Aki minden területet lefed

Pap László sokféle pozíciót tölt és töltött már be itt a BME-n és az egyetemen kívül is. Jelenleg tanszékvezető és rektorhelyettes, de volt már villamoskari dékán is, tagja rengeteg szakmai és tudományos bizottságnak, sőt fiatalkorában még Ki Mit Tud?-ot is nyert. Rektorhelyettesként nem csak egy kar életébe lát bele, így vele készült tanárinterjúnk a Tekilába pont aktuális.

–Jelenleg Ön a stratégiai rektorhelyettes az egyetemünkön. Mit takar ez a pozíció, mit csinál egy stratégiai rektorhelyettes?

–A BME néhány évvel ezelőtt elfogadott néhány stratégiai célt, és a rektorhelyettesi pozíció ezen célok végrehajtását elősegítendő jött létre. Ilyen feladat például a Humánpolitikai Szabályzat kidolgozása – amely az egyetemi oktatógárda fiatalítását, nyugdíjazását és az utánpótlás-biztosítást szabályozza –, amin ma is folyamatosan dolgozunk, mert újabb és újabb rendelkezéseket kell beépíteni; az Intézményfejlesztési Terv lezárása, amely a jövő fejlesztéseit foglalja össze; ide tartoznak a külkapcsolatok, az ipari kapcsolatok nagy része.

Jelentős feladatokat kellett még megoldani a szakképzési támogatás egyetemi felhasználásával kapcsolatban. Ez nagyon eredményesen sikerült, mert ma körülbelül 600 millió forintnyi szakképzési támogatást kap az egyetem egésze, és ennek jelentős részét a mi irodánkon keresztül sikerült megszerezni.

Ezenkívül az Egyetemi Etikai Kódexet is a Stratégiai Igazgatóság dolgozta ki – ez  szintén a kiemelt stratégiai célok között szerepelt.

Megjelent egy új, az Innovációs Alapról szóló törvény, amely lehetőséget biztosít arra, hogy az egyetemek és az iparvállalatok között olyan együttműködések jöjjenek létre, amelyek az egyetemek számára kutatási-fejlesztési célokhoz forrásokat jelentenek.

Ezt a mi igazgatóságunk keretében úgy oldottuk meg, hogy egy közös egyetemi stratégiát dolgoztunk ki és egy egységes arculatot mutattunk kifelé, azaz a karok, vagy a tanszékek nem önállóan léptek, hanem a mi segítségünkkel vették fel a kapcsolatot a cégekkel. Azt hiszem, ebben egyedülállóak vagyunk a felsőoktatási intézmények között, és ez segíthet abban, hogy a vállalatok támogassanak minket. Mindenki elképzelheti azt a helyzetet, hogy van egy partnervállalat és van száz tanszék. Ilyenkor egy nagyvállalat, mint a MOL vagy a Matáv, amely mellettünk és velünk van, ha minden tanszékről kap egy olyan kérést, hogy őket támogassa, akkor elbizonytalanodik, hiszen olyan távolságokból már a tanszékeket nyilván kevésbé ismerik.

–Nehéz volt összefogni az egyetemet úgy, hogy egységes képet tudjanak kifelé mutatni?

–A szakképzési támogatás esetében nem, egyáltalán nem. Az a helyzet, hogy miután ez egy szolgáltatás volt az igazgatóságunk részéről, vagyis mindazok a tanszékek és karok, akik ilyen anyagi támogatásra pályáztak, megkapták azt, tehát nem mi, vagy az egyetem osztotta szét.

A pályázati lehetőség mindenképpen a tanszékeké volt, mi csak átbocsátottuk magunkon őket. Így azért volt jó, mert kívülre összefogott volt a kép, a felhasználás oldaláról viszont szétosztott – olyan, ahogy az egyetem egyébként is működik, azaz egy sok egységből álló és rengeteg önállósággal rendelkező egységből álló intézmény.

