A Balaton festője

Jóformán nap mint nap járunk olyan utcákban, amit emberekről neveznek el. Olyanokról, akikről szinte semmit nem tudunk. Pedig elvileg azért kapja meg egy utca valakinek a nevét, mert az a valaki komoly dolgot tett, komoly dolgot ért el... Induló cikksorozatunk róluk mesél.

Egryt jobb esetben a Balaton festőjeként ismerjük, rosszabb esetben a dékáni címéből. Egy nem várt fordulatot bevetve azonban arcképfestészetével kezdjük; nem egy önarcképet találunk Egry életművében, amiken keresztül nyomon követhetjük az alkotó magára találásának egész folyamatát. Kevés olyan festő van, akinek életútját ennyi önportré kíséri: a "vizuális napló" első darabjai, a legkorábbi önarcképek még szinte gyermekarcot mutatnak. Vessünk egy pillantást erre a gyermekre!

Napszámos szülők gyermekeként született 1883-ban vidéken, ám hamar felkerült a fővárosba, ahol a nyomor életre szóló iskolájába iratkozott be. Rajzkészsége és a festészet iránti vonzódása már ekkor megmutatkozott. Első ízben 18 évesen a Nemzeti Szalon tárlatán szerepelt két festményével.

Az 1900-as évek elejéről való festményekről ránk tekintő arc már határozott tekintetű, érlelődő fiatal embert láttat, telve reményekkel. A magyar festészeti hagyományokat idézi az indulás sötét háttere, a sűrű festékhasználat. Az 1903-as rajzon, a négyzetesre formált ovális keretből a külsőségekre is hangsúlyt helyező kalapos, nyakkendős művész tekint ránk. Ez év decemberében talált először mecénásra – pontosabban: egy mecénás őrá –, így elutazhatott Münchenbe, majd Párizsba, ahol elvileg a Julian akadémia esti tanfolyamát, gyakorlatilag a múzeumokat látogatta. Igen, még a legnagyobb művészek is azzal kezdik-kezdték pályájukat, hogy a nagyoktól lesik el a szakma fogásait, ez alól Egry sem lehet kivétel.

Derűs, magabiztos az 1907-es, ellenfényben ábrázolt festőnövendék is, aki Párizsból Szinyei Merse Pál és Ferenczy Károly hívására tért haza, s a Képzőművészeti Főiskolára került. "Menhely előtt" című képével a Műcsarnok 1907-es tárlatán ösztöndíjat nyert. Röviddel később egy kiállítására küldte be a képet – a főiskola engedélye nélkül. Emiatt megvonták tőle az ösztöndíjat, így másfél év után kényszerűen abbahagyta a főiskolát, amelynek amúgy is nehezen viselte kötöttségeit. 26 évesen rendezte meg első önálló kiállítását. Közben egy élclap közölte rajzait. Na, erre mondja valaki, hogy a vicclapokban (illetve manapság képregényekben) megjelenő alkotók nem művészek!

Ebben a korszakában Egry még a megszerkesztett rendet kereste, a balatoni világ, az új ihletés még nem találta meg. A magyar tenger "választása" azonban egyáltalán nem volt tudatos, majdhogynem a véletlen műve volt. 1915-ben behívták katonának, a szolgálat közben súlyosan megbetegedett, és hónapokra a badacsonyi hadikórházba került lábadozni. 1918-ban feleségével Keszthelyre költözik, és élete hátralevő részére a Balaton lesz állandó lakhelye.

