Második reneszánsz

Murphy óta tudjuk, hogy ami elromolhat, az el is romlik. Ez alól a Schönherz kollégium sem kivétel: az elmúlt években jószerével nem is volt olyan hónap, mikor ne mérgelődtünk volna a villamos hálózat, a liftek vagy a szennyvízcső meghibásodása miatt. A szokásos foltozgatás helyett azonban most valami egészen más van készülőben, amihez nem árt megismerkedni egy újabb HBR, nevezetesen a PPP jelentésével.

A Public Private Partnership (PPP) egy együttműködési forma az állam és a magánszektor között, melynek célja, hogy a közfeladatok, közcélú projektek megvalósításában – és nem titkoltan a finanszírozásában – a magántőke az eddiginél nagyobb szerephez jusson. Az állam pályáztatással választja ki a partnervállalatok körét. Ezután szerződéskötésre kerül sor, melyben az állam mint megrendelő előírja, hogy milyen szolgáltatást és mennyi ideig akar igénybe venni, a partnerek pedig ennek a szolgáltatásnak a biztosítására szerződnek. A cégek feladata ezután a szerződéstől függően a tervezés, a kivitelezés és a működtetés, melynek költségei teljes egészében őket terhelik. De hogy a kecske is jóllakjon, a szolgáltatást igénybe vevők által fizetett díj (esetleg az állam részével kiegészítve) már az ő zsebükbe kerül.

Az állam számára a PPP tehát nem más, mint a hitel egy vonzó alternatívája. Előnye, hogy a fizetendő díj előre tervezhető kiadást (vagy bevételkiesést) jelent az államnak, ráadásul az elvégzett munka minőségéért a partnerek felelnek. A partnervállalatok szemszögéből a PPP egy hosszútávon megtérülő befektetés, amely ugyan jelentős kiadást követel meg a kivitelezés alatt, viszont jellemzően több évtizedre előre garantált bevételt biztosít.

Szigorúan csak a summákat nézve az állam veszít az üzleten, mert az összes odafizetett pénz töredékéért saját maga is megvalósíthatná a beruházást, de nem biztos, hogy egyszerre rendelkezésére állna a teljes összeg. Ha pedig kölcsönhöz folyamodna, annak kamatának törlesztése meglehet, még annál is többe kerülne.

Lássunk egy életszagú példát! Fogarasi Árpád szeretné befejezni az atombunkert, de nincs hozzá elegendő ereje, energiája meg anyaga, és már a menyasszonya családjából érkező források is elapadtak. Árpi ezért pályáztatással partnereket keres, és a pályázaton a nővérje egykori iskolatársa, Sándor lesz a győztes. Sándor vállalja, hogy – jómunkásemberhez híven – felépíti és karbantartja az ojjektumot, cserébe húsz éven keresztül igényt tarthat a bunkerhez látogató rajongók belépti díjából származó haszonra.

Külföld

A PPP hazánkban még csak pár éve ismert fogalom, tőlünk nyugatabbra viszont már nagy hagyományai vannak. New Yorkban például a 80-as évek elejére leamortizált és elvadult Central Park helyreállítását valósították meg a PPP egy korai kezdeményével. Érdemes kicsit elidőzni a London Underground 2002-ben kezdődött felújításánál, melynek felgyorsítását az együttműködéstől várják. A korábban állami kézben lévő londoni metrót három részre darabolták, majd ezeket részben privatizálták. A felvásárlókkal 28 évre szóló PPP-s szerződést kötöttek, melynek ideje alatt az állam nagyjából 16 milliárd fonttal járul hozzá a fejlesztésekhez. A metróvonalak fokozatos felújításával és üzemeltetésével ettől kezdve a tulajdonos társaságoknak kell törődniük, viszont ők is teszik zsebre a jegyeladásból befolyó bevételt. A koncepció növekvő népszerűségét az is jelzi, hogy pár éve a kínai politikai vezetés Angliába látogatott, hogy tanulmányozza a metróépítésnél használt PPP konstrukciókat, ugyanis a 2008-as nyári olimpiára készülő Peking az olimpiai faluhoz új metróvonalat is épít, melynek finanszírozását a londonihoz hasonlóan szeretnék megoldani.