–Úgy látom, akkor rengeteg dologgal foglalkoznak. Van esetleg még valami, ami kimaradt az előbbi felsorolásból?

–Talán még megemlíteném a Minőségbiztosítási Rendszer kialakítását. Ebben a kezdeti lépéseket sikerült csak megtenni, mert ez egy nagyon nagy feladat, mivel a minőségbiztosításnak az oktatástól kezdve a működésen át az adminisztrációs tevékenységeken keresztül, a kutatás-fejlesztést sem elfeledve mindent át kell ölelnie. Első menetben mi az oktatással kapcsolatos minőségbiztosítási szerkezetet és elveket próbáltuk kialakítani. Az egyetem létrehozott egy bizottságot, amire a következő időszakban még nagyon sok feladat fog hárulni. Az első komoly lépéseket azzal tettük meg, hogy létrejött egy szervezet, egy struktúra, amely a minőségbiztosítás rendszerét próbálja megvalósítani az egyetemen.

–A minőségbiztosítás, illetve az ezzel kapcsolatos előrelépések hol jelennek meg a hallgatók mindennapi élete során?

–A mindennapi életben például úgy, hogy kialakul majd egy olyan rendszer, amelyik az egyes tantárgyakat, szakirányokat ellenőrzi, a szakbizottságokkal együttműködve, vagy a szakbizottságokon belül – és mondjuk azt nézik meg, hogy a tantárgyak megfelelően épülnek-e egymásra, nincsenek-e átfedések bennük, megfelelő-e a jegyzetellátás, szabályos-e a követelményrendszer, és így tovább. De ez már az adott bizottság feladata.

Továbbá a minőségbiztosításnak van egy kifelé mutató képe is, ami a nemzetközi és hazai akkreditációs folyamatban fontos. Az egyetem akkreditációja azt jelenti, hogy a kiadott diplomát hivatalosan is elismerik itthon és külföldön. Ezt a hallgatóság is kell, hogy érezze, mert ha az ő diplomáját nem ismerik el, az azért nagy baj.

Az akkreditációs folyamatban a minőségbiztosítás egy kiemelt szempont. Amikor az egyetemet ellenőrzik, megújítják az akkreditációt, abban a minőségbiztosítás formális elemeinek az ellenőrzése is benne van, és ahhoz, hogy akkreditáljanak bennünket, át kell esni egy formális minőségbiztosítási ellenőrzési folyamaton.

A minőségbiztosítás tehát egy külső megítélés is, ami azért is fontos, mert nyilván majd az Unióban is megváltozik a BME-s diploma értéke, ha az itteni akkreditációs folyamatban bármilyen zökkenő van.

–Nagy különbség van az egyes karok között minőségbiztosítási szempontból? Van olyan kar, ahol sokkal többet kell javítani, mint máshol?

–Nincs teljes képem arról, hogy a karokon belül milyenek az állapotok, mert egy egységes rendszert hoztunk létre, minden karon azonos struktúrával alakította ki a rendszert az egyetem, azaz arról, hogy a mindennapi működésben milyen pici különbségek vannak, teljes képet nem tudok adni. Nyilvánvalóan azért vannak különbségek, de engedje meg, hogy ezekről részleteket ne mondjak, mert nem akarok senkit sem kiemelni, és senkit sem megbántani.

–Hogyan lett dékánból rektorhelyettes?

–Hét évig voltam a Villamoskar dékánja, mivel az első ciklus idején még csak 3 éves fordulók voltak, aztán 4 évesek. Amikor befejeződött a dékánságom, akkor a rektor úr, aki éppen akkor fordult a második etapjába, úgy ítélte meg, hogy megerősíti a rektori környezetet. Három rektorhelyettes volt korábban is, a harmadik egy nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó pozíció volt, így volt a stratégiai-rektorhelyettesi tisztségnek hagyománya, de úgy ítélték meg, hogy a feladatköröket célszerű oktatási, tudományos és az újonnan alakított stratégiai részekre osztani. A rektor úr felkért engem arra, hogy töltsem be ezt a pozíciót, ami nagyon megtisztelő volt számomra.