Az érzékeny művész a világháború tényével nehezen tudott megbirkózni, egy ideig nem is alkotott. A Balaton eleinte menedék volt, aztán sokkal többé vált:

"Életem egyik legnagyobb élménye volt az az éjszaka, amikor a halászokkal először kimentem a vízre. Semmi mást nem láttam, csak a gyönyörű csillagos eget és a tükröződő vizet, a ladik köny-
nyen ringott velünk, s valami remegő pára összekötötte körülöttem az eget és a vizet, s ekkor úgy éreztem, hogy valahol a végtelenség közepén vagyok, s ennek az éjszakának az átélése újból kezembe adta az ecsetet. Nem érdekeltek az impresszionisztikus természet-megfigyelések, nem akartam »kivágásokat« csinálni. Szinte tárgytalan volt az inspiráció, ami hevített, képeimből kimaradtak a záró vonalak, színeim lebegőkké lettek, s arra törekedtek, hogy a mindenségben való viszonyomat fejezzem ki általuk.".

Vannak vidékek, melyeken örök nyomot hagyott az a művész, aki – miután rácsodálkozott egy tájra – felejthetetlen szavakkal vagy vizuális memóriánkból kitörölhetetlen kompozíciókkal ránk hagyta a maga tájélményét: Csontváry tekintetével idézzük fel a mostari hidat vagy a tarpataki vízesést, Petőfi szavait ismételjük az Alföld tengersík vidékin járva, Kosztolányit idézzük az Üllői úti fákkal, végül Egryt, ha a Balaton délibábos, párás fényeit nézzük.

Egry a képein a domináló fényt elsősorban színátalakító módon használja. Nem tudományos precizitással rajzolja, vagy bonyolult elmélkedés eredményeképpen helyezi el, hanem tétova kereséssel ösztönös módon találja meg használatát, saját elképzeléseit követve. Ezt szavakban is megfogalmazta: "A fényt mindenki elmosódónak festi. Engem a fény maga izgat. Az atmoszféra, mely architektonikus. Nálam a fény, a pára formát nyer, mint maga a figura. Betölti a teret.".

A tó világa, a víztükör párás fényei, a part, a nádas és a környező dombok nemcsak élményt és motívumot jelentettek a számára, de festészetét is átalakították, egyéni hangjának stílusalakító tényezőjévé váltak. A föld, a fa, a ház, a víz és a nap nemcsak mint motívum, megfigyelt jelenség szerepel a képein, hanem egy kozmikus világérzés vetületeként is.

A Balatonnál önmagát már a táj részeként festi meg, ugyanúgy része lesz a tájnak, mint a többi megfestett, ott élő ember.

De nem csak a művész maga, hanem az általa megfestett többi alak is eggyé válik a tájjal, otthon vannak benne a bibliai alakok, például Keresztelő Szent János és Szent Kristóf is. A balatoni táj lágy színű dombjai, az öböl karéjos ívei tiszta szerkezetű képeinek alapelemeivé lesznek. Olykor alig ismerünk rá a tóra, annyi lágysággal, melegséggel festi meg képeit. Hamvas Béla esszéíró így írt erről: "Ez a táj délibb sok olasz vidéknél. Mintha közrejátszana, hogy a tenger messzebb van, ezért a langyos párát és a szikrázó fényt jobban kell szeretni... Ezen a helyen világosabb a fű, fehérebbek a házak falai és kékebb az ég.".

De mindenekfölött a fény az, ami – hol egy szétsugárzó magból sávosan kitárulva, hol a napkorong mentén koncentrikus körökben szétnyílva – a képek formateremtő erejét adja.

Mégsem a Balaton hozta el a fényt Egry festészetébe, már korai tájképein kísérleteket tett a fény megjelenítésére, ám el kell ismerni, igazán a tó partján talált rá saját stílusára. Nem kevés képén lendületes sugárnyalábok strukturálják a képet; nyugtalan, indulatos, expresszív erejű a fénysugarakból szőtt napkorong. A kompozíciókon dominál a fénysugarak centruma, a kép felületéből nagy foltot elfoglaló, sugarakat összesűrítő napkorong; általában a fény megjelenésének legmarkánsabb pillanataiban; napkeltekor és napnyugtakor.

