Gary Hughes: Once and Future King
A legutóbbi számban újraélesztett, "zenei projekteket" bemutató sorozat aktuális része – a Ten kapcsán megismert (XXX./4.) – Gary Hughes szólókarrierjének legbecsesebb darabjára szeretné felhívni a Kedves Olvasó figyelmét.
Mr. Hughes több szólólemezt hozott össze már azelőtt is, hogy Greg Morgan-nel és Vinny Burns-szel együtt megalakította volna a Ten együttest. Ezek mellett három albumra való anyagot komponált Bob Catley-nek és vendégszerepelt –többek között– az egyik Ayreon (XXXI./4.) lemezen is. A Once and Future King privát tevékenysége nyomán, egyéves munka gyümölcseként jelent meg a 2003-ban a Now&Then Records gondozásában. A mű egy kétrészes, több mint 100 perces rockopera, amely az – oly sokszor és sok formában feldolgozott – "Arthur király"-legendát eleveníti fel. Káprázatos a szereposztás :) és könnyen befogadható, finom hard rock/AOR/prog. rock kellemes elegye a zene, néhol szimfonikus (metál) elemekkel és hangulatos vokállal gazdagítva a hangzást.
Kiváló zenészekért nem kellett messzire mennie, éppen ezért ezt meg sem próbálta. :) Azon kívül, hogy Arjen Lucassen (Ayreon, Star One, Ambeon stb.) és Graham Woodcock (The Quest) urakat pár rövidebb billentyűs részhez meghívta, a Ten legénységének kezébe adta a hangszereket: Chris Francis (elektromos gitárok), John Halliwell (akusztikus gitárok), Steve McKenna (basszusgitár), Greg Morgan (dobok), Paul Hodson (billentyűsök). Az egyes szerepek megszólaltatásához a következő énekeseket gyűjtötte maga köré:
prológus Damian Wilson (Landmarq, Threshold, Ayreon, Rick Wakeman)
Arthur király Gary Hughes
Guinevere Lana Lane (Lana Lane, Ayreon)
Lancelot Danny Vaughn (Tyketto, Vaughn)
Merlin Bob Catley (Bob Catley, Magnum, Hard Rain)
Nimue Sabine Edelsbacher (Edenbridge)
Morgana Irene Jansen (Star One, Karma)
Mordred Dougie White (Rainbow, Yngwie Malmsteen, Praying Mantis, Cornerstone)
Galahad Sean Harris (Diamond Head)
Aelle király DC Cooper (Royal Hunt, Silent Force)
epilógus Harry Hess (Harem Scarem)
Arjen közel kétperces, halk gregorián kórussal kiegészített billentyűs bevezetője után hamar kibontakozik az első remek dallam. Kellemes, lendületes rockmuzsika és Damian Wilson tolmácsolásában az Excalibur mind zeneileg, mind a sztorit illetően képbe hozza a hallgatót. Kis "morgolódás" vezeti fel a Dragon Island Cathedralt és rögtön megelőlegezik nekünk az album egyik legjobb átvezető dallamát, ezután Arthur király monológját hallhatjuk. A refrén nagyon eltalált, és az énekes szépen összedolgozik a vokalistákkal a végén kisebb szerepcserével. Ezt az első ballada követi az At the End of Day-ben: Athur és Guinevere duettje, a lemez egyik fénypontja. Csodálatos, érzelmes zene remek zongorakísérettel, komolyzenei ízű aláfestéssel és a pontosan beleillő gitárszólóval. The Reason Why címmel Lancelot első színrelépésének lehetünk fültanúi egy középtempós, továbbra is érzésekkel teli "klasszikus" rock dalban, hamar rögzülő kórusrésszel. A Shapeshifter már egy igen kemény nóta, Morgana gonoszságát "mutatja be" Irene Jansen kiváló énekesi teljesítményével. Merlin is szóhoz jut a már-már balladába nyúló, elektromos gitár csendes morajlásával kísért King for a Day-ben. Keretezésként, és néhol megbújva középkori hangulatú keringő taktusokat lehet felfedezni, aminek a lüktetését néhol át is veszi a dal. A soron következő Avalon egy hibátlan, felszabadult, tempós hard rock nóta ragadós refrénnel, majd a kissé Whitesnake-et idéző Sinnert élvezhetjük Sean Harris előadásában (Galahad szerepében) elektromos orgona felvonultatásával. Jellegzetes billentyűsfutamairól, zajos, mégis finom gitárkíséretéről és nehezen felejthető ismétléseiről ismerszik meg az In Flames. Az eddigi hibátlan nótak színvonalbeli átlagát, a lemondó hangulatú, mégis erőteljes, remek hangszerelésű Lies emeli tovább, de egyben le is zárja az első részt.
