Helloween
A jelenlegi cikk aktualitását egy november 6-án bekövetkező koncert adja, amit a címben szereplő brigád fog adni (kivételesen nem vendégzenekarként) egy másik, a címben nem szereplő RAGE jellegű társulattal együtt.
Igazából, noha az általam leginkább favorizált együttesről van szó [tada.wav], sosem akartam írni róluk, mivel nehéz lett volna kellően ojjektíven megtenni azt. Kellő mértékű elfogultság esetén az ember hajlandó a galaxisban senki más által meg nem figyelt részleteket és összefüggéseket érthetetlenül túlfűtött hangnemben taglalni, ami némileg ront az olvashatóságon..., mindenesetre a hangverseny és egyebek miatt Blue-nak sikerült rábírnia a firkálásra, így a felelősséget ezennel rá hárítom. :)
A Helloween alapvető befolyással bírt az európai metál színtérre, különösen a dallamos speed/power szekcióra. Úttörői voltak a megarefrénes, több perces (de mindvégig szórakoztató), ikerszólós és egyéb gitárvarázslatos betéttel megáldott (volt egy kazim, amire csak a legjobb ween instrumentális részek voltak összevágva, simán kitette a 60 percet), néha epikus, enyhén progresszív daloknak. Számtalan mai társulatra voltak hatással és a jelenlegi tagok mellett egykoron olyan alakok is részei voltak a társulatnak, mint Kai Hansen mindenható gitáros (Gamma Ray), zeneszerző és Michael Kiske énekes, akinél jobb hangú nem akadt (számomra) az elmúlt 15 évben.
A Helloween gyökerei valahol 79-ben képződtek, amikor Hamburgban Kai Hansen és Piet Sielck együtt zenélgetett a Gentry-ben, aztán a line-up mátrix birizgálás után az Iron Fistben, ahol már Ingo Swichtenberg dobos és egy Marcus Grosskopf nevű fazon is része volt a jónak. Piet aztán úgy döntött, hogy 10 év múlva olyan zenekarok hangmérnöke akar lenni, mint a Blind Guardian vagy a Gamma Ray, így aztán gitár le, füles fel. (Mellesleg az Iron Saviourben aztán mégiscsak újra kezdte.) A teljességhez már csak a Powerfoolból érkező Michael Weikath hiányzott, amivel lényegében az első klasszikus felállás komplett is volt.
1984-ben felvettek 2 dalt a Noise-nak, 85-ben pedig egy kislemez, a Mini LP/Helloween után napvilágot látott az első nagylemez, a Walls of Jericho. A korong első hallásra vérbeli 80-as, nyers heavy metalt rejtett, azonban hogy ez mégsem egy tucatlemez és a brigád nagy dolgokra is képes, azt a jófajta dallamok, illetve a fülbemászó gitártémák mennyisége már előrevetítette, sőt, kis odafigyeléssel nem volt nehéz észrevenni a kidolgozottságra és hangszeres tudásra fektetett hangsúlyt sem. A gyakori "felejtsük el az első lemezt" attitűddel ellentétben a banda nem hanyagolja ezt az alkotást, mivel a How Many Tears szinte állandó koncertdal (hivatalosan megörökítve a Live in the U.K.-n), a Ride the Sky pedig a Hansen vezette műsorokban szokott felbukkanni. Kai hangja ekkor még messze volt a 10 évvel későbbi "Voices Are Calling" minőségétől, amivel mindnyájan tisztában voltak, így aztán énekes keresésbe kezdtek, a query pedig az Ill Prophecy ifjú titánját, Michael Kiskét dobta ki eredményül.
