Zengő

I.

"Minden eddiginél többen, mintegy félezren gyűltek össze szombaton a Zengőn, hogy tiltakozzanak a Mecsek csúcsára tervezett radarállomás megépítése ellen, és megakadályozzák a beruházáshoz szükséges fakitermelést."

"A régiek szerint, ha az Adriai-tengeren vihar van, az egész hegy zúg. A népmonda szerint azért zúg időnként a zengői erdő, mert együtt sír azzal a szegény asszonnyal, aki egy barlangban talált kincs miatt elhagyta gyermekét."

Réges-régen, mikor még a fák az égig nőttek, és az erdők mélyén tündérek tanyáztak; mikor még a falvak úgy el voltak szórva a föld kerekén, hogy még a madár sem tudott napszálltáig az egyikből a másikba elszállni, hanem csak a harangzúgás; élt egyszer egy fiatal pár a Vas-hegy alatti völgyben. Olyan szegények voltak, hogy nem volt semmijük, csak amit az Isten adott nekik. De ők soha egy panaszos szót nem ejtettek, már csak azért sem, mert a természet igen bőkezűen bánt velük: az ország más tájain még hó borította a földeket, míg a Vas-hegy déli lejtőin már virágba borultak a fák, majd ágaikat a tél beálltáig a földig hajtották a rajtuk roskadozó sok-sok gyümölcstől.

A hegy északi oldalán, több száz éves bükkök és tölgyek lábainál forrás vize szökött elő, és csak úgy hemzsegett az erdő a sok vadtól.

A telek is csodaszépek voltak: bár a hegytetőn olyankor mindig zúgott a szél, a völgyben csak a hó hulldogált békésen; ha pedig elállt a hóesés, olyan tiszta lett a levegő, hogy végtelen puszták, és dombok képe tárult eléjük körös-körül. Farkasokat is csak egyszer űzött oda a nagy hideg, de azokat az ifjú leterítette mind, és a bundájukból ködmönt készített kedvesének.

Így éltek hát ők ketten a világtól elzárva, sőt, nem is olyan soká eljött az a nap is, mikortól többé már nem ketten, hanem hárman lakták a kis fakalyibát ott a Vas-hegy tövében. Az ifjú jónak látott egy darabka földet arra, hogy megművelje; a ház köré pedig egy kis karámot tákolt össze az állatcsemetéknek, akiket vadászat közben fogdosott össze. És mit ad Isten, az egyik napon még egy kecske is elvetődött hozzájuk. A hegyen túlról, a faluból kóborolhatott el; de ezen nem is sokat gondolkodtak, befogadták őt is a családba. Esténkét pedig felsétáltak a hegy oldalába a tisztáshoz, az ifjú és a kedvese, ölében a gyermekkel, de néha még a kecske is elkísérte őket, és együtt nézték meg a naplementét. Távolról harangzúgást hozott az esti szellő, és ők némán adtak hálát Teremtőjüknek mindazért a sok jóért, amivel elhalmozta őket.

Olyan boldogak voltak, hogy még a Hegy Szelleme is megirigyelte őket. Esténként, mikor napnyugta után hazafelé tartottak a tisztásról, egyre gonoszabb szemmel figyelte őket, míg aztán el nem határozta, hogy véget vet a boldogságuknak.

Egy napon, épp mikor az asszony a gyermekkel az erdőt járta, hirtelen szél süvített el felettük, amibe a fák koronái belezengtek, majd egy fülemile csalta őket varázslatos énekével egyre messzebb és messzebb. Új dombok emelkedtek elő és ismeretlen völgyek nyíltak közöttük, míg egyszer a föld is kettévált, és a mélyből csodás kincsek csillantak elő. Lopott kincsek voltak azok, amiket még sok emberöltővel ezelőtt halmozott fel ott egy zsivány sereg. A Hegy Szelleme megbabonázta az asszonyt, és becsalta őt a föld alá. Gyémánt és arany nyakékek, smaragd gyűrűk, gyöngyök és drágakövek hevertek szerteszét, olyan fényt árasztva, hogy bevilágították a barlangot. Letette a gyermekét a gyöngyök közé, hadd játsszék, míg ő elkezdte a kincseket kihordani a barlangból. De alig ért fel a felszínre, a hegy bezárult előtte, a szél elült, az erdő elcsendesült, és csak ekkor tért az asszony magához. Kétségbeesve kereste a nyílást és kiáltozott gyermeke után, de nem találta semerre sem. Napestig bolyongott tébolyodottan az erdőben, míg végül rá nem sötétedett. Kimerültségében nem vette észre az előtte tátongó mély üreget, legurult, és a nyakát szegte.

Az ifjú csak másnap találta meg kedvesét. Ott temette el őt fenn, a tisztás szélén. De többé már nem viselte gondját a földnek, az állatok is szétszéledtek, a ház oldala is bedőlt, és mikor lehullt az első hó, olyan mély szomorúság vett erőt rajta, hogy csak lerogyott a sír tövéhez, és többé nem kelt fel soha. Hosszúra nyúlt a tél abban az évben. Az emberek a faluban már azt gondolták, el sem jő a tavasz többé. A hegy pedig egyre csak zúgott, zengett.