–Sajnálta, hogy ott kell hagyni a dékáni pozíciót?

–Nem lehettem többet dékán, mivel a szabályzatok szerint a dékánságot egyszer lehet megismételni, így ennek következtében lejárt a mandátumom. Ez a rektorságra is törvényben rögzített előírás, illetve van egy években kifejezett korlát is; 65 év felett nem lehet valaki a felsőoktatásban vezető beosztásban. Ennek következtében én szomorúan persze, de le kellett, hogy lépjek a színről. Úgy éreztem, hogy a dékánság egy sikeres, vagy inkább nem is sikeres – a siker csúnya kifejezés, mert akkor magamat dicsérem –, hanem inkább egy jó időszaka volt az életemnek.

–Gondolom rektorhelyettesként kevesebb időt tud fordítani a Villamoskarra, mint dékánként.

–A rektorhelyettesség mindenképpen olyan pozíció, ahol az egész egyetem érdekeit kell figyelembe venni, és sokszor vetődik fel az a kérdés, hogy egy egyetemi vezetésben lévő személy milyen mértékben veszi figyelembe az egyetem érdekeit, és milyen mértékben a saját környezetét.

Nagyon figyelni kell arra, hogy nehogy véletlenül elfogult legyen az ember a saját környezetével szemben, mert ebben a pozícióban ez nem lehetséges. Ez olyan, mint ahogy a köztársasági elnöknek is valamilyen értelemben csökkentenie kell a vonzalmát a saját pártja iránt, hiszen ő egy egész ország érdekeit képviseli. Elnézést a hasonlat miatt – nem ilyen nagy pozíció egy rektorhelyettesség –, de a lényeg az, hogy nem illik és nem is szabad elfogultnak lenni ebben a kérdésben.

–Akkor Ön nem is elfogult.

–Próbáltam nem az lenni. Nyilván, amikor a tanszékvezetéshez fordulok vissza, akkor természetesen a saját tanszékemnek az érdekeit is képviselem. Tehát attól függ, hogy éppen melyik oldalt képviselem.

–Nem nehéz összeegyeztetni a tanszékvezetést és a rektorhelyettességet?

–Nem, mert olyan konfliktusok nem alakultak ki, amelyeknél az én pozícióm, és a saját karom, vagy tanszékem között valamiféle ellentmondás született volna. De azt azért példaként elmondhatom, hogy amikor kezeltük ezt az iparvállalatoktól jövő szakképzési támogatást, aminek az elosztása bizonyos értelemben befolyásolható lehetett volna, én kínosan ügyeltem arra, hogy a mi tanszékünk minimális, és nem is az egyetemi központban szerzett, vagy létrejött kapcsolatokon keresztül kapja a szakképzési támogatást. Sajnos ez az ára a dolognak. Nyilvánvalóan, ha csak tanszékvezetőként dolgozik az ember, akkor mindent megtesz azért, hogy ezeket a forrásokat a lehető legszélesebbre tárja.

–Dékánként mit tart a legfontosabb eredményének, amit elért?

–Ezen még nem gondolkoztam, de tény, hogy voltak nagy "akciók". Ilyen volt a dékánságom második időszakában az informatika tanterv átalakítása. Ez nem az én érdemem, de a levezénylésével kapcsolatos vitákat nekem kellett kordában tartanom. Ennek a levezénylése egy másfél éves munka volt, rengeteg ember részvételével, ezért a dékánt előretolni itt azért nem nagyon illik, de végül is egy jó tanterv született.

Egy olyan tantervet készítettünk, amely meg tudta tartani azt a relatív előnyt, amit mi a műszaki informatika oktatás kezdeményezésekor birtokoltunk azzal, hogy elsők voltunk. Utána eltelt majdnem 10 év, és addigra kiderült, hogy olyan változások történtek a szakmában, amiknek a tükröződései meg kell, hogy jelenjenek az informatika-oktatásban.

