az utolsó borítékkal.

–És ez? Ebben mi van? – kérdezte fojtott dühvel.

–Hát... – valami kreatívat akart – egy... madár. – röhögött, mert ez nem éppen az a kreativitás, amit remélt magától.

A nyomozó azonban elvesztette önuralmát. Csapkodott, mérges volt. Dagadó erekkel a homlokán ordította:

–Mit képzel magáról? HÜLYÉNEK NÉZ MAGA ENGEM? Ezt nem hiszem el... ELEGEM VAN! MAGA... MAGA MOCSKOS KORCS!

Azzal erőből becsapta maga mögött a cella ajtaját. Dühében eldobta a borítékokat. Mind ott hevertek a padlón. Bálint az első után nyúlt. Tudta, hogy melyik az, mert különböző színűek voltak.

–Na lássuk csak... Hmmm... – bontogatta a borítékot.

Majd belenézett. Hirtelen megdermedt. Megemelkedett a pulzusa, gyorsan vert a szíve, alig hitt a szemének. Kétszer is megnézte. A levélben egy idézet állt az Anyeginből. Ez a világ állítólag legszebb szerelmes levele... Tatjána levele Anyeginnak.

Lehuppant a hideg fémpadlóra, üveges szemekkel nézett a lapra, majd a padlóra, és vissza.

–Nézzük a másodikat, egy elefánt azért mégse... – bár rossz érzése volt.

A másodikban egy fénykép volt, egy kisfiúról. Az elefánt hátán... Indiában.

Teljesen elvesztette a fejét, lihegett, zihált, csak úgy hullámzott a mellkasa. Észre sem vette, hogy a harmadik borítékot teljesen széttépte, amikor ki akarta nyitni. Ebben... egy... madár rajza volt, méghozzá egy varjú. Kiterült a padlón, kezei széttárva. A levelek és az eltépett boríték mellette hevertek.

"Nem lehet..." csak erre a két szóra tudott gondolni.

[Folytatás következik]

Koncz Péter