A korábban csak underground szinten (viszont ott, az USA-ban is) ismert társaság óriási lendülettel írta meg a következő bakelitrevalót, ami lényegében dupla album lett volna, ha lemeztársasági kényszer hatására nem két részre bontva, időeltolással bontva jelenik meg. Így jött ki 1987-ben a bűvölet első tétele, a Keeper of the Seven Keys I. Az első albumon már érezhető zenész talentum Kiske hangjával (amire jól megkapta a Geoff Tate/Queensryche-kópia jelzőt) új dimenziókat nyitva egy egészen remek, stílusteremtő darabot eredményezett. Rengeteg kifinomult dallam, azonnal az emlékezetbe vésődő szóló, szórakoztató gitárduók, remek gitárbetétek, kellemes mértékű progresszivitás jellemezte a mindvégig egységes alkotást, amely igen nagy hatással volt (második részével egyetemben) az akkori és (mondhatjuk) a mostani színtérre. A dalok nagy részét Hansen jegyezte, köztük a 13 perces Halloween című eposzt és a klasszikus Future Worldöt, de Weikath mellett a dalírásban szerepet kapott az új énekes is, aki rögtön egy érdekes nótával (Little Time) debütált.
88-ban aztán jött a még nagyobb alapvetés, a Keeper II, amelyről ugyanazok a pozitívumok mondhatók el, mint elődjéről, csak hatványozottan. <change mode="personal"> Lényegében engem is ez az opusz indított el a lejtőn (és azóta is No. 1.), az azidőtájt a rockzenét körüllengő misztikum és egyéb életérzés kiválóan átjött a dalokból, ráadásul az akkoriban a fantasy-irodalomba éppen belebonyolódó lelkemre a címadó szám varázserővel hatott.</change> Az albumon egy felesleges másodperc nincs, az olyan speed/power himnuszok, mint az Eagle Fly Free, March of Time elsöprő erejű gigakórusai és szólói még Nyquist értelemben is stabil hátgerinc bizseregtetőek, a KISKÉtől származó You Always Walk Alone, valamint Rise and Fall abszolút különleges színfoltok, a Dr. Stein az
I Want Outtal együtt pedig örökérvényű klasszikussá vált rövid időn belül ragadós témáiknak köszönhetően. A Save Us, ami eredetileg csak a japán verzión szerepelt bónuszként, az egyik legjobb ween nóta a 3 perc körüli instrumentális betétjével és óriási énekdallamaival, a két albumot lezáró Keeper of the Seven Keys pedig közel 14 percben foglalja össze a lényeget, egyszerűen benne van minden. Amúgy ennél az albumnál világossá vált, hogy a kollégák németekre nem jellemző módon humorérzekkel is rendelkeznek, ami többek között megmutatkozott számszövegeikben (Dr. Stein) és az I Want Outhoz készült enyhén abszurd videoban is.
Az album meghozta a világhírt, valamint egy újabb meghívást az MTV-s Headbanger's turnéra (Anthrax+Exodus... /me sír), ami aztán egy autentikus élő album, a Live in the U.K. formájában rögzült meg az utókornak. Az Edinborough-ban felvett anyagon igazi koncerthangulatot csináltak a hamburgiak, az imént említett mókás beállítottságot alátámasztandó pedig a műsor alatt zenei és verbális szórakoztatásban részesítették a lelkes közönséget. A kezdetként elnyomott Little Time után Kiske rögtön egy "This is the first time for Helloween in Japan" üdvözléssel indít, amire előbb idétlen nevetgéléssel egybekötött hökkenés a reakció, de aztán rövidesen felharsan a Scotland... Scotland kórus. Sort kerítenek a szamárindulóra, a Future World közepébe pedig egy Elvis nótarészlet ágyazódik váratlanul. Érdekesség, hogy az egyetlen nem Keeper albumos nótát, a már emlegetett How Many Tears-et Michael énekli, akinek előadásában az amúgy is gyilkos dal új életre kelt.
A Keeper turné alatt törés keletkezett a bandán belül, talán túl sok lett a zeneszerző, vagy a Keeper II-n Weikath számai kerültek túlsúlyba, mindenesetre Kai fogta magát és megértőbb dimenziókba távozott, miáltal a klasszikus korszak véget is ért. Hansen helyét a cseppet Malmsteen mániás Roland Grapow foglalta el, aki egészen kiválásáig sajátos ízt adott a ween számoknak, de erről most nem beszélünk. Mint ahogy arról sem beszélünk, hogy a csapat megnövekedett ázsiója nagyobb lemeztársaságok, köztük az EMI érdeklődését is felkeltették, amiből aztán jogviták, szerződési problémák származtak, mivel a Noise nem eresztette a kincset... Végül az egész hercehurcából az együttes került ki vesztesen, és jó időre kivonták őket a forgalomból.