Aztán ennek az épületnek [az I épületnek – a szerk.] a birtokbavételében nekem is sok szerep jutott. Elődömnek, Zombory professzor úrnak az időszakában, amikor már én is delegált tag voltam az Egyetemi Tanácsban, sikerült a Villamoskarnak elérnie, hogy ebbe az épületbe a mi informatikusaink költözzenek.

Ezután a második lépés az volt, hogy tárgyaljunk a minisztériummal arról, hogy az egész épület a miénk legyen, hiszen eredetileg csak a kétharmada volt az. A B-szárny, ahol most ülünk, eredetileg is hozzánk tartozott, de az E szárny még struktúrájában is picit másképp néz ki, mivel ott mást akartak azok, akik használták eredetileg, de végül sikerült a Villamoskarnak megszereznünk.

Sikernek tartom még azt, hogy az informatikai oktatás és a villamosmérnöki oktatás egy karon maradt. Többször felvetődött, kívülről és belülről is, hogy az informatika váljék le, és egy önálló karrá alakuljon. Én végig azért harcoltam, hogy ez ne történjen meg, és néha bizonyos értelemben nem is harcolni kellett, hanem erősen lobbizni.

Úgy gondolom, hogy a mi műszaki informatikánk villamosmérnöki szakterülethez való közelsége előnyt jelent. Ez egy karakterisztikus különbség azokhoz az informatika-képzésekhez képest, amelyek a "programozó matematikus világban" működnek, ez egy mérnök-közeli informatikus világ, ahol mérnöki alkalmazásokat is tudunk az informatikus-oktatásban kínálni, amit máshol nehezen tudnak megtenni. Szerencsére a Kar, némi vita után, egyértelműen támogatta ezt.

–Lát arra esélyt, hogy esetleg a jövőben mégis ketté fog válni?

–Nem, mivel én azt gondolom, hogy szinergia van a két szak között, és remélem, hogy nem fog a következőkben sem szétválni a két terület. Dékánként az volt a véleményem, hogy ez az egység azért is szükséges, hogy fent maradjon, mert ha így együtt tud működni a társaság, akkor ebből a szinergiából azok is tudnak részesülni, akik picit távolabb állnak az informatikától.

Nem tudom, hogy hallgatói körben, az informatikus és villamos hallgatók között van-e valami konkurenciaharc, de szerintem ott sincs. Ha a Schönherz Kollégiumban megjelenek, akkor nem tudom megmondani, hogy ki az informatikus és ki a villamosmérnök, mert nincsenek ilyen módon szétválva az emberek, a baráti kapcsolatok keresztülmennek ezen.

–Honnan származott akkor az ötlet, hogy különváljon a két szak?

–Azt kell mondjam, hogy kívülről, a főhatóságunk irányából volt, de ezt inkább nem részletezem. Az ok egyébként valószínűleg az volt, hogy abban az időben az informatika volt a mindenek feletti népszerűségű szak Magyarországon, annak az oktatási bővítésén gondolkoztak mindenütt, és az államilag finanszírozott hallgatók létszámát dinamikusan növelte a minisztérium.

Más helyeken a szétválást meg is valósították, például a BMF-en a Neumann Kar egy önálló, informatikával foglalkozó kar, és az elvált a villamosmérnöki oktatással foglalkozó Kandó Kálmán Kartól.

Az is befolyásolt engem – és azért egy kis belpolitika is volt a dologban –, hogy a tanszékeinknek egy jelentős része kétlaki. Ez azt jelenti, hogy mind a két szakon jelentős oktatási terhelést visznek, vannak olyan oktatóink, akik a villamosmérnöki oktatásban is tanítják a software engineering valamelyik részét, és az informatikusoknak is.

Ha a szétválás bekövetkezett volna, akkor a tanszékek struktúráját is szét kellett volna szedni, ami nagyon nehézzé tette volna az oktatók azon döntését, hogy melyik szakon folytassák.