De a tél mégsem tartott örökké, visszaköltöztek a madarak, és lassan a fák is rügybe borultak. A síron pedig virág nőtt. Olyan szép virág volt, hogy mikor a falusiak először meglátták, azt hitték, a tündérek hullajtották el jártukban. Pedig rózsa volt az, ami az ifjú pár szívéből gyökerezett, és illata felszállt egészen az egekig.

II.

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."

Sok-sok évvel később, mikor már városok terültek el a hegy lábánál, a falvak pedig benyúltak egész a hegység szívébe; és olyan nagy forgatag volt a világban, hogy a harangzúgás legfeljebb a szomszédos utcákig jutott el, már ha volt egyáltalán harangzúgás; ketten ballagtak a Zengő felé az országúton. Egyikük botra támaszkodott, ősz hajába bele-belekapott a szél; másikuk – egy kisfiú, tán tíz éves sem lehetett – folyton körülötte szaladgált és gyorsabb tempóra nógatta az öreget. Néha egy autó haladt el mellettük zörögve, néha pedig turisták jöttek szembe velük.

–Nézd, Nagyapa! Itt is itt vannak a rózsák, amikről Nagymama mesélt! – mutatott a fiúcska az út martjára. – Akkor most hol van a sír? Itt, vagy ott, ahol az előbb láttuk őket?

Az öregember megtámaszkodott botján, hogy kifújja magát. Tekintetét a hegyoldalra emelte, ahol a sok virág nyílt.

–Tudod, Nagyanyád sok szép mondát ismer. Ő az ő nagyanyjától hallotta őket, akinek szintén úgy mesélték a régiek. Így maradhatott fenn a szájhagyomány útján őseink élete és az ő gondolataik, és él mibennünk tovább. De az igazság az, hogy azokat a virágokat honfoglaló őseink hozták magukkal Ázsia belső pusztáiról, ahonnan származnak, és ültették el itt, mert örömet leltek bennük.

Az út túloldalán fák sorakoztak sűrűn egymás mellett. Az öregember széthajtotta ágaikat.

–Itt erre megyünk tovább – mutatott az ágak közül előrejlő ösvény felé. – Látod ezt az erdőt? – kérdezte, amint beljebb értek. – Mikor még fiatal voltam, egy másik erdő állt itt. Olyan volt az is, mint ez, csak valamivel öregebb. Rengeteget jártunk erre Dédapáddal és Dédanyáddal. Apró csapások szelték keresztül, amik parányi tisztásokhoz vezettek. A földet moha fedte mindenfelé, azon lépkedtünk. A fák tövében gombák nőttek. Még most is tisztán látom vörös kalapjukat fehér pöttyeikkel –akár ha tündérországban jártunk volna. Bámulattal tekintettem rájuk. Mérges gombák voltak, sosem nyúltunk hozzájuk. Ezért is voltak olyan misztikusak. Persze nőttek itt ízletes gombák is szép számmal. Vargányák, őzlábak, piruló galócák. Keresni sem kellett őket, annyi volt belőlük. Nem úgy, mint most.

Az öregember beletúrt botjával az avarba, és a levelek alól egy gomba tűnt elő. A fiúcska odaszaladt, és tarisznyájába süllyesztette.

–Aztán kivágták azt az erdőt. Bennem ez akkor nem is tudatosult. Annyi éves lehettem, mint most te. Csak azt vettem észre, hogy többet nem jártunk ide. De máshol már sehol nem találtunk olyan piros kalapos gombákat. És moha sem nőtt annyi, mint akkor itt. Látod, itt most újra hogy elfedi a fák törzseit? Amit az emberek akkor elvettek, azt idővel Isten visszaadta. Csak türelem kellett hozzá rengeteg.

Útjuk lassan emelkedni kezdett. Egy tisztáson haladtak keresztül, ahonnan a város felé nyílt kilátás. A vidéket országutak szabdalták szét, közöttük szántóföldek terültek el. Kisebb–nagyobb raktárszerű épületek alakjait láthatták elszórva az utak mellett. A forgalom zaja halk morgássá csendesült, mire hozzájuk elért. Az égen két vadászgép repült el dél felé. Gyorsan haladtak, hamarosan aprócska pontokká zsugorodtak, majd a hangjukat is elnyelte a környezet zaja. Útjukat csak az újsághírekből követhették tovább. Néha lelőttek valakit, máskor őket lőtték le. Az öreg letörülte homlokáról az izzadságot, majd mentek tovább a hegynek fölfelé.