A hányattatott időszakot követően került sor a cseppet hibbant című 91-es Pink Bubbles Go Ape felvételeire. A csapatot szerencsére nem hagyta el a jó kedve és a Back on the Streets jellegű optimista hozzáállású nóták mellett maradt energia humorizálni a Heavy Metal Hamsters keretében. Amúgy az albumot a rajongók jó része nem igazán kedveli, pedig óriási nóták vannak rajta, a speedes múltat idéző Someones Crying és a nagyívű Mankind, ahol Kiske soha nem hallott magasságokba emelkedik vagy a szintén gyakori koncertelem The Chance is. Ezen albumon mutatkozott meg első ízben a csapat zenei diverzifikáltsága, ami azt jelentette, hogy nem csupán metál téren akarnak alkotni, hanem egyszerűen jó zenét kívánnak játszani a saját kereteiken belül, amire jó példa a funkys I'm Doin Fine Crazy Man, vagy a kissé amerikaias Your Turn ballada.
A 93-as Chameleon albumnál (no honnan származhat a Cham aláírás? J) aztán kiderült, hogy ki miért is szereti a weent. Az új nótákban tapasztalható igencsak sokrétű stílus teljesen megosztotta a rajongótábort, a hagyományos jelleg elkötelezettjei meghökkenve fordultak el a bandától, akik pedig a Bubbles-on már felbukkanó jelektől sem riadtak meg, talán még jobban a szívükbe zárták Weikath-ékat. A néhol már softrockos When the Sinner, I Dont Wanna Cry No More, Windmill, a blues-os, rocknrollos Crazy Cat, In the Night, vagy a 70-es éveket idéző Revolution Now valóban sokkolólag hathatott, de akik igazán a kollégák zenei képességeiért voltak oda, azok inkább elégedetten hátradőlve mosolyogtak. Az ő kedvüket fokozta az elsöprően érzelemdús és magával ragadó, nagyívű Music és I Believe, valamint az IMHO all time top5-ös fantasztikus Longing For, amelyben csak Michi éneke és nagyzenekar kapott helyett. A Chameleon főleg Grapow és Kiske termése, de a módosulásból a másik Michael is bőven kivette a részét. Mindenesetre az ilyen jellegű művészi szabadság nem mindig jövedelmező, és ez az, ami a kiadókat leginkább érdekli, így a gyenge eladások után a csapat ismét padlón volt. A helyzetet fokozta, hogy Kiske kilépett (és nem lépett be a Gamma Ray-be brühühü), a magánéleti problémákkal küzdő – mellesleg nagyon-nagyon remek dobos – Ingo öngyilkos lett.
Innen már csak felfele vezethetett az út, és ha nem is a legnagyszerűbb dalokkal, de egy jól bevált recept alapján, a Pink Cream mikrofonja elől elhappolt Andi Deris-szel valamint a korábban Gamma Ray-t, Holy Moses-t is megjárt Uli Kusch-sal elkészült három év szünet után a Master of the Rings, amely nemcsak nevével igyekezte visszaidézni a régi szép időket és visszacsalogatni a közönséget. Andi hangja többé-kevésbé pótolta Kiské-t, a rendezettebb körülmények némileg biztatóbb jövőt sugalltak.
A 96-ban kiadott Time of the Oath már egy jóval átgondoltabb alkotás lett, visszatértek a hosszabb, jófajta gitárbetétek és az összetettebb dalszerkezetek, és ismét sikerült egy monumentálisabb, igazán kellemes darabot összehozni a címadó dal képében.
A csapat újra megkapaszkodását katalizálandó került kiadásra a szintén 96-os dupla koncert album High Live címmel, ami mintegy a múlt és jelen közötti hidat próbálta megteremteni a Master és Time dalaival valamint a régi nóták Deris verziójával (Eagle Fly Free-ben azért Kiske verhetetlen).