Igaz, ez csupán másodlagos motiváció volt bennem, az elsődleges az volt, hogy szakmailag indokoltnak tartottam, és azóta ez meg is erősödött bennem. Az a sejtésem, hogy az informatikus piac telítődése egy idő után be fog következni, és esetleg megerősödik az a folyamat, amelyik a virtuális térben való fejlesztés mellett a valóságos térbeli fejlesztéseket is igényli. Ebben a kettősségben viszont a villamosmérnökökből és informatikusokból álló, együtt tanuló társaság jobban tud mozogni.

–A közös szám kapcsán: mennyire van rálátása a GTK és a TTK "életébe", mi a véleménye erről a két karról?

–Én azt látom, hogy a GTK egy rendkívül sikeres kar. Abból a szempontból is, hogy egyrészt nagyon széles oktatási palettát visz a többi kar számára, mivel a gazdasági és társadalomtudományi témákat dominánsan ők tanítják máshol is.

De nagyon hatásosan indították el a műszaki menedzser és a közgazdasági oktatást is. Főleg ez utóbbival kapcsolatban nem számítottam ilyen eredményekre, mivel annyira sok közgazdasági képzés van Magyarországon, hogy nem könnyű beleugrani a köztük lévő versenybe.

Meglepődtem, mert nagyon jó minőségű hallgatóság jelentkezett, és nagyon sokan, ha jól emlékszem, tizennégyszeres túljelentkezés mellett töltötték be a százfős évfolyamot, vagyis annak ellenére, hogy a szomszédunk egy közgazdasági egyetem, sikerült ezt a képzést nagyon jól megszervezni.

A műszakimenedzser-képzéssel kapcsolatos dolgokban én nem érzékelem annyira a felvevőpiacot, azaz azt, hogy milyen területen tudnak elhelyezkedni az ott végzettek. Ez egy érdekes képzés, mivel sokféle területet lefed, és sok mindent egyszerre megtanítani és megtanulni nehéz. Így mérnöki alapismereteket csak nagyon elnagyoltan tudnak a hallgatók tanulni, mivel egyébként menedzseri szakterületre készülnek. Bár, engem megcáfol az, hogy ide is évek óta nagyon nagy a túljelentkezés, illetve a már kifutott hallgatók az elhelyezkedés lehetőségeit is kipróbálták, azaz a visszajelzések szerint ez egy sikeres ötlet.

A GTK-val kapcsolatban érdemes még megemlíteni a nagyon népszerű MBA szakot, amely az évi kb. 700 hallgatójával évek óta a legsikeresebb Magyarországon. Összességében szerintem a GTK egy sikertörténet, és azt hiszem, hogy a további fejlődése is az lesz. A TTK egy nehezebb helyzetben lévő társaság, mert alapoktatásban vesznek részt, és óriási oktatási terhelést visznek a fizika-matematika oktatásában, viszont sokkal kevésbé tudnak olyan, a GTK-hoz hasonló továbbképzési rendszereket mozgatni, mint például az MBA-képzés. Ez sajnos a kar determináltságából adódik. Viszont szerencsére náluk a szakmai erő igen magas szinten képzett, és a tudományokban jegyzett és értékelt emberek vannak az oktatógárdában, csak a gazdasági lehetőségeik rosszabbak, mint a többi karé – például a GTK-é –, akik sokféle területen tudják eladni azt a széles tudást, amit birtokolnak.

–Nehéz volt hatszor kitűnő és négyszer jeles lenni itt az egyetemen?

