Életem is kevés, hogy felnyisd szememet...
Gubóm hideg árnyán hallom végzetemet:
Vérem amíg penész, s lelkem húrja sötét,
Elégek a kíntól: sárban hamvad e lét...
Rögök közelében várom veszteg a fényt.
Elfogy erőm, s habár őrzöm még a reményt,
Magány mocsarában némán fekszem alant...
Életem árnyait vég nélkül siratom;
Lebegnek előttem ében láncaimon...
Viasz, ha leolvad arcomról, a gonosz
Ablakomon csorog: él még bennem a rossz.
Kiálthat a fény benn, testem rég lezuhant...
Odvam az éjbe húz, láncom már nem ereszt;
Nehéz vasa jussom: rút bűnért a kereszt...
Fogoly, ha a láncát téphetné, s szabadon
Ellened élne, Gonosz; érezné faladon:
Leomlik egészen, s fényben szólhat a lant:
Élete újra tűz, lankadt lelke lobog;
Derengve a létben izzó szíve ragyog.
Viharban enyészvén így él benne remény:
Este az ég sötét, s reggel jön csak a fény:
Zenéje az éjben, s jégben félve suhant.
Enyve jegében él, mégis, szíve remél:
Tavasz, ha köszönt rá, nem jön már soha tél.
Álma a tiszta ég; fényed hívja Feléd.
Ledobta ma láncát, s így ment sírva Eléd:
Megmenekültem én, mert fogtad kezemet;
A fénybe vezettél, hogy felnyisd szememet...
Kazinczy Tamás