Aki jobban ismeri a mester képeit, tudhatja, hogy gyakran bibliai témák is megjelennek a képeken. Egry azonban a szó hagyományos értelmében nem volt vallásos; a természetben találta meg az Istent, szinte templomi áhítat töltötte el a természet – a Balaton – láttán. Ezzel kapcsolatos élményeiről írásban is beszámol: "láttam egy öreg parasztot, mikor belemártotta ujját a Balatonba és keresztet vetett magára – megható volt". Nem csoda hát, hogy Keresztelő Szent János képének figurái a Balaton vizében állnak, és a Balaton vizén átkelve kíséri a fényoszlop a gyermek Jézust nyakában vivő Kristóf alakját.

Minden dicsérő szó ellenére eleinte csak kevés jelentős műkritikus figyelt fel az új hangvételű alkotásokra – kevésen múlt, hogy nem lett eggyel több méltatlanul elfeledett művészünk.

A 30-as évektől kezdve azonban mind több szerző méltatta tanulmányban, illetve könyvben a "Balaton festőjének" művészetét, mely jelző ekkortól tapadt Egry József nevéhez. Ekkor már sikeres kiállításai voltak szerte Európában, különösen Ausztriában.

Egry számára ekkorra a létezés egyedüli formájává a festés válik. Fest akkor is, amikor horgászbotjával a stégen naphosszat nézi a párás fényeket, amikor színeket rak fel a papírra, vagy csak egyszerűen vonalakat húz, vázlatokat készít. A tájban megfestett önarcképeken elnagyoltak az arcok, a vonások lényegtelenek. Ami egyedül fontos: az önmaga megvalósítása, a festés által. "Hát festek, mert ez az életem." "Mindenesetre fontos, hogy mind több alkalmad legyen a saját pikturális fejlődésedre az iskolai elfoglaltságod mellett, miután tudvalevő, hogy a piktúra teljes odaadást s egész életet kíván."

Egryt a portréista fotósok is igen kedvelték. Szikár alakja, kissé görnyedt tartása, feltűnően keskeny mellel és hegyesen felhúzott vállakkal karakteres jelenség. Puritán műtermében áll a festőállvány előtt, vagy az ajtó keretében, kezében cigaretta, gesztikulál, és magyaráz. Annyira természetes, hiteles minden gesztusa, hogy szinte nem lehet különbséget tenni beállított és "elkapott" fénykép között. Ő mindig A Festő. Nincs "beállása", talán direkt nem is pózolt. Arca nem akar derűsebb lenni a valóságosnál, mindvégig kemény, a második világháború idején pedig már megkínzott, sokat szenvedett.

A háború idején a festményeken is újra megjelennek a valósággal könyörtelenül szembenéző kemény képek, a drámai erejű vizuális önvallomások is. Egry "ezer ráncú" barázdált arca jól érvényesül Borsos Miklós nagyszerű vörösmárvány portréján, szépen megmunkált bronzplakettjein is.

A művész pesti lakását 1944-ben bombatalálat érte, ahol mintegy hetven festménye és rajza pusztult el. A háború után az idős Egry az anyagi gondok mellett egyre többet küzdött betegségekkel is. A háború befejezése után állami kitüntetésekben részesült (1945-ben állami nagy aranyérem, 1947-ben Szabadság érdemérem, 1948-ban Kossuth-díj), ám betegsége és magánya egyre jobban nyomasztotta. Önarcképeinek sorában a kései arcképek tükrözik kétségbeesett magára maradását, a haldoklónak járó utolsó elismerést. Sajnos a díjak kegyetlen velejárója, hogy a legtöbbször már csak akkor kapja meg a művész, amikor már komoly betegséggel küzd. A díjak, elismerések ellenére 1950-től az akkori kultúrpolitika mellőzte. Talán kissé morbid szerencse, de a mellőzöttséget nem kellett sokáig viselnie, 1951. június 19-én halt meg. Sírját a badacsonytomaji temetőben Borsos Miklós "Vízrenéző" című domborműve díszíti.

1973-ban Badacsonyban nyílt emlékmúzeum művészetének.

Kokas Zsolt

Forrás: http://www.egry.hu