–Az az igazság, hogy én mérges voltam, amikor az első négyesemet megkaptam. Ezt úgy is lehetne mondani, hogy "nagy stréber lehettél te Laci". Én a gimnáziumban mindig kitűnő voltam, és nem éreztem magam strébernek, mert mellette sportoltam, és mindenféle mást csináltam, tehát nem a fenekemet növesztettem. Valószínűleg szerencsém volt, hogy nem ment nehezen a fejembe például a latin sem – mert humán gimnáziumba jártam, és latint is tanultam. Aztán az egyetemen nem volt könnyebb persze, és úgy emlékszem, valamilyen rajzos tárgyból kaptam az első négyesemet. Ennek következtében le kellett mondanom a Népköztársasági Gyűrűről, amit abban az időben az kapott, aki a középiskolában és az egyetemen is mindig kitűnő volt. Azonban az első év után Népköztársasági Ösztöndíjat kaptam, ami akkor 62 és 67 között egy nagyon kiemelt ösztöndíj volt, az összege 1000Ft volt, a kezdő fizetés pedig 1300Ft, így ebben az időszakban a saját zsebpénzemet magam tudtam biztosítani. Hogy nehéz volt-e? Hát, voltak nehéz vizsgák, és én is a vizsgaidőszakban, tanultam, mint a mostani diákok. Picit más volt a mi időszakunkban a hallgatói összetétel – nem arra gondolok, hogy jobb vagy rosszabb volt, de a beiskolázási arány akkor nagyjából az érettségizők 10%-át jelentette, ezért valamilyen értelemben válogatottabb társaság volt itt, mint most. Persze azok az emberek most is itt vannak, akik akkor is bekerültek, de azon kívül még többen vannak. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy abban a társaságban nem volt ritka esemény, ha valaki jó tanuló volt.

–Ön az egyetem mellett még Ki mit tud? nyertes is volt.

–A József Attila Gimnáziumban – itt van a XI. kerületben, most éppen Szent Imre Gimnáziumnak hívják – volt egy hagyományokkal rendelkező szavalóverseny, amiben az egész iskolának kötelezően részt kellett vennie, és több körös selejtezők alapján kiválasztották a legjobbakat minden évfolyamból. Negyedikes koromban én ezt a versenyt megnyertem.

Büszkén elmondhatom, hogy a második helyezett ma egy nagyon neves színész, Szombathy Gyula, a felettem lévő évfolyamban pedig Bálint András színész-rendező, és Jordán Tamás, a Nemzeti Színház mai igazgatója voltak ennek a szavalóversenynek a főszereplői, tehát elég jó körökben mozogtam akkor. Tulajdonképpen ekkor tapasztaltam magamban az előadóművészetek iránti fogénykonyságot.

Amikor az egyetemre jöttem, megtaláltam a Szkéné együttesnek – ami a mostani a Szkéné színház elődje volt és később rendes színházat alakítottunk ki belőle – a hirdetését. Ez egy Keleti István nevezetű úrnak, mint rendezőnek volt a felügyelete alatt. Elmentem az egyik meghallgatásra, és csatlakoztam hozzájuk.

Az együttessel sok helyen szerepeltünk, elsősorban hazai területeken, de magyarlakta külföldi helyeken is. 1965-ben pedig elindultunk a Ki Mit Tud?-on, és megnyertük, itt a BME aulájában rendezték meg a döntőt.

Ez akkor egy nagyon felkapott dolog volt, mivel az egyetlen nagy televízió-csatornán keresztül sokan nézték, de mára sajnos feledésbe merült. Sok szép élményem van abból az időszakból, és most is tartjuk a kapcsolatot a régi kollégáimmal; vannak olyanok, akik máig színészkednek, megemlíteném például Takács Katalint és Andai Katalint.

–Ön viszont maradt a villamosmérnöki pályánál. Hasznosítja valahogy a humán dolgok iránti fogékonyságát, vagy a Szkénében szerzett tapasztalatait a mostani munkája során?

–Természetesen, mivel az egyetemen való előadás színészi teljesítményt is igényel. Akkoriban Montág Imre beszédtanár tartott nekünk órákat arról, hogy hogyan kell beszélni egy nagy teremben, úgy, hogy mindenki hallja, de mégse ordítsunk, kiejtést gyakoroltunk különböző mondókákkal, légzéstechnikákat tanultunk – ezeket mind tudom hasznosítani, amikor előadást tartok.