Aki a kiadáskor azonnal megvásárolta a korongot, az ennél a pontnál kénytelen volt egy-két hónapot várni, és addig ezt az egy CD-t loop-olva hallgatni :), ugyanis ennyi idő telt el a történet első felének megjelenése után a második üzletekbe kerüléséig. Bizton állíthatom, megérte a várakozás!
A Kill the King-gel nyit a folytatás és lazán porba tiporja az egész első lemezt. :) Ez az egyik legerősebb szám: sodró lendületű, tökéletes hangzású, hihetetlenül precíz és igen komplex kompozíció, emlékezetes átvezetéssel és harmonikus kísérettel. A folytatás is helyén való a There by the Grace of Gods (Go I) címet viselő rockos számmal, melyben középkori ihletésű dallamokat fedezhetünk fel. Végig két gitárszólam viszi a prímet és időnként Gary hangja "alatt" egy nagyon mély, zörgő vokál bukkan elő. Könnyedebb muzsika veszi át a terepet az I Still Love You (I Still Do) és az Oceans of Tears – két félig-meddig ballada – erejéig. Az elsőben Arthur, a másodikban Guinevere kap újra szót és tesz tanúbizonyságot érzései múlatlanságáról valamint csodás hangjáról. Ismét megjelenik Morgana és megzavarja az idilli állapotot: a gyors, eleven és gitárcentrikus Rise from the Shadows következik, és remek hangulati átvezetésnek bizonyul útban a lemez második tökéletes száma felé, amely a Believe Enough to Fight címet kapta. Felejthetetlen ez az 5 perc a csilingelő kezdéssel, lágy aláfestéssel (alig észrevehető női vokállal), a Nimuét alakító Sabine Edelsbacher operába illő teljesítményével és a végén a Bob Catley-vel (Merlin) énekelt duettjével. A közepes tempójú rövidebb The Hard Way-ben és majd a Deamon Downban Mordred (Dougie White) is szerephez jut végre. Az előbbihez játékos elektro-akusztikus gitárkíséret és rövid szóló, a másodikhoz rengeteg orgona, több és "zajosabb" gitár párosul. A kettő közt The Pagan Dream címmel egy szimfonikus metál befolyásokat sem nélkülöző track foglal helyet, mely csak a bevezető, majd a zárórésze idejére veszít lendületéből. A Deamon Down után újabb szimfonikus kíséretű rész következik, az instumentális Deius, amely egy egész komoly férfikórust szólaltat meg hangulati elemként. A prológusig már csak a Without You maradt hátra, melyet Sean Harris (Galahad) hangja mellett az akusztikus gitáron elkövetett részek és a misztikus billentyűsjáték tesz igen kellemessé. A mű lezárásához nagyon jó választásnak bizonyul a zongora és Harry Hess orgánuma: a címadó dalra és az egész műre a történet befejező sorát követő két és fél perces gitártéma teszi fel a koronát.
Kapcsolódó linkek:
http://www.ten-online.com/ – http://www.tenofthebest.com/
Blue