Itthon

Bár a PPP – mint olyan – csak egy-két éve van jelen kis hazánkban, a rendszerváltás után már folytak erre emlékeztető konstrukciójú beruházások, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Az M5-ös autópálya 1992-es tendere során például az Alföld Koncessziós Autópálya Rt. (AKA) nyerte el a jogot arra, hogy megépítse vagy felfejlessze a Budapesttől Szegedig húzódó útszakaszt. A 35 évre szóló üzemeltetési és díjszedési szerződésben azonban túlbecsülték az autópálya forgalmát, és ezzel az AKA által a projektbe fektetett pénz megtérülése került veszélybe. A fizetőkapuk megnyitása után ugyanis az autósok jelentős része a párhuzamos 50-es főutat kezdte el használni, ami viszont az érintett települések erőteljes tiltakozását váltotta ki. A tárgyalások során az AKA egy percig sem volt hajlandó engedni az útdíjból, viszont ígéretet tett a településeket elkerülő út megépítésére, valamint kedvezményeket ajánlott a környékbeli autósoknak.

Csak remélni tudjuk, hogy az Oktatási Minisztérium által kiírt diákszálló projekt megvalósítása az előbbinél olajozottabban fog menni. Ebben a projektben 13 hazai felsőoktatási intézmény, köztük a BME számára létesítenek vagy újítanak fel diákszállókat. Mostanra már biztosan kitaláltátok: az egyik ilyen szálló a Schönherz Kollégium lesz. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a kolesz legalább egy évig katasztrófa sújtotta területhez lesz hasonlatos, mivel egyes híresztelések szerint a vasbetonig szét fogják verni (mások szerint a vogonok állnak a dolog mögött). Felmerül a kérdés, hogy mi lesz addig az itt lakó ezer hallgatóval, de főleg mi lesz a közösségi élettel, amelyre oly büszkék vagyunk?

Nem ez lesz az első trauma a kollégium életében. Bizonyára mindenki tudja, hogy a Schönherz eredetileg a Várban, a mai Levéltár helyén működött. A 70-es évek közepén a Hilton Szálló építése és a környék – khm – "rekultivációja" miatt döntöttek úgy, hogy a Schönherznek mennie kell. 1976 őszére elkészült a Kruspér utcai új épület (a mai Vásárhelyi kolesz), ahova a Villanykaron kívül más karok hallgatói is kerültek, így ide a várban lakóknak csak körülbelül fele tudott leköltözni.

Ettől kezdve a "Schönherz" egyszerre jelentette a vári és az új épületet is. A két blokk fizikai távolsága azonban nem kis nehézség elé állította az odafönt korábban virágzó kollégiumi életet. A vári épülethez kötődő rendezvények – mint például a Várklub – természetesen megmaradtak régi helyükön. A szakmai jellegű körök viszont csaknem kivétel nélkül leköltöztek a Kruspér utcába. Ennek az volt az oka, hogy az új épület technikai felszereltsége messze lekörözte a Várét (nem is szólva arról, hogy egyes szinteken még egyetemi kutatólaboratóriumok is működtek). A körök jó része megpróbált mindkét kolóniában helyt állni, és rendezvényeiket egy ideig párhuzamosan, egymást kiegészítve tartották fent és lent. Idővel azonban a két kollégium lakóinak eltérő igényei és szokásai miatt valamelyik helyszínt feladni kényszerültek, vagy saját maguk váltak ketté.

A problémákat a Központi Kollégiumi Bizottság (KKB) is felismerte. Jáki Rudolf, akkori KKB-s találóan jellemezte a helyzetet: "Olyan érzésem van, hogy volt egy karácsonyfánk, kaptunk hozzá egy fenyőt, és most a díszek felét átrakjuk." Az elszigetelődést elkerülendő, a KKB a központi vezetést nem hagyta teljesen szétválasztani, viszont az épületek élére kinevezett vezetőknek jelentős mozgásteret adtak. Az akkorra már hagyománnyá vált Qpát továbbra is megtartották, igaz, eleinte a két épületben külön-külön.

Lvsti

A témával és azzal, hogy mennyire érinti karunkat és a kollégiumot, következő számunkban tovább foglalkozunk.