A kapcsolatom a humán dolgokkal még annyiban maradt meg, hogy rendszeres színház- és koncertlátogató vagyok, és alkalmasint előveszek néhány verseskötetet is, ha kedvem támad rá.

Nagy József Attila rajongó vagyok, az Eszmélet című vers nagyon közel áll hozzám, illetve szeretem John Keats: Óda egy görög vázához című versét és nagyon kedvelem még Rilke néhány írását. Nagyon szeretem a Cantata Profana-t, illetve Weöres Sándort is, aki elég komoly költő volt, annak ellenére, hogy inkább a gyerekversei ismertek.

–Az ön szakterülete a mobilkommunikáció. A mindennapi életben hogyan viszonyul a távközléshez, a mobiltelefonokhoz?

–Nekem a mobiltelefon teljesen természetessé vált, és állandó használatban van. A mindennapi mobilkommunikáció szerintem azért egy különleges dolog, mert egy olyan természetes emberi igényhez kötődik, ami a robbanásszerű elterjedést teljes mértékben indokolja. Az, hogy engem el tudjanak érni, vagy el tudjak intézni valamit, olyan igény, ami minden ember természetéből fakad, így nekem is a mindennapi életem része.

Nekem és a tanszéknek szerencsém volt, hogy ez ilyen mértékben elterjedt, mert ez az oka annak, sikerült egy jól működő és életképes hallgatói létszámot mozgató laboratóriumot létrehoznunk. Ráadásul a mobilkommunikáció jövője még elég tág, és látszik, hogy egy idő után a mobilitás szinte mindenhova be fog kerülni, így van jövője a dolognak.

–Tagja a Magyar Űrkutatási Tanácsnak. Honnan jött az űrkutatás iránti érdeklődése?

–Mikor diák voltam, volt az Elméleti Villamosságtan Tanszék – ami most egyesült a Szélessávú Hírközlés Tanszékkel–, és Simonyi Károly volt a tanszékvezetője. Harmadéves koromban Simonyi professzor úr meghívott a tanszékre demonstrátornak, és ekkor megismerkedtem egy társasággal, akik űrkutatási tudományos diákkört szerveztek.

Elsősorban rádiós kommunikációval, űrfizikával és rakétatechnikával foglalkozó emberekből állt ez a csoport, akik nem is mind villanykarosok voltak, csak az EVTSZ felügyelete alatt indult a dolog.

Ebben az időben lőtték fel az első rakétákat, az űrkutatás még a kezdeteknél tartott. A diplomatervem egy műholdkövető antennarendszer tervezéséről szólt, és a diákkörben ezt az antennát el is készítettük, majd jelet küldtünk vele egy geostacionárius műholdra, és a műhold ismétlőállomásként visszaküldte azt, ami egy fantasztikus élmény volt. Később a tanszékünk is részt vett olyan fedélzeti elektronika fejlesztésben, amit műholdakban használnak.

1990-ben, amikor megalakult a Magyar Űrkutatási Iroda és a Magyar Űrkutatási Tudományos Tanács, engem is meghívtak, mint szakértőt.

–Hogyan képzeli el a további munkáját? Folytatja tovább rektorhelyettesként?

–Azt, hogy a jövőben milyen pozíciót tölthetek be, nyilván nem lehet tudni. Idén új vezetése lesz az egyetemnek, ennek következtében az én rektorhelyettesi pozícióm is lejár, tehát, hogy mi következik, az tényleg nem mondható meg előre. Az igazán reális terveim a tanszék környékére kell, hogy korlátozódjanak. Nekem, mint tanszékvezetőnek négy évem van még, mivel elmúltam hatvanéves, ezalatt a négy év alatt szeretném folytatni, amit itt, a tanszéken elkezdtem.

Kereskényi Balázs – Tóvölgyi Sarolta

Fotó: Batiz Judit