Az újfent érdekes című Better than Raw 1998-ban érkezett, amin Uli is bemutatkozott, mint komponista, nem is akárhogy. Az általa generált elementáris, klasszikus intro után rögtön minden idő egyik legdurvább ween dala szólal meg, ami szintén a dobos nevéhez fűződik. Noha az albumról (szerintem) hiányoznak a (saját mércével) kiemelkedő számok, azért egy-két "szokásos sláger", progresszívebb nótarészlet és az igen erősre sikeredett hangzás miatt végül is rendben van a mű, plusz némileg bizakodóvá tette a rajongókat is.
Az új albumra várók pénzköltései problémáit megoldandó, 99-ben le- és felvezetésképp megjelent egy Metal Jukebox név mögé rejtett feldolgozás gyűjtemény, amire többek között Scorpions, Jethro Tull, Abba, Purple, Faith No More átiratok kerültek, mellesleg elég remek kivitelben.
A 2000-es év (végre) a megújulásé volt, a The Dark Ride nevéhez méltóan egy mind zeneileg, mind szövegileg sötétebb hangvételű korong, ami rendkívül ügyesen integrálta magába a Better penge hangzását és modern törekvéseit illetve a régi klasszikus jegyeket. A majdnemhogy Voivodosan induló album, a kötelező dallamhegy Mr. Torture-ba torkollik, amit a jó értelemben oldschool All over the Nation követ, aztán érkezik a meglepetés a lényegében doomos, de nyilvánvalóan Grapow szerzemény, az Escalation 666, aminek a Mirror Mirror egyenes folytatása. A BTR-s I Cant simán überelő menetelős If I Could Fly újabb kellemes meglepetés, azonban az album csúcspontja (IMHO) a Jarre-os, némileg indusztriálisan lüktető, de borzasztó melodikus The Departed/The Sun is Going Down. Kifejezetten említésre méltó még a klasszikus érát idéző We Damn the Night, a Morricone-es Immortal és a másik kiemelkedő momentum, a progresszívebb, igazán változatos, jobbnál-jobb témákkal telihalmozott, majd 9 perces címadó Grapow szám. A jól kivitelezett innovatív hozzáállású album meglehetősen pozitív visszhangra talált, azonban sorsszerűen, ahogy valami jó indul be, valaki rögtön repül. Ezúttal Uli és Roland távozott Weikath ezredes seregéből (lásd Impulzus XXX. évf. 5. szám, MusicMania: Masterlpan).
Az újabb töréses időszak termése a 2003-as Rabbit Dont Come Easy, ennek turnéja kapcsán végre eljutnak hozzánk.
Koncert történet:
1988:Kisstadion
1996:Bon Jovi / Helloween / Paradise Lost
1998:Black Sabbath / Pantera / Helloween
(koncertbeszámolót lásd: Impulzus XXVI. évf. 1. szám, MusicMania: Long Live c. cikk)
Az aktualitás miatt akkor egy kicsit a Rage-ről is.
A Rage szinte a Helloween egyidős társaság, talán kissé kevésbé kalandos életpályával, de talán egy még hűségesebb rajongótáborral. A Peter "Peavey" Wagner vezette csapat megbízható minsőgében termeli a power/speed műfajon belüli lemezeket immáron tizensok éve, amit egy időben az orchestrális irányban történő kilendüléssel fűszereztek meg (Lingua Mortis, XIII). Hazánkban eddig kétszer jártak, két éve a Szigeten adtak egy elképesztő koncertet, majd a Wigwamban (sajnos csak) előzenekarként osztották a remek muzsikát. Jelenlegi felállásukból már csak Peavy az ős-tag, azonban a dobok mögött Mike "őrült troll" Terrana csücsül, akinek főleg szólógitárosokhoz kötődő zenész mivolta igen eseménydús múltra tekint vissza (Axel Rudi Pell, Malmsteen, Tony Macalpine, Roland Grapow, aztán Artension, Metalium stb.), a szimfonikus közegből érkező gitáros Victor Smolsky tudását lemérendő pedig ajánlott a szólóalbumok, vagy a Welcome to the Other Side pár instrumentális nótáját meghallgatni.
Kapcsolódó cikkek:
Rövid ismertető + Lingua Mortis játékleírás: Impulzus XXV. évf. 6. szám, MusicMania: Rock klasszikusokkal, klasszikusok rockkal c. cikk
Hanganyag: http://musicmania.impulzus.com/
–Cham