–Mindig is úgy éreztem, hogy ez az én igazi otthonom – mondta, amint ismét beértek a fák közé. – Ott van a lakásunk a városban, ott éltem le az egész életemet, és bár rossz emlék nem fűződik hozzá, mégsem bánnám egy pillanatig sem, ha eltörültetne a föld színéről. Nem más az, csak egy szűk odú. Arra való, hogy ott hajtsuk le a fejünket, és ott húzzuk meg magunkat, ha kint rossz idő van. De itt, ezek alatt a fák alatt érzem csak igazán otthon magamat. Annyi időt töltöttem már köztük, jobban ismerem az erdőt, mint a tenyeremet. Haj, mennyit gombáztunk annak idején, mikor még gyerek voltam! Aztán, ha eljött az ideje, szederbokrokról ehettem, amennyi csak belém fért. Somot és kökényt szedtünk, és szörpöt főztünk belőle Édesanyámmal. Emlékszem, régen még szarvassal is találkoztam az erdőben.  

Nagyot sóhajtott az öregember, ahogyan az emlékek előtörtek belőle. A kisfiú ott lépdelt szorosan mellette. Az ösvény már elfogyott alóluk, mégis határozott léptekkel haladtak előre. Avar zörgött a lábuk alatt, néha pedig harkály kopogtatta meg a fákat. A kopogásra aztán válasz is érkezett távolról.

Már jó ideje mentek fölfelé, mikor kerítés szabta útjukat. Azon túl, már fák sem emelkedtek, csak egy radarállomás.

–Most merre tovább, Nagyapa? – kérdezte a kisfiú, orrát a drótkerítés réseibe dugva.

–Semerre. A csúcs már odaát van. Oda már nem lehet bemenni, legfeljebb a kerítést kerülhetjük meg.

–Miért?

–Radarállomást építettek ide, még nagyon régen. Az van elkerítve.

–Te már éltél akkor?

–Igen. Előtte fák voltak ott, és egy kőkilátó. Otromba egy tákolmány volt, de csodás kilátás nyílt a tetejéről.

–Fák a hegytetőn, Nagyapa? Hogy lehet az?

–Nem álltak mindig tornyok a hegycsúcsokon. Régen még a hegységek legmagasabb csúcsaira is föl lehetett jutni. Kilátót építettek oda, hogy onnan gyönyörködjenek a tájban az emberek. Sőt, volt idő, mikor még csak egy magasságjelző kő, vagy még az sem volt a hegytetőn. Csak a fák. És bármerre indultunk, lejtett a hegyoldal. Ha pedig magunk elé néztünk egyenesen előre, a fákon túl az eget láthattuk körbe-körbe.

–És ki építette ezt a tornyot ide?

–Nem tudom.

–Övüké volt a hegy?

–Nem, a hegy a miénk volt. Azoké, akik szerettük. Minket meg sem kérdeztek, csak elvették tőlünk. Ők voltak az erősebbek. Messze innen, olyan emberek, akik soha nem jártak még itt, mondták, hogy épüljön itt egy radarállomás. Nem tehettünk ellene semmit.

A kerítést megkerülve keresztezték az országutat, ami az állomás területére vezetett be. A kapu mögül kutya ugatott rájuk. Mögötte aprócska épületek sorakoztak, egy trafóház búgott, majd a torony emelkedett magasan az ég felé.

–Mire jó ez, Nagyapa? Miért kell nekünk ilyen?

–Nekem ugyan nem kell! – mordult fel mérgesen az öreg.

–Akkor romboljuk le! – és egy követ hajított a fiúcska a kerítésen át. Az öregember homlokán a ráncok kisimultak, haragja elszállt, és mosolyogva simogatta meg unokája fejét:

–Ha már itt van, hadd maradjon! Ha lerombolnánk, olyanokká válnánk, mint ők. Ők a hegyet rombolták le. És különben is, Isten akarata, hogy ez a radarállomás itt álljon. Ha Ő nem akarta volna, akkor nem is épült volna fel. Talán megharagudott erre a világra, és azért hagyta elveszni a hegyet, hogy az emberek észhez térjenek. Mert nagyon megbolondultak az emberek mostanában. Nagyanyád azt szokta mondani, a Hegy Szelleme babonázta meg őket. Az igazság azonban az, hogy csak nem törődnek sem az Isten dolgaival, sem pedig egymással. Úgyhogy csak ne akard lerombolni ezt a tornyot, hadd álljon itt világ csúfjára. Inkább azon fáradozz, hogy véget vess a pusztításnak, és jóra neveld ezt a világot!

Hátukat a torony, arcukat a Nap felé fordítva elindultak lefelé a hegyről.

"Az északi oldalak bükköseiben és főként a napsütötte délies lejtők tölgyes, helyenként ezüsthársas, Zengővárkonynál szelídgesztenyés erdeiben köszönt be Magyarországon elsőként a kikelet. A Zengő oldalában a Nagymezőn nyíló pünkösdi rózsa a legszebb magyar vadvirág. A Zengő-vidék értékes ritka növényei természetvédelmi oltalom alatt állnak. Berz János és neje 1875-ben állított keresztet a Zengő csúcsa közelében. A hegycsúcson egy vár falmaradványait is láthatjuk. A várról nincs írásos említés."

Idézetek: National Geographic. Köszönet mindazoknak, akik megmentették a hegyemet!

troppenhauer@yahoo.com

Tamási Áron

Tisztelet Wass Albertnak!